2002. 1. szám » Deutsch Gábor: A Gáon

Deutsch Gábor: A Gáon

(Pészachi történet)

2001 nyarán részt vettem egy szolidaritási túrán Izraelben, a MAZSIHISZ szervezésében. A mostani békétlen béke, amikor mindennaposak az incidensek, lövöldözések, megbénította az idegenforgalmat, elijesztette a turistákat. Pedig a tenger kék, a szent helyek továbbra is szentek, és ha az ott lakók naponta kockára teszik életüket, a diaszpórában élő zsidók egy-egy hétre osztozhatnak a sorsukban. E gondolattal töltött meg egy repülőgépnyi utas két szállodát az egyik híres üdülővárosban, Nátánján (Nagy tanyán, ahogy az alapítók – akik között sok volt a magyar ajkú – nevezték a helységet).

Nátánja volt a központ, ahonnan számos helyet kerestünk fel. Ketten laktunk egy szobában, a szervezők arra is gondoltak, hogy lehetőleg hasonló korúak kerüljenek egy fedél alá, talán jobban elviselik egymás társaságát. Szobatársam 65 év körüli középtermetű, kopaszodó férfi lett, akit valamelyik templomban már láttam néhányszor, azt hiszem, a Vasváriban. A hét első felében velünk is tartott minden rendezvényen, kiránduláson. A hét másik felében „disszidált” Jeruzsálembe, hogy a 34 éve nem látott fivérét és családját meglátogassa. Csoportunk vasárnapi programjában szerepelt a szent város meglátogatása. Majd ott csatlakozik hozzánk – közölte, így is történt. Amikor autóbuszunk begördült a megbeszélt helyre, a Külügyminisztérium mögötti parkolóba, szobatársam már ott állt, mellette egy magas, 70 év körüli feketeruhás, feketekalapos, fehérszakállú úrral. Látszott, hogy valamelyik vallásos negyed lakója lehet. Megcsókolták egymást, s mikor szobatársam látta az autóbusz utasainak csodálkozó tekintetét, még egyszer megölelte és megcsókolta kísérőjét, majd beült mellém a buszba.

– A bátyád? – kérdeztem tőle. – Igen – felelte. – A Neture karte-hoz tartozik? – A falak őrzőit hívják így, akik szerint a Messiás eljöveteléig nincs Izraelnek létjogosultsága. – Nem – válaszolta -, ők a Mea Sárimban laknak. Bátyám a Szánzi negyedben él.

Valahogy ismerős volt számomra a férfi, az a huncut mosoly, a hunyorgató kék szem … Meg is mondtam barátomnak: valahol láttam már a testvéredet. Vállat vont. – Ó Bimbula, ha hallottál róla. – Felkaptam a fejem. – A csodakapus? Szobatársam bólintott. – Hogyne hallottam volna róla – mondtam. – Magam is a Dob utcába jártam iskolába, ismerte őt ott mindenki, mint a Rumbach és Király utca sarkán lévő grund hősét. Nagy mérkőzéseket vívtak közvetlen a háború után a Mizrachival, a Somérokkal és más ifjúsági szervezetek csapatával. Ők a Pirchéhez tartoztak. Aztán tovább értetlenkedtem. – Úgy tudom, karmesternek készült. Kiválóan zongorázott. Hogyan került ilyen távol az indulásától, a szánziak közé? Nem mintha kifogásolnék valamit, de azért beláthatod, ez nagy út lehetett, és talán nem is ok nélkül való. – Igen – bólintott a szobatársam. – Nem ok nélkül történt az, ami történt. A történet úgy kezdődött, hogy a szüleink nem jöttek haza a deportálásból, anyánk Ravensbrückben, apánk Mauthausenben maradt. Hárman vagyunk testvérek, s így a nagymamám és a húga, Eszti néni nyakán maradtunk. Két élénk, mindig éhes fiú és egy lány. Nagymamám és testvére özvegyek voltak, anyagiakkal szűkösen álltak, a Jointtól kaptak támogatást. Biztosan emlékszel, a Dob utcai iskola diákjai két ifjúsági szervezettel, a Pirché Agudával és a Mizrachival álltak kapcsolatban. Bátyámmal az előbbihez tartoztunk, nővérem az utóbbinak volt tagja. Kínoztam is érte eleget, bár ez is vallásos szervezetként működött, de egy árnyalattal talán modernebbnek bizonyult. A Pirché vezetője, a jólelkű Groszberg Slómó (hogy könnyítsen helyzetünkön) elhelyezett minket egy gyermekotthonban. Voltam Mezőkovácsházán, Csornán, Debrecenben. A bátyám is lejött Mezőkovácsházára, de nem érezte jól magát – talán feszélyezte a kollégium rendje vagy kevesellte az ottani világi oktatást, legalább polgári iskolai végzettséget akart, mert akkor még külön volt az elemi és a polgári iskola. Ezért visszament Pestre. Különbözeti vizsgákkal meg is szerezte ezt a végzettséget. Továbbtanulásáról nem lehetett szó, nagymamáék nem tudták biztosítani. Elég volt nekik a nővérünk taníttatása. Bár ő felajánlotta, mivel a bátyám tűnt közülünk a tehetségesebbnek, hogy szívesen cserél vele, elmegy varrni, taníttassák a fiútestvéremet. Fivérem a végén elhelyezkedett egy angyalföldi üzemben lakatosinasnak. Bár a zene érdekelte a legjobban, képezte is volna tovább magát e téren, de volt osztálytársai, barátai egymás után alijáztak. Nem tudták, hogy vallásos fiataloknak lesz-e jövője Magyarországon.

Pénteken Jaffában

Nagyon nehéz szívvel és egy kis aktatáskával a bátyám is csatlakozott hozzájuk. Egy csoport fiú futballistának álcázva magát, Csehszlovákián keresztül Izrael felé tartott. Az út kalandos volt és nehéz. Először Ausztriába, majd Olaszországba jutottak, ott hetekig vártak a hajóra. Aztán elindultak új hazájuk felé.

A hajón osztályon aluli körülmények uralkodtak. A fedélzeten ülőhelyet is alig találtak. Az ellátás borzalmas volt. Főleg az ivóvizet nélkülözték.

Megérkeztek egy pénteki napon Jaffába. Tanácstalanul és éhen-szomjan álltak a kikötőben, sorsukra várva. Egyszer csak megjelent egy szakállas férfi, vállán heveder. Két fiú segítségével húzott egy négykerekű kocsit, amely szódavizes ballonokkal volt tele. Benjámin Münznek hívták a férfit, a Poálé Aguda (vallásos munkáspárt, akkor még létezett) elnöke volt, későbbi miniszter. Szombatra Tel-Avivba családokhoz helyezte el az érkezőket. Vasárnap az ismert vallásos kibucba, a Hoféc Chájjimba irnyította őket. Groszberg Slómó lapja, az „Egység” korábban sokat írt erről a kíbucról itt Pesten, így nem volt ismeretlen az alijázott fiúk előtt. Sok régi barát, hajdani iskolatárs dolgozott itt együtt jó hangulatban. A testvérem mégis minden gólyát megfogott volna, hogy átrepülje vele a „nagy tengert”, vissza a nagymamához és nagynénjéhez. Mert úgy érezte – és jól érezte -, hogy nem látja többé őket.

A kibucban pezsgett a kulturális élet, kórus is működött, amelynek munkájába a fivérem bekapcsolódott. Tizenhét évesen – egy összevont kibuc zenekar élén – Beethovent dirigált. Kezdte megszokni az ottani életet. Azt is elfogadta, hogy zenei tanulmányainál fontosabb az, amit most tesz. „Mindennek eljön a maga ideje”, idézte magában a Koheletből Salamon bölcs szavait. Tette a dolgát, nem is ügyetlenül. Egy nap behivatta Benjámin Münz, az elnök, közölte, új vallásos kibucot alapítanak valahol a határ szélén, a hegyek alján, szüksége van olyan tapasztalt kibucnyikra, mint amilyen a testvérem. Nem szívesen, de beleegyezett a változtatásba. Az elnököt annyira tisztelte, hogy kérését nem tudta visszautasítani.

Az új hely teljesen kietlen pusztaság volt. Valóban a hegyek alján terült el, és a nulláról indultak. Vizet, villanyt vezettek be, házat építettek. Egy Kárpátokból érkezett öreg zsidó birkatelepet létesített, a fivérem segített neki. A juhász a szakkönyveket a Bibliával egyeztette össze. Jákob pásztorkodását tanulmányozta, ahogyan a pöttyös és csíkos jószágok születését befolyásolta az ősatya. Az izraeli bárányok rendkívül fehérek. Ezért az istállók falát nagyon gyakran meszelték. Vakító fehérség borította a környezetet, az eredmény nem is maradt el; hibátlan, nagy tejhozamú birkák jöttek a világra. A kárpátaljai férfi aztán megbetegedett, meg is halt, a testvéremre maradt a bárányok gondozása. Éjjel-nappali, szombatot is igénylő elfoglaltság jutott neki osztályrészéül. Megszerette az állatokat, élvezte a munkát, belenyugodott, hogy ez lesz a sorsa.

Az éjszakákat az tarkította, hogy a hegyekről, más országokból fegyveres látogatók ereszkedtek le. A kibucnyikok a végén katonai kiképzést kaptak, és őrséget szerveztek az éjszakákra. Hárman alkottak egy megfigyelő egységet. Két fiú és egy lány. A lányt szép hangjára tekintettel Siráhnak – éneknek – nevezték el.

Pénteken levelek

Az egyik éjszaka különösen erős támadás érte őket. Egy golyó ott pattant előttük, a kövön. Hajnalodott, hálaimát mondtak, hogy épségben megúszták az éjszakát, fedezékbe akartak vonulni, aludni néhány órát valamelyik házban, de mikor felálltak, fivérem egész testében remegett, és a lába nem engedelmeskedett neki, nem tudott elindulni. Sirah feltépte a nadrág szárát, csurom vér volt a lába. A gellert kapott golyó megsértette. Szerencsére csontot nem ért; arra már nem volt ereje a lövedéknek. A testvéremet kórházba szállították, hat hetet töltött ott, Sirah minden nap meglátogatta. Amíg odavolt, hárman végezték – de nagyon kedvetlenül – a birtok körüli munkát. „Kislányait” – ahogy nyáját nevezte – mégis ott kellett hagynia, mert amíg lábadozott, az akkor már nagybeteg Benjámin Münz vallásos főiskola jesivába küldte másfél évre. „Hadd tanuljon a fiú, ha nem is azt, amit eredetileg szeretett volna, de legalább a hittudományban legyen járatos” – mondta az elnök.

Siráhval minden héten levelet váltottak. A lány péntek délelőttönként ment postára, a fivérem úgyszintén a sábesz elé ugyanezt tette. Sirah már Izraelben született, szülei Németországból vándoroltak be a harmincas években. Amikor testvérem tanulmányait immár befejezve visszajött a kibucba, összeházasodtak.

Sirah azonban nem akart falun maradni. A határ közelségét nem találta ideálisnak leendő családja számára, és bár óvónőként dolgozott, mégsem a kollektív nevelést képzelte el, ahol csak péntek estétől vasárnapig a szülőké a gyerek. Szerette volna, hogy a születendő gyermekeit állandóan ő nevelje. Környezetük nagyon fájlalta fivéremék távozását. A birkák gondozására véglegesen nem akadt vállalkozó; fel is számolták ezt az ágazatot.

Testvérem ekkor egy eldugott faluban megkereste ott rabbiskodó egykori tanárát, Ráv Singért, vagy ahogy ők nevezték, Singicát. (A Dob utcában minden szeretett tanárnak jutott becenév.) Fölkérte, ő legyen az, aki levezeti az esküvői szertartást.

Másnap útra keltek

Ráv Singer összeadta az ifjú párt, s még egy kis lakodalommal is megvendégelte őket. A kibucban is megtudták az esküvőt. Zsidó szokás szerint hét napig szokták megörvendeztetni az ifjú párt, mindig más helyen, új vendégekkel. Talán innen származik a népi mondóka „hegyen-völgyön hét napig tartó lakodalom”… Vacsorát rendeztek tiszteletükre, méghozzá magyarosat, finom birkapaprikást a felszámolt farm maradékából. Mindenkinek ízlett, csak a testvérem gyomra fordult föl. Maga előtt látta báránykáit, ahogy összebújnak, ha villámlott vagy fegyver ropogott. Szóval, amikor veszélyt éreztek, szinte példát mutattak az embereknek. Éhesen állt föl az asztaltól.

Másnap hajnalban útrakeltek munkát és lakást keresni. Az autóbuszon találkoztak Groszberg Slómóval, a pesti ifjúsági szervezet egykori vezetőjével, aki 56-ban alijázott, és B’né B’rakban élt Tel-Aviv mellett. Történelmi helység, hiszen a Hágádá (Pészachi olvasmány) is említi. Vallásos emberek laknak ott, igen nagy számban magyarajkúak. A kirakatokban magyar nyelvű reklámok kínáltak mindenféle portékát. Legalábbis a hatvanas években.

Nagy építkezések voltak akkoriban a városban, Slómó javasolta, az ifjú pár telepedjen le ott. Állást is ajánlott a fivéremnek. A közelben létesítettek egy bentlakásos iskolát a keleti országokból (Irán, Jemen) érkezett 15-16 éves fiatalembereknek, hogy megtanuljanak írni-olvasni, számolni, és legyen szakma a kezükben. Ott kapott nevelő-tanítói állást. Ezen kívül a Poálé Aguda Bné berabi irodájának adminisztrátorává – titkárává – javasolták az ifjú férjet, aki örömmel vállalta a feladatot. A vallásos munkáspárthoz tartozva a Hisztadrut – a szakszervezet – tagja lett, az ezzel járó kedvezményekkel. Munkája akadt bőven. A katonaságnál a készültségi állományban – régi sebesülése miatt – az egészségügyiekhez osztották be.

Négy lányuk született egymás után. A legidősebb – Kélele – anyánk nevét örökölte. Elérkezett ’67 tavasza, életemben először jártam Izraelben, utána egészen mostanáig nem. Velük töltöttem a Pészachot. A nap sütött, a politikai élet köznapi dolgokkal volt elfoglalva, a különböző pártok csendesen fojtogatták egymást, határsértések, incidensek történtek ugyan, de totális háborúra akkor senki nem gondolt. Nyugodtan utaztam vissza Budapestre, lidérces álmomban sem számítottam arra, hogy június elején kitör a hatnapos háború.

Testvérem megfogadta, ha megússza élve a harcokat és hazatérhet a családjához, szakállat növeszt. Megtartotta a szavát. A felszabadult Jeruzsálem nyugati falánál órákon át imádkozott. A gyerekek sorba jöttek, a négy lány után még kettő, és még egy … Tanácsot kért a Rochovoti rabbitól, akit rendszeresen meglátogatott, ő bíztatta, lesz majd két fia. A nyolcadik és a tizedik gyermeke valóban fiúk lettek.

Állásában változás történt. A számítógépek ha lassan, de teret nyertek Izraelben is. Olyan műszaki érzékű embereket kerestek, akik hamar elsajátítják a modern technikát. Fivéremet érdekelte a dolog, úgy érezte a billentyűk mellett, mintha zongorázna. Rövidesen egy bank komputergazdája lett jó pénzért, és munkatársai megbecsülésének örvendve. Eletében felhőt jelentett a Jom Kippur-i háború, amely után mint tartalékos tiszt, magas rangot kapott, és vörös mágendávidos jelvényjogot a kocsijára, hogy a rábízott legénységet számon tarthassa, kapcsolatba léphessen velük. Aztán megnőttek a gyermekei, a lányok sorban férjhez mentek, hozomány, lakás kellett mindegyiknek. Születtek az unokák, sikerültek, egészségesek lettek. A kérdésre, hogy hány unokája van, azt válaszolta: „az unokákat nevelni kell és nem számolni”. De azért egy hétvégén valóságos tábori konyha üzemel a házukban. Vagy negyven emberre főznek. Gond csak a legidősebb lány, Kélere egyik kisfiánál jelentkezett: betegeskedett a gyermek. Valamennyi ajtófélfán lévő mezüzét megvizsgáltatták, de a gyermek még így is nehezen gyógyult …

A tudós, tanítással foglalkozó apa komoly elhatározásra jutott. Minek a sok beszéd, az üres szó, elég szombaton szólni a családhoz, a környezethez. Van-e annyi jó szó, okos gondolat, hogy hét napra jusson belőle? A csevegés-fecsegés felesleges dolog, nem visz előbbre. A szent iratokat tanulmányozni, a misztikumba, kabalába elmélyedni, ahhoz kommentárt írni lehet csendben is, hallgatagon. Így is tett. Sorozatban születtek meg a kabaláról szóló tanulmányai, könyveinek hosszú sora látott napvilágot. Keresték is az olvasók, egyik kötet sem hiányozhatott a tudománnyal foglalkozó ember polcáról. A konyhára nem sok hasznot hozott, hiszen az értékes könyvekből sehol a világon nem lehet meggazdagodni, sőt.

Közben testvérem még a SCUD-rakéták idején is járta kocsijával B’né B’rakot és környékét, megtanítva a gázálarcok használatára az idősebb embereket.

A lányok jó házasságának kissé gátja volt az otthon szűkössége. Hat lány már férjhez ment. A megmaradt kettőnek is volt jegyespárja, amikor kedvező lehetőség kínálkozott. Hebronban olyan olcsón hirdettek lakást, hogy máshol a felét sem lehetett volna megkapni ezért az árért. Részint, mert a telekárak arrafelé alacsonyak, másrészt új technológiát is alkalmaztak a hirdetések szerint. Néhány ház már el is készült, de foglalóba lényegében az egész árat ki kellett fizetni, mert az építkezés költségeit így tudták szavatolni, érdeklődtek fűtől-fától, elmentek a Rochovot-i rabbihoz, aki azt mondta, ismeri a vállalkozót, becsületes ember; különben bank is áll mögötte.

Az út vége

Pontos tervet dolgoztak ki, főleg Sirah – mert ő a számok nagymestere – , kölcsönt vettek fel a munkatársaktól, a szomszédoktól, bankoktól. Úgy alakult: mindjárt két lakásra fizettek be, kiindulva azon meggondolásból, hogy a fiataloknak pontosan kidolgozott idősávban kell az adósságok részleteit törleszteniük.

A baj csak ott történt, hogy a házak nem épültek fel. Egyesek azt mondta hogy Hebron eredeti néven Kirját Árbá, a Négyek városa, ahol négy házaspár lett e temetve: Ádám és Éva, Ábrahám és Sára, Izsák és Rebeka, Jákob és Lea, ahogyan ezt a Szentírás dokumentálja. Ábrahám tisztességes árért megvásárolta Hét fiaitól földet, tehát az zsidó tulajdon, vagyis oda lehet, sőt kell építeni. Mások szerint viszont ott túlnyomó többségben arabok élnek, a betelepítés örökös konfliktus forrása lehet, az építkezés a tárgyalási pozíciókat rontja, így nem szabad, sőt tilos a munkákat folytatni. A hezitálás, a huzavona az építtetők türelmetlensége a vállalkozó idegeire ment, aki eladta az egészet egy banknak. Néhány hónap múltán azonban a bank csődöt jelentett.

A hitelezőknek viszont az adósságot vissza kellett fizetniük. Sőt, lakásmegoldást kellett találni a fiatalok számára. A jószomszédok és jóakarók szemébe kellett nézni, a bankok követeléseit pedig teljesíteni kellett. Elveszett a testvérem jó állása, a B’né B’rack-i lakása, a kocsijuk odalett, és még így is maradt adósságuk, nem is kevés.

Sirah apja Jeruzsálemben meghalt, odaköltözött a család a város szélére, a Sámgári út végére. Találó kifejezés: az út vége, mert ott áll a központi ravatalozó. Előbb-utóbb minden Jeruzsálemi lakó megfordul azon a helyen. A csendes környék jót tett most a fivéremnek, akinek nem hiányzott a nyilvánosság.

Egy úr Mercedes-szel

Nem messze tőlük található a Szánzi ima- és tanház. Ellátogatott oda a testvérem, és örült, hogy szeretettel fogadták. Most szinte az egész napját ott tölti. Melléálltak. Szereztek neki munkát, egy kiszuperált, de azért használható számítógépet, s most azon írja a hozzá fordulók levelezését, fogalmazza meg a mondanivalójukat. Aztán a tanuló felnőtteknek két kancsóból méri egyszerre a finom és illatos teát, amely a fejet tisztítja. Ő is leül a tanulók közé, magyarázza számukra a nem világos összefüggéseket. Van, aki Gáonnak, lángelmének titulálja, s titokban még a kezét is megcsókolják. Hogy aztán ő hazaindulva jól körülnézzen, nem követi-e az utcán egy dühös hitelező. Kivált egy Eisenbach nevű úr állt mellé. A férfi testvére halas, el is látja hallal a családot, és csak azért nem ingyen, mert tudja, hogy azt nem fogadná el. Eisenbach jelentése: Vaspataky. Ő ipszilonnal írja, mondja, mert nemes embernek tarja.

Pészach előtt új fordulatot hozott a dráma. Kélere betegeskedő kisfia, bár már évek óta nem panaszkodott, fáradtan jött haza az iskolából. Táskáját szinte maga mögött húzta. Kissé kövérkés gyermekként, nehezen vette a lélegzetet. Kérte, hadd feküdjön le pár percre. Azonnal elaludt. Anyja megrémült, szaladt a szomszéd házba, ahol egy orvosnő lakott, az jött is rohanva, másfél órát dolgozott a gyereken, de nem tudta visszahozni. Közben a mentők is megérkeztek, de ők sem tudtak segíteni. Kiöntötték minden vizet, amit a házban találtak, ezzel tudatták a környék lakóival, hogy a hallgatag tudósnak elment a kisfia. Jöttek a szomszédok, ismerősök, ismeretlenek, valamennyien kifejezték együttérzésüket.

Mercedessel érkezett egy zömök úr, horgolt kipában, rövid ujjú, kihajtott ingben, két fiával. Keresték a családot. A szomszédok bizalmatlanul bámulták az idegent, nem tudták, mit akarhat. A végén kiderült, Kélele segített. Neki ugyanis megmagyarázta, nem vinni, hanem hozni szeretne. – Nem fogadunk el semmit – mondta Kélele. – Amit adok, azt tőlem el fogja fogadni – felelte a férfi. És néhány szó után valóban elfogadták az ajándékát. Tágas, többszobás, több fürdőszobás lakást bérelt a népes családnak egy évre. Új jégszekrényt hozott megrakottan, új mosógépet, kényelmes ágyakat, és Pészachra mindent, ami ilyenkor szükséges. Az egyik unoka szaladt a nagypapához. – Szaba, ki lehet az adakozó, és hogyan lehet, hogy apa szóba áll vele? – Ó – mondta az én drága testvérem -, csakis Elijáhu, a próféta.

Méghozzá álruhában. Ha nagy szakállal és kalappal jelent volna meg, mindenki rájön, kicsoda ő. De horgolt kipában, ingujjban ki ismerné fel? A Mercedes pedig igazi tüzesszekér. Egy pillanat alatt a mennyekbe száll.

Mikor a testvérem magára maradt, s alaposabban megnézte a névjegyet, mindent megértett. Veje engedékenységét is. Az volt ráírva: „Zebulon és Jisszákár testvérek, együvé tartoznak”. Tudni kell, hogy a Szentírásban Jákob két fia közül Zebulon a hajós és vándorkereskedő, Jisszákár pedig a sátorlakó, az otthonülő Tóra-tanulmányozó. Mivel Zebulonnak életmódja miatt a Szentírás tanulmányozására nincs lehetősége, ellátja mindennel testvérét, Jisszákárt, hogy ez utóbbi helyette is elmélyedhessen a Tanban. Jó munkamegosztás. A mai modern Zebulon ezt cselekedte a ma Jisszakarjával.

A szánziak is kitettek magukért Pészach előtt. Vaspataky (Eisenbach) zsákszám cipelte a krumplit. Más bort hozott, húst, halat. Mindezt – és ezt hangsúlyozták – tiszteletük jeléül tették. A testvérem elmesélte nekem, hogy soha nem volt ilyen gondtalan Pészachja, mint az idei. Ekkor olyan hangot hallatott, hogy nem lehetett tudni, sírt-e vagy nevetett.

A rabbi mellett

A tiszteletet és a szeretetet magam is tapasztaltam most szombaton, amikor a MAZSIHISZ szolidaritási túrája segítségével találkoztunk. Előbb elvitt a bátyám a szomszédos Belzi márványpalotába, a nagytemplomba, ahol 500 égős csillár szolgáltatta a fényt. Elhomályosította a szememet. Nem éreztem jól magam. Szívemhez közelebb volt a szánzi templom ósdi zsinagógája, abban a patinás házban, ahol négy egymásba nyíló apró szobában működött. Mindegyikben külön imádkoznak, csoda, de egyik sem zavarja a másikat. A legnagyobban imádkozik a szánzi rabbi. Az ember új világba lép be. Asztalok, falócák, úgy mint hajdanán, a Chevre Thilemben, a Király utca 7. második emeletén, ahol apánk imádkozott. Díszes kazettákból, különböző illatú tubákkal kínálják egymást, mint hajdanában Pesten.

Legalább 55 éve nem szippantottam tubákot. A bátyámat a keleti falhoz ültette a rabbi mellé. Szabadkozott, de a rabbi ragaszkodott hozzá, s így elfoglalta a helyet. Nálunk, a Vasváriban Pesten, a Löchó dajdinál minden bócher táncol. Jeruzsálemben csak a Szanzi-rabbi. Nyugat felé fordulva, 15 perces tánccal köszönti a Sábesz királynőjét, a Menyasszonyt, a zsidóság jelképes jegyesét. A közösség énekkel kíséri a táncot. Az ima után körbefognak. Többen beszélnek itt magyarul, kedvesek a vendéghez. Tudtam, minden mosolyt a bátyámnak köszönhetek.

Másnap a Tóra-olvasásnál olyan tiszteletet adnak, amelyet nem is érdemelek. Harmadiknak szólítanak az emelvényre, ahogyan a rabbikat szokták. Eszembe sem jutott volna ez a kóved. A közösség mosolyogva intett jobbról is, balról is, hogy menjek fel. Az aranysújtásos kaftánban ülő Eisenbach, Vaspataky úr volt a legboldogabb. Az ima után bemutattak a Szanzi rebbének, aki azt mondta, hogy nagyon fontos ember a bátyám. – Hallod – szólt szobatársam, amiközben a repülőgépen helyet foglaltunk -, fontos ember a bátyám! Ezért egyenes a gerince. Kell ennél több? Elérhető ennél több az életben?

Egyetértettem vele, de azért valamit mondtam volna, hogy azért ezek a szanziak … de barátom közbevágott: – Várjál. Politikáról nem beszéltünk. A Sábesz örömét nem rontottam el. A kérdésed az volt, hogy hogyan került Bimbula – az egykori csodakapus – a szánziak közé. Erre válaszoltam.

Ezután szobatársam kinézett a repülőgép ablakán, és nem szólalt meg Pestig.