bencés pannonhalmi fôapát
A jövôre irányul minden érdeklôdésünk. Az ember természetével ellenkezik, hogy csupán a mának éljen. S ha így tesz is, soha nem hagyja nyugodni a jövô elfojtott kérdése. Ez a jövôvel kapcsolatos érdeklôdés abban gyökerezik, hogy egzisztenciájának magvalósítása a maga dolga, s neki magának kell megteremtenie azt a világot, amely – legalábbis ideiglenesen – kielégítô életkörülményeket kínál a számára. A jövô biztos birtoklásának törekvése indítja arra, hogy fölépítse a kultúrát, és hogy e célból a lehetô legátfogóbban tájékozódjék a világban. Terveit a jövô számár készíti el, s ehhez a dolgok szabályszerű összefüggésébôl nyert tudását veszi igénybe. Azt a tudást, mely alapján prognosztizálható: hová vezetnek majd a jelenbeli irányok.
A jövô azonban kisebb részben számítható ki a jelen felôl, bármilyen nagyszerű haladást ért is el ezen a téren a tudomány. A jövôbeli esemény tulajdonképpeni lényege az elôre láthatatlan novumban, az újban rejlik, amely a jövô méhének gyümölcse, s amely elég gyakran meghiúsít minden emberi tervezést, de – szerencseként – meglepô fordulatot is vehet a jó irányába. Nos, éppen erre az eljövendô újra irányul a remény. Élessen fogalmazva úgy is mondhatjuk, hogy ott kezdünk el igazán reménykedni, ahol cserben hagynak aprólékos számítgatásaink. Fôként a kilátástalan helyzetekben lobbanhat magasra. Ám vágyainkban és mindennapi álmainkban valamiként összekapcsolódik a remény és a józan mérlegelés. A remény bizakodást fakaszt, olyan bátorságot az életre, amely szárnyakat ad a tervezésnek, s újabb és újabb feladatok elé állítja azt. A jövô mérlegelése ugyanakkor mindig tartalmaz több-kevesebb bizonytalanságot, úgyhogy továbbra sem veszíti el a jelentôségét a remény és a félelem.
A jövô gondolata varázserôvel serkenti a fantáziát: a jövôben minden, de minden másképp lehet. A jövô fantáziát megragadó hatalma azon alapszik, hogy az ember ösztönös vágyai sohasem elégülnek ki végérvényesen a jelenben. Ezért fordulnak az emberek sóvárogva a jövô felé, melytôl azt remélik, hogy megadja azt, amit a jelen megtagadott tôlük. Vágyképeivel feléje szárnyal a fantázia. Mivel éppúgy az új felé fordul, mint ahogy újat hoz a jövô, így a fantázia a vágyakban és a jövendôben leli meg azt a birodalmat, melyben korlátlanul uralkodik.
Végtelen rendeltetése, alapvetô nyitottsága tehát szüntelenül arra sarkallja az embert, hogy kockáztassa meg a jövôt, és vágyainak túlcsorduló beteljesedését remélje tôle.
A bibliai ígéretek teszik a jövôben rejlô újat egyrészt jelentôssé, másrészt reményteljessé. Az ígéretek hátterében ui. a Biblia Istenének mindenhatósága és hűsége áll, így azok bátorságot adnak a még nem látható jövôhöz. Reményre jogosítva, földeríthetetlen messzeségbe vezetik az embert, úgyhogy ettôl fogva a valószínűtlen sem látszik többé lehetetlennek.
Az ember szíve mélyén ott rejlik az az isteni élet, amelybôl reménységünk is fakad. Ebben az éltben tárul föl számunkra a személyes és a közösségi jövô.
Van-e bátorságunk ebbôl kiindulni?
A szívünk mélyén gyökerezô remény nélkül, a létünket meghaladó remény nélkül nincs kedvünk elôre haladni, elôre lépni.
Ez a remény nem pusztán vágyaink kivetülése, hanem még kilátástalan helyzetekben is arra késztet, hogy nekivágjunk a már nem is reméltnek.
Az ilyen remény teremtô erôket szabadít föl, melyek szétvetik az igazságtalanság, a gyűlölet és az elnyomás kényszerpályáit.
A titokzatos találkozásból remény fakad, Istenbôl táplálkozó remény. Ez a reménység újratervezi a világot.
Ha a világunk középpontjául önmagunkat tesszük, megfeneklünk, önzésünkkel zátonyra futunk, elapad alkotó erônk, és szeretetre való képességünk megfogyatkozik.
Ám a puszta akarat nem elég arra, hogy a békét és az igazságot szolgáljuk. El kell mennünk egészen a forrásig.
Emberi létünk alapvetô tapasztalata, hogy az elénk táruló jövô egyszerre megigéz és megijeszt bennünket.
A jövô gondolata varázserôvel serkenti a fantáziánkat, vágyakat ébreszt. Az elkövetkezendô jövôben minden lehetségesnek, megvalósíthatónak tűnik. Ezért fordulunk sóvárogva a jövô felé – remélve, hogy megadja azt, amit a szűkmarú jelen megtagad tôlünk.
Rögtön tervezni kezdünk. Egyik pillanatban építünk, a másikban már le is romboltuk azt, amit az imént megálmodtunk, s újat akarunk a helyébe. Felhasználva eddig összegyűjtött tudásunkat, tapasztalatunkat próbáljuk beláthatóvá tenni. A jövô azonban csalóka, „ígér, de csalfán rá is szed”. Csekély mértékben számítható ki a jelen felôl, bármilyen nagyszerű haladást ért el ezen a téren a tudomány. Egy jövôbeli esemény tulajdonképpeni lényege az elôre láthatatlan újban rejlik. A jövô méhének gyümölcse ez, s elég gyakran meghiúsít minden emberi tervezést. Bár néha – szerencseként – jó irányba is vehet meglepô fordulatot, de akkor is kiszámíthatatlan marad.
Reményünk mégis erre az újra irányul. Élesen fogalmazva úgy is mondhatjuk, hogy ott kezdünk el igazán reménykedni, ahol cserben hagynak aprólékos számítgatásaink. Fôként kilátástalan helyzetekben lobbanhat magasra.
Isten azonban egy másik játszmába is bevon minket: a „bizalom-játékba”. Ennek a játéknak alapszabályai: ígéret, bizalom, remény, hűség és beteljesedés.
Isten és ember történetének legelsô állomása, hogy az ember Isten iránti bizalma próbára tétetik Ádámban. Majd újra és újra ígéreteket kapnak az ôsatyák, akik várják a beteljesedést. Ezek közül kimagaslik Ábrahám – akit a „hit lovagjának” s így a remény és bizalom hôsének is mondhatnánk. Az végsô pillanatig kitartott Isten mellett, s Isten nem volt Szűkkeblű: bôségesen megjutalmazta ôt ezért.
Akik az ô nyomán járnak Isten útjain, azok megtapasztalják, hogy nem a véletlen kiszámíthatatlan cselekvései között halad az utunk. Elemi tapasztalataink közé tartozik Isten hűsége, amire számítani lehet. Ez az, amivel Isten életben tartja a reményünket, az ô hűsége és megbízhatósága.
A zsoltáros elég egyértelműen meg is fogalmazza ezt:
Uram, te megtartod ígéreteidet,
minket pedig megoltalmazol.
(12. zsoltár)
A szívünk mélyén gyökerezô, Isten által megerôsített remény lendít elôre, bátorít haladni, elôre lépni. A rejtekben, a csöndes szellô fuvallatában való találkozás Istennel fölbátoríthat minket arra, hogy még a nyilvánvalóan kikerülhetetlen történelmi folyamatok irányváltását is várhassuk. Az ilyen remény teremtô erôket szabadít föl, melyek szétvetik az igazságtalanság, a gyűlölet és az elnyomás kényszerpályáit. A titokzatos találkozásból remény fakad, Istenbôl táplálkozó remény. Ez a reménység újratervezi a világot, s egyedül ez teheti jogosan. Ha a világunk középpontjául önmagunkat tesszük, megfeneklünk, önzésünk zátonyára futunk, elapad alkotó erônk. Amint fölélednek lelkünkben Isten sugallatai és indíttatásai, az élet is erôtôl duzzadóan – mint a kipattanó rügy, úgy bomlik ki bennünk.
Ebben a játszmában nem maradhatunk alul. Mintha minden a mi javunkra összejátszana, pedig csak Isten az, aki értünk cselekszik. Ezért mondatja velünk ragaszkodásunk, Istenbe való kapaszkodásunk ezeket a zsoltári szavakat:
Fogadj el engem, Uram, szent igéd szerint, hogy neked éljek.
És ne szégyeníts meg engem, mert benned bíztam.
(118. zsoltár)
De ne csak a magunk egyéni imája legyen a zsoltár, hanem közösségeinké is:
Izrael azonban az Úrban bízik, mert ô a gyámola és védôpajzsa.
Áron háza is az Úrban bízik, mert neki is ô a gyámola és védôpajzsa.
Mind, akik az Urat félik, benne bíznak, ô s gyámoluk és védôpajzsuk.
(115. zsoltár)