Egy képviselőjelölt, aki csak a zsidóságától nem független
Párhuzamos életutak – adhatnánk a címet e cikknek. Mert a válaszoló is, a kér’ dező is – és még ki tudja hány és hány kortárs – felnőtt fejjel kezdett igazán eszmél’ ni. A párhuzamos életút, a sok tekintetben azonos indíttatás csak mostanában derül ki: nem ritkán a dolgok alanyainak kölcsönös rácsodálkozására. A szülők, nagy szülők szenvedték el a holokauszt rémségeit, ők maguk pedig beleszülettek, be lenőttek egy olyan társadalmi rendbe, amelyben eliminálták az emberek identitástudatát, szabványosított, egységes környezetet kaptak. Idővel szabadabbá, sokneműbbé vált a világ, de veszélyesebbé, gyűlölködőbbé is. A legutóbbi népszámláláskor sokan nem is merték megvallani zsidóságukat. Miért? Erre is keresi – sőt talán meg is találja – a választ Steiner Pál ügyvéd, akinek ambíciója, hogy országgyűlési képviselő legyen egy olyan kerületben, ahol sok zsidó ember él: képviseljen a politikai életben embereket, erkölcsöt, a modern világba illeszkedő jogalkotási normákat.
– Mindketten az a korosztály vagyunk, amelyik nem élte át a II. világháború borzalmait, de a szülők és főleg a nagyszülők elmondásaiból „élményszerűen” ismerjük a rémségeket. Ezek a ma 40-50 körüli emberek talán abban látják leginkább a biztonságos jelenüket, fiaik, lányaik jövőjét, ha zsidóságukat egy olyan társadalom tolerálja, mint amilyen az amerikai. Vagy az angol. A francia. Az Ön világképében ezek hogyan szerepelnek, szerepelnek-e?
– Édesanyám arra nevelt, hogy az ember legyen büszke az identitására. A zsidóságra, s persze másmilyen pozitív determinációra is. Egy humanizált, a szabadságjogokat tiszteletben tartó társadalomban a polgárok szabad akaratától függ, hogy környezete előtt is fel akarja-e vállalni hovatartozását. Ami engem illet: gyerekkorom egy alföldi kisvárosban telt el, s ott a mi szintünkön ilyen „nagy dolgok” nemigen vetődtek fel. De nekem abban sem volt részem, hogy a nagyszüleim, unokatestvéreim, a nagybátyám visszaemlékezéseit meghallgassam. Odavesztek. A folytonosság hiányát nem csupán én, hanem a gyerekem is érzékeli. Persze közvetetten, de a maga teljes brutalitásában mindent megismerhet, megtudhat az ember. Az antiszemitizmusnak sokféle változatát is meg lehet tapasztalni, a régit is, a mait is, az intellektuálisát is, a primitív útszélit is. Ez utóbbinál maradva: fiatal éveimben voltam segédmunkás egy Hajós utcai raktárban, ahol a műszak után a zuhanyzóban a meós kolléga azt mondta: te tepsiszökevény! Nem volt más megoldás, jól megvertem. A lényeg, hogy az embernek előbb az érzelmi, később a tudati kötődésébe bekerül, s nem tud másként élni, csak mint zsidó. Ez független attól, hogy vallásos vagyok-e vagy sem.
– Éltek itt a Kárpát-medencében olyan zsidó magyarok, akik például 1848-49-ben a szabadságharc hőseiként ontották a vérüket hazájukért, a Kiegyezés után, a századfordulón oroszlánrészt vállaltak Budapest világvárossá építésében, iparosításában. Magyarok voltak, s egyben zsidók.
– Számos történeti példát lehet említeni. Az 1870-es, 80-as évek gazdasági csodája ilyen. Vagy utalhatok azokra a sírokra, amelyek az Óbudai Temetőben vannak: a hazai ipar meghatározó személyiségei nyugszanak ott, zsidó származású nagytőkések, akik az ország gazdasági felemelkedését szolgálták. Ezekkel a történeti tényekkel azonban csak akkor kezdtek el foglalkozni, amikor már elszaporodtak az antiszemita megnyilatkozások. Sőt döntően leegyszerűsített alantas gazdasági kérdések formájában jelentek meg ezek a reagálások, mivel arra irányultak, hogy az a bizonyos kisebbség, a zsidóság – a maga más kultúrájával, felfogásával, vallásgyakorlatával – olyan megtermelt vagyon birtokosa, amit el lehet venni, meg lehet szerezni.
– Az ellenségkép itt is jó eszköz volt, kiváltképp akkor, amikor a félművelt tömegeket érzelmi alapon egyszerű szófordulatokkal úgymond démonizálni, szuggerálni lehetett. És mintha hasonlóan volna ez ma is. Ön jogász. Milyen ellenszert lát a normalizált életre?
– A holokauszt az emberiség legborzalmasabb képtelensége, mert teljesen tudatos tömeggyilkosság volt. Az ellenségkép ma is lényeges eszköze ismert politikai erőknek, még akkor is, ha nyíltan nem mondanak ki bizonyos dolgokat. Mégis minden megnyilatkozásuk ilyen alapokra épül, pontosan tudva, hogy nem kell értéket képviselniük, közvetíteniük, nem kell programokat megfogalmazni, szociálpolitikát, egészségpolitikát kidolgozni és elmondani. Egyet kell tenni: zsidózni. Ha valaki megfagy az utcán, elég azt mondani: ez az ő bűnük. így, egyszerűen. E borzasztó gondolkodásnak csak a demokrácia szab határt. A humanista környezet. Az azonos mértékek rendszere. A jog ugyanis egyben nemzetközi konvenció is, és védelmet jelent. A magyar parlamentben is adottak, megteremthetők azok a feltételek, hogy a modern nemzetközi normákat alkalmazva lépjen fel az uszító közbeszéd megnyilvánulásai ellen
– Az emberek, újságíróként gyakran tapasztalom: szoronganak, félnek. Nem szívesen mozdulnak ki az otthonukból. Még a saját házukban, a liftre várva sem szívesen beszélgetnek egymással. Miként tudja ilyen körülmények között – mint képviselőjelölt – megszólítani a választópolgárokat, hogyan szereznek tudomást programjáról, felfogásáról?
– Nem vagyok ennyire pesszimista. Szerintem még az idősebb lakosság is nyitottan él. Azt azonban nem szabad elfelejteni, hogy a korban már jócskán benne lévő emberek nagyon is bölcsek. Elég nekik pár szót meghallani, és kialakítják a véleményüket, értékítéletet alkotnak még akkor is, ha nem beszélnek róla, nem válaszolnak. Biztos vagyok abban, hogy érdekli őket a képviselőjelölt megnyilatkozása, terve, jövőképe, s azt az információt meg is szerzik maguknak még akkor is, ha nem ülnek be estéről estére gyűlésekre, fórumokra, rendezvényekre. Az a párt, amelyiknek a színeiben indultam független képviselőjelöltként, képes volt és képes lesz megszólítani az embereket a lipótvárosi, új lipótvárosi körzetben.
– Mégsem mindegy az, hogy általános kortünet a bizalmatlanság. És az sem véletlen, hogy a legutóbbi népszámláláson alig több mint tízezren merték vállalni zsidóságukat. Lehet ezt oldani?
– Lehet. Azon is múlik ez, hogy aki a neki fontos közösséget meg akarja találni, az találhassa is meg. Közvetett példa a fiamé, aki egy ideig a leghagyományosabb állami gimnáziumba járt, majd átiratkozott az egyébként minden tekintetben világi zsidó iskolába, a Lauderba. Nem az unszolásomra történt. A gyerek boldogan tanulja a hébert, a judaisztikát. Ez arra példa, hogy lehetővé tették számára, hogy hagyták neki megtalálni azt a közösséget, ami érdekli őt. És ott nyitottan föladták. A gyerek megtartva magyar identitását is, megtalálhatta a számára fontos baráti környezetet. Végső soron ez az a nyitottság, ami az emberek szabadságérzetét, jó közérzetét megteremti, oldva, okafogyottá téve a félelmeket, a szorongásokat. Erre a nyitottságra van szüksége az egész társadalomnak. De megmaradva a zsidóságnál, hasonló példa az MTK vállalása. Számos barátom nyíltan és boldogan rohan hétről hétre a pályára. Ebből az is következik – emlékezzünk csak az utóbbi idők vitáira -, hogy az MTK történetéhez elemi módon hozzátartozik a klub szeretete, vállalása. Ez pedig nem baj, sőt. Következésképp „hivatalból” is számot kellene adni, hogy van értelme a kurázsinak, van ilyen lehetőség a civil bátorságban is, mintsem szégyenlősen elhallgatni csupán azért, hogy ne mondhassák valahol valakik: zsidók vagyunk.
– Bizonyára nem egyedi példa e cikk szerzőjéé, akit kicsi gyerekkorban a nagyapja olykor-olykor titokban vitt el otthonról, hogy együtt lemenjenek a „sil-be” . Akkoriban, 1950-ben az ilyesfajta titok volt a realitás. De most 2002-t írunk, az ötven évesek korosztályának már az unokákról kell gondoskodniuk. Mi a tanácsa a modern világ emberéhez?
– Igen, tanuljon a gyerek angolul, utazzon, üljön a számítógép elé, de az sem baj, ha beíratják őt a Lauderba vagy a Scheiberbe. De mindennél fontosabb az életérzés. A hagyományok ápolása. A zsidó hagyományé és a magyaré, az európai tradícióé. És a méltóság vállalása. Hit a jogban, a demokráciában, a félelem nélküli, szabad életben! Ez az én választási üzenetem és nemcsak 2002-re!