avagy Vera néni „lemezei”
Zsidókórház akkor és most
Zavarban voltam. Azt kérdezték tőlem: „Férfi vagy női beteg meglátogatását vállalja a Szeretetkórházban?” Nem tudtam, minek alapján válasszak. Aztán a „gyengébb nem” mellett döntöttem.
Utólag visszagondolva próbáltam megfejteni: miért? Talán mert felrémlett gyerekkorom-ból a „pisi szagú”, nyűgös nagypapa riasztó emléke, aki a pécsi lakásunk vendégszobájában halt meg. Ez kitörölhetetlen, a gyerektudatig is eljutó első találkozás volt a nyomasztó kör-nyezetben elhúzódó haldoklással.
Lehet, hogy az utolsó szembesülés a halállal egyben kapaszkodás volt az élethez, amikor a már két évtizede beteg feleség kezét kényszerűen elengedve készültem a magányra. Eköz-ben volt időm megszokni a női kórtermek szomorú, mégis családias légkörét.
Egy emberöltőnyi fővárosi élet után
Miközben a kétszintes egyetlen épületből álló Amerikai úti zsidó Szeretetkórház szűk fo-lyosóin bolyongtam, felidéződött kamaszkorom emléke: a Szabolcs utcai Zsidókórház három utcára néző épületegyüttese, ahol mi, a zsidó iskolák diákjai olyannyira magas színvonalú „ellátásban” részesültünk, hogy a magamfajta kamaszok egy-egy vészjósló dolgozatírás előli menekvésként – az ambulancián dolgozó megértő nővérektől – hiányzást igazoló dokumen-tumhoz juthattak.
Tudott volt, hogy a 40-es években ott nagy számú elismert zsidó orvosprofesszor dolgo-zott, és szerzett tekintélyt, szakmai nevet magának 6s a Szabolcs utcai kórnak.
A németek bevonulását követően, 1944. márciusában a kórház műtőjéből vitte e1 az SS Sisa György sebészfőorvost, aki a Karinthy Frigyest operáló (lásd „Utazás a koponyám kö-rül”) világhírű svéd Olivecrona professzor műtétjeinél is szakértőként asszisztált. Az Orszá-gos Rabbiképző Rökk Szilárd utcai épületében létesített ideiglenes toloncházba került nem akármilyen társaságba. Már ott „élvezték a németek vendégszeretetét” a „felső ezerhez” tarto-zó zsidók – köztük Ulman báró, Csáky gróf, a milliomos Wertheimer Adolf és a textilgyáros Goldberger család férfi tagjai, akiket mindjárt a megszállás első napjaiban gyüjtöttek be.
Sisa professzort ott érte az a „megtiszteltetés”, hogy a német parancsnokságnál tolmács-ként szolgálatot teljesítő, Takács nevű sváb SS-őrmester tyúkszemét a zsidó elit szeme láttára kellett kivágnia. Személyes tanúként állíthatom: a náci elégedett volt a lábápolással, de nem annyira, hogy a professzort a kistarcsai internálótáborba induló transzportból kivetesse. On-nan már a többiekkel együtt menthetetlenül „közvetlen” járat vitte Auschwitzba.
Aki 100 évesnek mondja magát
Egyéves özvegység után kopogtattam a Síp utcában, a Zsidó Szociális Segély Alapít-ványnál. Munkatársai kérésemre készségese megadták egy 86 éves holokausztot túlélő sze-mély nevét, de azt nem tudták, melyik szobában található a teljesen magányos, évek óta ott fekvő Fischl Vera. Ráadásul a kórház portáján sem volt pontos beteglista, Közel egy órába tellett, mire a második emelet sarokszobájában érdeklődésemre az egyik beteg bizonygatta: „Az ajtó mögötti ágyon fekvő lehet a keresett asszony, nála még sohasem járt látogató.”
A hosszú vaságyban fiúsra nyírt, ősz hajú, lehunyt szemű nő. A takaró domborulatából következtethetően – feltűnően kis növésű test…
– Csókolom, Vera néni – köszöntem én, a 75 éves ifjú az „örökbe fogadott” betegnek. – A Síp utcából tudtam meg a nevét … És ha elfogad, akkor ezentúl szívesen látogatom rendszere-sen.
A felnyíló, feltűnően világos kék szemekben semmi csodálkozás. Első mondatai pedig úgy indulnak, mintha eddig folyékonyan magában beszélt volna, és éppen csak hangosra vál-tana. Már az első percekben kiderül: imponáló szókinccsel fogalmaz.
– Ne haragudjon – mondta —, pontosan emlékszem a 60-70 évvel ezelőtti napokra is, de hogyan kerültem ide, és mi történt tegnap, azt nem tudom. Egyáltalán: most hol vagyok.
– A zsidó Szeretetkórházban, Vera néni, ahová évekkel ezelőtt súlyos betegen hozták be.
– Kalocsáról?
– Nem, Budapestről. Elesett a lakásában. Most a zsidó Szeretetkórházban van, Zuglóban, az Amerikai úton.
– Arra még sohasem jártam. De szívesen megnézném, milyen állapotban van a házunk Kalocsán, a főutcán … Tudom, én már többet nem állok talpra … Összetörött minden csontom, a lábam pedig nem jól forrt össze, nem tudom kinyújtani sem. Azért vagyok ilyen kicsi, és örökre ágyhoz kötött.
Próbálom megtudakolni:
– Mit szeretne enni, mit hozzak kintről?
– Velem mindenki olyan jó … – kezdi, és az elkövetkező látogatások során megértem: a haláltábort túlélőnek ez a mindennapok mottója.
Miután kiderül, hogy konkrét kívánságra nem számíthatok, a fogatlanságára tekintettel váltogattam a csemegéket. Legjobban a banán és a piskóta vált be. Ezeket nem kellett rágni, és ezekkel nem kellett etetni Vera nénit. Két keze ugyanis, pontosabban 10 ujja közül nyolc, kábelgyári német kényszermunka közben örökre megbénult.
Ha éppen olyankor érkeztem hozzá látogatóba, amikor ebédet osztottak, valóságos akro-bata mutatványnak lehettem tanúja: hogyan használja az evőeszközt a deportálásból nyomo-rékon hazatért – de magatehetetlennek mégsem nevezhető – végtelen türelemmel megáldott túlélő.
Kezdetben még bizonytalan voltam: téved vagy túloz, amikor 100 évesnek mondja ma-gát.
– Most mondja meg: miért élek? Igaz, hozzám mindenki olyan jó … Csak egy bánatom van, de erről senki nem tehet… Ha látnék olvasni, akkor nem lennének olyan hosszúak a na-pok. Nagyon sok könyvem volt, de már nem olvashatom őket. Viszont várok levelet Olaszor-szágból. Odament Gábor, a kalocsai mozitulajdonos, aki a nővéremnek udvarolt, és engem mindig jegy nélkül beengedett a filmekhez. Ó még időben elmenekült. Tudja a címemet, bi-zonyosan írni fog. Ha levél jön tőle, akkor, majd maga felolvassa, ugye?
Amikor elköszönök, még nem tudom eldönteni, írjak-e levelet Gábor nevében, hogy le-gyen mit felolvasnom. Érzem, Vera néninek fontos lenne tudni: van, aki most is gondol rá. De szabad-e, lehet-e becsapni, hiszen tiszta perceiben tudja: egyedül maradt. Én csak egy látogató vagyok, egy idegen.
„Most mondja meg …”
Talán fél év kellett ahhoz, hogy Vera néni összes „örök lemezét” megismerjem. No meg felkészüljek a kérdéseire, amelyekre belső monológjaiban hiába keresi a választ. Néha hoz-zám, a lassan megszokott, szívesen fogadott látogatóhoz ő is készült kérdésekkel, mintegy bizonyítva, hogy emlékszik a jelenre, legalábbis arra, ez a „banános-piskótás” ember hírt hoz a külvilágból:
– Hogy tanulnak az unokái? Miért nem nekik viszi a banánt?
Aztán ismét vissza Kalocsára:
– Megtalálnám még a lakóházunkat és a sok-sok rokont, ismerőst?
Lassanként igyekeztem kidolgozni egy stratégiát: igazat mondani úgy, hogy ne vegyem el teljesen a reményt, a visszaidézhető emlékeket, a magányt enyhítő álmodozást.
Egyszer például, amikor a múlt évben a kalocsaiak tiltakoztak az illegális határátlépő idegenek befogadása ellen, megpróbáltam friss napi hírként beszélni szülővárosa életéről… Aztán megértettem, hogy a „100 éves” Vera néninek ez már nem illeszthető az otthont jelentő szülővárosa emlékei közé.
Gondolatairól igazán a saját életére vonatkozó, inkább költői kérdések árulkodnak. Ezek többségére – rájöttem – megvan a saját válasza is, inkább csak újra játszotta a „lemezeket”, és – úgy mellékesen – ellenőrizni próbálja rajtam keresztül a külső világ reagálását.
A leggyakrabban megfogalmazott, mindig újra elővett lemezek:
– Most mondja meg: hogyan lehet az, hogy akkora családból egyedül én maradtam meg?
– Most mondja meg: hogyan lehet, hogy én, aki a legvéznább, a legsatnyább voltam a családban, éppen én éltem túl azt a rettenetet.
– Most mondja meg: itt fekszem, ki tudja mióta és meddig? Nincs egyetlen ép testrészem, de olyan étvágyam van, mint egy bélpoklosnak? Még bakfis koromban sem ettem ennyit.
– Most mondja meg: hogyan lehet, hogy a sok rokon, barát, ismerős közül senki sem ke-res meg?
– Most mondja meg: miért éppen magának, a vadidegennek – igaz, hogy zsidó – jutott eszébe, hogy engem látogasson?
Próbálom megmagyarázni a tágra nyílt, de vaksin tompa szemekkel néző, figyelmesen fülelő, évek óta mozdulatlanságra kárhoztatott embernek:
– Vera néni, én is egyedül maradtam. A pécsí transzporttal elhurcolt családomból senki sem tért vissza. Sorstársi mivoltom teszi természetessé, nekem is némi megnyugvást nyújt, hogy Vera nénit látogathatom, Vera néni hallgatja, „emészti” a magyarázatot, válaszából azonban nem derül ki, elfogadta-e sorstársi mivoltomat. – Velem mindenki olyan jó … – hang-zik a mindenre érvényes sóhaj. És puha ajkán mosoly játszik, mint aki ismeri a mondást: „Ha mosolyogsz, visszasugárzik rád.” – Miért? – kérdezi újra.
Mert Vera néni a Szeretetkórház legtürelmesebb lakója – próbálok logikus és érzelmi ér-vet felhozni az iránta való magatartásra.
– Nem vagyok türelmes. Már nem! Most mondja meg: érdemes-e így élni még 100 éve-sen is? … Tudom, tudom: csak 1913-ban születtem, Kalocsán egy jósnő azt mondta: hosszú életű leszek. Akkor 15 éves voltam. És örömmel segítettem mindenkin. Rendszeresen ebédet vittem az idős szomszédunknak. Engem szerettek az emberek … Mengele a főztömet szerette. Meg is dicsért érte. Azért maradtam életben, mert a konyhára kerültem. Mengele fess, szép férfi volt. Kérte, hogy jó magyarosan főzzek neki…
– Mengele?! De Vera néni…! – hülededezem, és elcsuklik a hangom. – Igen. Mengele. Mindenki félt tőle. A családom is. Én a konyhán dolgoztam. Akkor még mozogtak az ujjaim. Aztán elvittek egy másik táborba, ahol kábeleket, huzalokat gyártottak, amiket nekünk kellett feltekerni. Amikor megérkeztek az amerikaiak, lehettem vagy 30 kiló. Egy kábelköteg fél mázsát nyomott. – Lehunyja a szemét. Még nem alszik. Hang nélkül motyog. Már nem moso-lyog. Az elmúlt 3 évben, amióta látogatom, ez a Mengele-lemez többször elhangzik.
Van, amikor még „cifrázza” is:
– Jól emlékszem … Egyszer annyira ízlett neki, amit főztem, hogy azt mondta: csokoládét ad. De nem kaptam meg tőle.
Amíg hallgatom, vigyázok, nehogy Vera néni észre vegye, hideg futkos a hátamon.
Évek alatt már kellően „rákészültem” a Mengele témára, és igyekeztem kibogozni kellő távolságtartással az ügy valóságtartalmát. Csak annyit lehetett kideríteni: tudja, hogy Mengele – rajta kívül – az egész családját a gázkamrába küldte. Hogy ő miért került a másik oldalra? Azt nem tudta sem akkor, sem most… De az életben maradásra kell lennie valamilyen magya-rázatnak! Lehet, hogy Vera néni ennek a receptjét találta ki?
Pelenka felnőtteknek
A számtalanszor visszatérő „Hozzám mindenki olyan jó …” – elsősorban a jelenre, a kór-háziakra, különösen az ápolónőkre vonatkozott. Korábbi, más kórházakbeli látogatásaim so-rán szerzett szomorú tapasztalataim – különösen az „elfekvőkben” – meggyőztek: Vera néni jogosan érzékeli, hogy a vele, velük foglalatoskodó fehérköpenyesek minden rutinos mozdu-lata azt sugallja: „Sok gond van veletek, de nem haragszunk, ezt vállaltuk!”
A betegek korosztályát és a túlélők rokon nélküliségét tekintve itt aligha számíthatnak a nővérek „hálapénzre”. Hálára is csak annyiban, hogy többnyire azok veszik igénybe az ápolók idejét-erejét, akik mozgásképtelenek. Azok is csak módjával. Nagyon ritkán nyomják meg a „sürgős” csengőt. Sőt a szobabeliek egymásra is figyelnek.
– Vera néninek szappanra, hálóingre van szüksége – figyelmeztet egy szobatársa, aki mindkét lábának amputálása után szellemileg teljesen frissen került ide.
Az ápolók viszont közlik, Vera nénit mosdatják, nincs szüksége külön szappanra. A háló-inget illetően megjegyzik: köszönettel fogadják, de nem tudják garantálni, hogy mosás után éppen az kerül vissza Vera nénihez.
A legnagyobb gond a kórházban: néha bizony kevésnek bizonyul a pelenka. Nagyon drá-ga, a betegek többségének azonban nélkülözhetetlen ez a higiéniai – hivatalos nevén gyógy-ászati – segédeszköz, de a magatehetetleneket olyankor sem hagyják sokáig megalázó állapot-ban.
Itt a „nagyvizit” sem egyszerűen a főorvos és „sleppjének” végigvonulása a kórtermeken. A szeretetkórházi vizit ráérős tempójába beleférnek a személyes hangú megnyugtató szavak. A családias hangulat nem képmutató felületességet leplez, hanem emberi kontaktust jelent a kórház lakói és a gondjukat viselő egészségügyiek között.
Így aztán Vera néni a főorvosi vizit alatt is nyugodtan majszolja a frissen kapott piskótát.
Micva — férfi hiánnyal
Már harmadik éve voltam amatőr látogatója Vera néninek, amikor a hagyományos „micva-napon” „Jótevő-toborzó férfihangra” címmel felhívással fordultam hitsorsosaimhoz.
Tudni kell, hogy a „Síp utcaiak” jóvoltából szervezett önkéntes segítő gárda rendszeresen látogatja a magányosan élő betegeket előzetes bejelentés alapján a lakásukon és a Szeretet-kórházban fekvő ápoltakat, elsősorban azokat, akiknek már senkijük sincs.
A legutóbbi „micva-napot” előkészítő megbeszélésen azonban kiderült, hogy a rendsze-resen közreműködő, közel száz ajánlkozó között összesen három férfi akadt. Úgy gondolom, a férfiakat rá kellene ébreszteni: a jótett, a segítőkészség nem mond ellent a férfiasságnak.
Lehet, hogy özvegy zsidó férfi kevesebb van, mint nő. De – személyes tapasztalat alapján is állíthatom – a magányos idős férfi általában még nehezebben dolgozza fel az egyedüllétet, hiszen a nők a mamák, illetve nagymamák szerepében könnyebben jutnak feladathoz. A férfi-ak lelki tartása érdekében is fontos tehát, hogy kivegyék részüket a „micva” szolgálatból.
Az sem mellékes, hogy tőlünk, zsidó férfiaktól elvárható, hogy azokat segítsük elsősor-ban, akik éppen zsidó voltuk miatt maradtak teljesen egyedül.
Aki pedig gyermekével, unokájával szeretné a másik ember iránti együttérzésből szárma-zó örömét megízleltetni, az minden szónál többet érhet el, ha példát mutat. Uraim, férfitársa-im, itt a lehetőség!
Jómagam a 13 éves, vegyes házasságban született Dávid unokámat vittem magammal a túlélő Vera nénihez.
Láttam rajta: először nagyon zavarban volt a zsúfolt, hatágyas szobában fekvő, többségé-ben nyöszörgő beteg nénik láttán. Köszönni is elfelejtett. Aztán – talán a haldokló nagymama jutott eszébe, akit férfiasan meglátogatott a kórházban – tőle szokatlanul halkan megpróbált választ adni a nagypapa „100 éves betegének” kérdésére: „Te vagy az, aki csillagász akar len-ni?”
Kifelé jövet már a kórház kapujában Dávid azt kérdezte:
— Nagypapa, valóban örült nekem Vera néni, vagy téged irigyelt, mert neki nem lehetett unokája?