2003. 1. szám » Dr. Minya Klára Sorsok és kalandok

Dr. Minya Klára Sorsok és kalandok

– A szokásostól eltérô életutad volt, ezért kérlek, mesélj róla!
– Nagyon szívesen, de kérlek, ne közöld a nevemet! Mivel más dolog az életfilozófia, ami engem vezetett életutamon, és más dolog a vallás. És én nem szeretném megbotránkoztatni a vallásos embereket, hát ezért…
– Rendben. Mutatsd be a szüleidet, mert ôk sem voltak mindennapi emberek!
– Mindketten zsidó családból származtak. Apai nagyapám, T. Izidor kereskedô volt. Apám, T. Tivadar a felvidéki Homonnán született, a nyolcadik gyerekként. Kilencen voltak testvérek, de abból egy meghalt még gyerekkorában diftériában. Egy másik testvére tizenéves korában halt meg, így heten lettek nagykorúak.
Édesapám tanár lett. Természetrajz, vegytan szakos, most úgy mondanák: biológia, kémia szakos. Polgári iskolában tanított, pedig nem a pedagógiai fôiskolát végezte el, hanem a Pázmány Péter Egyetemet. Tehát gimnáziumi tanár volt, csak éppen nem volt középiskolában hely, amikor leszerelt, és ideiglenes megoldásként lett polgári iskolai tanár, aztán meghagyták ebben. Egy rövid idôre volt üresedés a Szent István Gimnáziumban, és odakerült tanárnak, de ez a kommün alatt volt. A kommün után pedig minden kommün alatti kinevezést megsemmisítettek, és visszatették a polgári iskolába, polgári iskolai státuszba. 1940-ben kényszer-nyugdíjazták a zsidótörvény miatt. 1945-ben rehabilitálták, és gimnáziumi tanári státuszba tették. Azt mondták neki, hogy válasszon Pesten egy gimnáziumot, de ô azt mondta, hogy már csak három éve van nyugdíjig, és ô már úgy megszokta Erzsébetet, hogy most már ezt a három évet ott töltené. 1948-ban nyugdíjba ment gimnáziumi tanári státuszból, aminek az az érdekessége, hogy bekerült az ötödik fizetési osztályba, ami már méltóságos címmel járt. Egyébként késôbbi apósommal – aki árvaszéki ülnök volt – egyidôsek voltak, és egyszerre mentek nyugdíjba. Késôbb azon nevettek, hogy mikor átkerültek az ötödik fizetési osztályba, akkor három nap múlva megszüntették a címeket. Így aztán három napig voltak méltóságos urak.
Anyai nagyapám, B. Ignác fehérnemű készítô iparos volt, Mohácsról származott. Egy élô testvére volt, Ernô nagybátyám, a bátyja. Édesanyám Pesten született,
hárman voltak testvérek. Anyám volt a legkisebb. A legidôsebb testvére még gyerekkorában, májdaganatban halt meg. Édesanyám vitte tovább az édesapja szakmáját, ô is fehérnemű készítô lett.
Testvérem nem született, illetve csak egy féltestvérem Homonnán, aki apám törvénytelen gyereke volt. Nekem nem volt vele semmilyen kapcsolatom.
Érdekes módon a szüleim mint spiritiszta zsidók, Krisztus-hívôk voltak. Volt Magyarországon a Krisztus-hívô zsidóknak egy egyesülete, aminek ôk nem voltak a tagjai, de ettôl függetlenül ebben hittek. De szó sem volt róla, hogy kitérjenek az izraelita vallásukból emiatt.
– Hogyan ismerkedtek meg a szüleid?
– Véletlenül. A kommün miatt el akarták venni a nagyapám lakását, és ezért sürgôsen meg kellett esküdniük, hogy beköltözhessenek, mert ez egy viszonylag nagy lakás volt. Csak az esküvô után derült ki, hogy mindketten spiritiszták. Anyámat a fogorvosa, dr. Reimnitz Miksa vitte be ebbe a mozgalomba. Apám pedig még legénykorában Homonnára járatta az Égi Világosság című spiritiszta folyóiratot, amit egy öreg zsidó doktorbácsi, Grün Adolf szerkesztett.
Ezt a szervezetet Szeretetotthon Egyesületnek nevezték, és Bodnár László tanító a feleségével, Bodnár Lászlóné, született Osvát Edittel, – a Nyugat-os Osvát Ernô testvérével – vezette. Az elméleti spiritizmus talaján álltak, vagyis a karma és a reinkarnáció tanában hittek, és az egyesület célja az egyén erkölcsi fejlôdése, fejlesztése volt. Nem véletlen ezek után, hogy a háború alatt zsidó családok mentését szervezték. Mi is – részben – nekik köszönhetjük, hogy életben maradtunk.
– Édesapád részt vett az elsô világháborúban?
– Végigharcolta az elsô világháborút. Megsebesült Szerbiában már 1914-ben, és emiatt megbénult a bal karja. Aztán lassan-lassan visszahozták a mozgásképességét, de akkor már frontszolgálatra nem volt alkalmas. Így pályaudvar-parancsnoknak osztották be Zborovba, Zlocsovba, Dunajovba, majd Tarnopolba. A sebesülése és annak a körülményei olyanok voltak, hogy 1917-ben megkapta a harmad osztályú katonai érdemkeresztet a hadi ékítménnyel és a kardokkal.
A szüleim 1944-ben kitértek evangélikusnak. Én nem. Engem a liberálkatolikus egyházban kereszteltek meg, de ahhoz nem kellett az elôzô vallást otthagyni. Ettôl liberális.
– Mutattál nekem egyszer egy fényképet, amit édesapád csinált az elsô világháború alatt IV. Károlyról és kísérôirôl. Milyen körülmények között készült ez a fénykép?
– Annyit tudok csak, hogy IV. Károly a legmagasabb törzskarával megállt, és megebédelt azon a pályaudvaron, ahol apám parancsnok volt. Apám pedig az ebéd után megkérte, hogy csinálhasson róluk képet, ahogyan az asztalnál ülnek. Azt nem tudom, hogy ez pontosan melyik pályaudvar.
– Te mikor születtél?
– 1920-ban Budapesten. Izraelita vallású voltam, zsidó iskolába is jártam elemibe, a Wesselényi utca 44-be. Utána a Madách Imre Gimnáziumba kerültem, ahol 1939-ben érettségiztem. Ezt követôen egy darabig géplakatos, aztán autószerelô gyakornok voltam. Végül apám egyik nôvére miatt lettem szűcs inas és segéd. Ôk ugyanis ekkor már Párizsban éltek, és szűcsök voltak. Én elkezdtem tanulni a szakmát és a nyelvet, hogy kimenjek utánuk – ott akartam egyetemre járni –, de a háború közbeszólt.
– Hogyan gyakoroltátok otthon a hiteteket?
– A harmincas évek végéig apám minden reggel imádkozott imaköpenyben, föltéve a tefilint a karjára meg a homlokára. Ô tartotta a családban a szédert. Anyám péntek esténként gyertyát gyújtott. Csak nem voltunk szigorúan kóserek – még nem szigorúan sem! –, mert megettük a disznót. A szüleim valójában a német megszállás után, 1944 végén keresztelkedtek ki, mert azt gondolták, hogy ez valamit segíthet a túlélésben. Én – amikor már egyetemista voltam – úgy gondoltam, hogy a filozófiai elképzeléseim egyik tételes valláshoz sem kötôdnek, és legbecsületesebb az volna, ha felekezeten kívüli lennék. Így elhagytam az izraelita felekezetet, és nem léptem be sehova. Maradtam Isten hívô felekezeten kívüli.
– A liberálkatolikus egyházban mikor kereszteltek meg?
– Még 1941-ben, de az nem elismert, és nem bevett felekezet, úgyhogy errôl nem is beszéltem. Édesanyám unokatestvére vitt be a teozófiai mozgalomba 1941-ben, és ott egy angol püspök – Woodnak hívták – keresztelt meg. És még abban az évben egy holland püspök meg is bérmált.
– Mi történt a családoddal a második világháború alatt?
– Édasapámat 1940-ben behívták – akkor már rangja szerint – fôhadnagyként, de leszerelték. Én 1942-ben bevonultam munkaszolgálatra Galántára, és huszonnyolc hónapig szolgáltam. Ott kaptam újonckiképzést, aztán fél évig Örkény mellett szolgáltam a táborban, majd visszakerültem Galántára. Onnan átköltöztünk Vácra, ahol az eredeti századomhoz kerültem, és a honvéd műszaki században dolgoztam. Az egész század megkapta a svájci védlevelet a Szálasi puccs után, és fölkerültünk Pestre. De a védlevél ellenére a századot deportálták. Ezt én már nem vártam meg, hanem megszöktem.
– Elôre lehetett tudni, hogy deportálni fognak benneteket?
– Inkább csak megsejtettük, vagy voltak halvány célzások arra, hogy mi lesz, mert a nyilasok nem fogadták el a svájci védlevelet.
Innen egyedül szöktem meg. Az Elektromos Művek Váci úti telepén kellett szenet lapátolni, de megtudtam, hol van anyám, és leléptem, hogy megkeressem. Közben elkaptak a nyilasok, de hadd ne mondjam el, hogy milyen kínkeservvel tudtam tôlük megszökni, és kihoztam magammal még három embert!
– Mi lett a volt századod tagjaival?
– Legtöbbjük elpusztult, mivel valamelyik táborba vitték ôket. Volt, akit még Kôszegen meggyilkoltak, volt, aki eljutott Mauthausenbe. Kevesen jöttek vissza.
Miután anyámat a zsidótanács berendelte egy SS-nek dolgozó varrodába, ôt kerestem meg. Volt itt egy SS „színtársulat”, amelyik nem gyilkolással, hanem anyagi dolgokkal foglalkozott. Ennek a vezetôje egy Kurt Becher nevű SS alezredes volt, aki már akkor a saját alibijén dolgozott. Ezek vették meg a Weiss Manfréd gyárat. És azok a zsidók, akik oda menekültek hozzájuk, azokat nem bántotta, hanem védelmet adott nekik. Sôt, géppisztollyal zavarták el a nyilasokat, akik el akarták vinni a védelmük alatt álló zsidókat. Eléggé ellentmondásos a kép, mert Lévai Jenô könyvében az SS fehér bárányának leírt Kurt Becher valóban megmentett egy csomó zsidót. Hogy milyen elôélete volt, arról mi nem tudtunk, és nem is érdekelt minket. Az volt a fontos, hogy védelmet adott.
Anyámék a Falk Miksa, akkor Juhász Andor utca 4-ben laktak. Csupa olyanokkal, akik az SS-nek dolgoztak, és én oda szöktem. Amikor odaértem, már sötét volt. Bementem a házmesterlakásba, ahol egy SS katona ült. Elsô pillanatban megijedtem, de aztán gondoltam magamban, hát megmondom, ki vagyok, mi vagyok, és miért vagyok itt! Németül elmondtam, hogy hívnak, és hogy a szüleimet keresem. Azt mondta:
– Beszéljen magyarul, mert kétségbeejtô a német kiejtése! – Baranyai sváb volt. – Menjen föl, de tudja, hogy dolgozni köll?!
– El vagyok rá készülve – mondtam. – Gondoltam, hogy ingyen nincs vacsora.
– Akkor menjen föl, és érezze jól magát. Itt biztonságban van. – Még ezt is hozzá tette!
Tény az, hogy amíg ott voltunk, nem volt bántódásunk! Nekem mindennap ki kellett járnom a Duna- partra. AVigadó környékén volt egy kikötô, oda jöttek az uszályok. Azokat raktuk tele azzal, amit a Weiss Manfréd villából és gyárból a SS-ek elszállítottak. Aztán lassan jött Budapest bekerítése, de mielôtt ez megtörtént volna, anyám megszökött a varrodából. Tudtuk, hogy hova megy. Siklósi Ferenc barátom és a felesége – legyen áldva az emlékük – a Róbert Károly körút 90-ben laktak, és anyám oda ment. Ránk is várt egy hely, Ferjánc Andor barátomnál. Apám félt, hogy anyu miatt bajunk eshet, és nem tudta, hogyan szökjünk meg. Így én terveztem meg a szökést. Este egy pékműhelyben voltunk, ahol mézespuszedliket csináltak a németeknek. Onnan léptünk meg. Mivel az életveszély fönnállt, azt mondtam apámnak:
– Legalább egyikünk maradjon meg anyukának! Ha engem elfognak, észre se vedd, és menj tovább! Ha te lebuksz, hátra sem fogok fordulni.
December 11-én szöktünk meg, és január 11-én értek oda az oroszok.
Valójában Bodnár László és felesége – a Szeretet Otthon vezetôi – szervezték meg vagy 150-200 zsidó mentését. Általuk kerültünk a Siklósi és a Ferjánc családokhoz. Zimmer Ágoston és fiai – akik szintén tagjai voltak ennek a szervezetnek – bújtattak nagyon sok zsidót. Zimmer Ágoston egyik fia falból még a Volksbundba is belépett, hogy mentse a zsidókat. Ezért a háború után elrendelték az egész család kitelepítését. Ekkor összefogtak azok a zsidók, akiket megmentettek, és elmentek a rendôrségre. Az ô közbenjárásukra már a vagonból hozták ki a Zimmer családot.
Ferjáncék villájában egy Grúber nevű sváb volt a házmester. A villában ott volt rajtunk kívül Ferjánc Bandi a feleségével, Bözsivel és az akkor három éves kislányuk, továbbá egy Baliga nevű székely menekült. A házmester elkottyantotta a szomszédnak, hogy itt zsidók bújkálnak. Az volt a szerencsénk, hogy a szomszéd – akirôl kiderült, hogy illegális kommunista volt –, azt mondta neki:
– Ide figyeljen, Ádám! Hogy igaz vagy nem, azt én nem tudom. De ha igaz!? Itt van mögöttünk a Rákosrendezô pályaudvar. A pályaudvar túlsó oldalán már oroszok vannak. Ha ezek Moszkvától idáig elértek, a sineken is át fognak jönni! Na már most, ha ezeknek valami bajuk lesz, akkor úgy gondolja meg, Ádám, hogy magának nem marad a nyakán a feje!
Erre a házmester megijedt, és befogta a száját.
– Mi lett azokkal a zsidókkal, akik az SS-eknek segítettek?
– Azoknak semmi bajuk nem lett! Sôt, hihetetlen mennyiségű értéket osztott ki köztük Kurt Becher.
– Ha jól értem, nemcsak megmentette, hanem „meg is kente” ezeket a zsidókat, hogy ne legyen baja a háború után.
– Valószínűleg! Mert én nem voltam azok között, és ezt már csak hallomásból tudom. Volt, aki kinn is maradt! Mert úgy látta jobbnak, ha külföldön él. A nyugati megszállás alatt.
– Mi történt az oroszok bejövetele után?
– Rögtön elvittek hadifogságba az elsô napon! Az volt a szerencsém, hogy öt héten keresztül nem dohányoztam. Kértem cigarettát az oroszoktól. Benyúlt az egyik a zsebébe, kivett egy marék mahorkát, a kezembe nyomta. Aztán elôvette a másik zsebébôl a Pravdát, letépett egy darab papírt, tessék. Az elsô cigarettától rosszul lettem. Ez volt a szerencsém, mert erre elengedtek, hogy betegre nincs szükség. De a házigazdámat, Ferjánc Bandit is elvitték. Májusban került haza Jászberénybôl. Ott az oroszoktól átvette ôt a magyar honvédség – mert erdélyi, és a román rendfokozatnak megfelelô rendfokozattal, szakaszvezetôként igazolták –, aztán hazaengedték. Ô vállalta, hogy átáll a magyar honvédségbe, ezért nem vitték el az oroszok. Ez volt a szerencséje, megmaradt. A felesége és a kislánya is megmaradtak.
– Miután elengedtek, mit csináltatok?
– Január 11-én kerültem fogságba apámmal együtt, de ôt is elengedték az életkora miatt. Átvittek minket Zuglóba, és amikor elengedtek, visszamentem Angyalföldre Ferjáncékhoz. 18-án a nyakamba vettem a várost, hogy megnézzem a lakásunkat az Erzsébet körúton, de csak január vége felé költöztünk vissza.
– Nem kaptak el még egyszer az oroszok?
– Még kétszer. Elkaptak az utcán, és beirányítottak egy házba, ahol az udvaron kellett várakozni. A kapu elôtt ôr volt, én meg fölmentem az elsô emeletre. Aztán jöttek értük, kivonult az egész társaság, én meg vártam még egy órát, és aztán kisétáltam.
Az utolsó szökésem úgy volt, hogy itt kaptak el a körúton, és egy kiégett helyi-ségbe tereltek be. Amikor együtt volt vagy száz ember, akkor sorba állítottak minket, és irány! Amikor a Dob utcán mentünk a Rottenbiller utca felé, valaki kiszaladt a sorból. Kísérônek egy orosz katona volt elöl, egy hátul. Az elöl lévô katona ordított egyet, de a szökevény nem állt meg. Akkor az orosz lôtt egyet a levegôbe, amire a szökevény visszajött. A következô utcasarkon öten léptek meg. Ezeknek sikerült is! Akkor összeveszett a két katona. Elôször csak szidták egymást, utána puskatussal egymásnak estek, elkezdték egymást püfölni, és akkor pssszt! Szétspriccelt az egész társaság! Én bementem az Izabella utca 25-be, és meglapultam az elsô emeleten a lépcsôházban. Ott voltam egy óra hosszat. Mikor kinéztem, már nem volt ott senki! Akkor fogtam magam, és hazajöttem az Erzsébet körútra. Hozzá kell tennem, hogy akkor még nem tudtam, hogy ez a ház ahhoz a területhez tartozik, ahol aztán jóval késôbb körzeti orvos lettem.
Eredetileg orvos akartam lenni, és a háború után anyám azt mondta, hogy vállalja a tanulásom anyagi terheit. Mivel azonban Pesten még nem indult meg az egyetem, elutaztam Szegedre. Ez maga is kalandos út volt, hiszen ekkor Szeged még zárt város volt.
A pályaudvar rendôrparancsnokának elmondtam, azért jöttem ide, hogy egyetemre járjak. Szerencsére volt egy cím, ahol vártak. A parancsnok telefonált valakinek. Ez Komócsin Illés ôrnagy volt, a politikai rendôrség parancsnoka. Az ô engedé-lyével aztán egy héten belül beiratkoztam az egyetemre, és nála jelentkeztem az indexemmel. Ha nem így teszek, kitoloncoltak vagy behívattak volna határôrnek.
Igenám, de orvosi egyetemen egyetlen szabad hely sem volt! Kénytelen voltam bölcsésznek beiratkozni természetrajz-földrajz szakra. Májusban aztán megnyílt Pesten az egyetem, és sokan följöttek. Akkor átiratkoztam orvosira. Az elsô évet két hónap alatt végeztem el. Másodiktól már Budapesten tanultam, és itt is fejeztem be az orvosi tanulmányaimat.
Még 1937-ben tanultam meg és kezdtem el repülni, mivel mindig érdekelt a repülés. Elôször vitorláztam, aztán elvégeztem a motoros tanfolyamot 1949-ben Algyôn. Végzésem után katonaorvos lettem, mert akkor csak náluk lehetett repülni. Én voltam az egyetlen katonaorvos, aki egyben repülôgépvezetô is voltam.
A légierôknél különbözô helyeken szolgáltam 1956-ig, amikor is nem írtam alá a tiszti nyilatkozatot, mert nem értettem vele egyet. Árulásnak tartottam volna, ha aláírom. Ezért 1956. november 19-én leszereltek. Akkor elmentem körzeti orvosnak, mert Budapestrôl nagyon sok orvos disszidált. Az egyik ismerôsünk a fôvárosban az egészségügyi fôosztályon dolgozott, és ô talált nekem helyet. Elôször a XIII. kerületben a Sziget utcában lettem körzeti orvos, majd késôbb a VII. kerületben.
– Nyugdíjazásodig ott voltál?
– Közben kikért a Közlekedési és Postaügyi Minisztérium. Én szerveztem meg ugyanis a Légügyi Fôigazgatóságon a repülés-egészségügyi osztályt, és odakerültem osztályvezetô helyettesnek. Majd átszervezték az egészet a MALÉV-hez, ahol osztályvezetô lettem, de visszakértem magam a körzetbe. 1973-tól a körzeti munkám mellett fômunkatársként fôosztályvezetôje voltam a Mezôgazdasági és Élelmezési Minisztérium Repülôgépes Szolgálatának. A szolgálat fôpilótájának kérésére megterveztem ott az egészségügyi szolgálatot. A repülést a klubomban folytattam, és oktattam is.
Egyetemen is oktattam: volt egy speciál kollégiumom a Semmelweis Orvostudományi Egyetem II. számú Élettani Intézetében, ahol a Repülés élettanának és kórtanának alapjai címmel tanítottam a tárgyamat.
1985. január 1-tôl a körzetbôl mentem nyugdíjba, de a Repülôgépes Szolgálatot 1989 októberéig csináltam. Akkor megszűnt a Szolgálat, és a társadalombiztosításhoz kerültem. Ezt a munkát 1992-ig végeztem.
– Családod van?
– Bár a harmadik házasságomban élek, de gyerekem nincs. 1951-ben az elsô feleségemtôl barátságban elváltam másfél év után. A szüleim még ekkor is jártak az úgynevezett Szeretet Szövetségbe a Sörház
utcába. A háború után ez lett a neve a korábbi Szeretetotthon Egysületnek. Ott ismertem meg a második feleségemet, aki 1990-ig élt. Harmadik feleségemmel 1991. februárjában házasodtam össze. Az ô két fia és két unokája pótolja nekem az apaság és a nagyapaság érzését is.