Theo Tschuy könyve
– Simon Wiesenthal elôszavával Az Erzsébetvárosban, a Dob utca elején található egy emlékmű. Szabó Tamás műve, elesett nôalakot ábrázol, de felirata szerint Carl Lutz embermentô tevékenységének állít emléket. Nap mint nap sokan mennek el mellette, valószínűleg többségük nem tudja, ki volt ô. (Wallenberget már többen ismerik!)
Emlékezetünk hiányosságán segít Theo Tschuy végre magyarul is megjelent könyve, amelynek nemcsak – a sajnos egyre fogyatkozó számú – túlélôk, hanem a kor és az adott történelmi helyzet iránt érdeklôdô közönség is örömmel fogadhat.
Szerzôje evangélikus teológus, egyháztörténetbôl doktorált, sokat foglalkozott ökumenikus és emberjogi kérdésekkel, különös tekintettel Kelet-Európára.
Carl Lutz egy kis svájci faluban született, özvegy édesanyja nevelte mélyen vallásos szellemben, anyagi nehézségek között. Kereskedelmi tanulmányai után teológiai, majd bölcsész tanulmányokat folytatott; a húszas évektôl a svájci diplomácia szolgálatába lépett. 1934-ben a palesztinai konzulátusra helyezték, és az ott töltött évek gyökeresen megváltoztatták a zsidókkal való elôítéletes nézeteit. Jellemzô, hogy késôbb áthúzta beszámolóiban azokat a mondatokat, amelyek elsô benyomásairól tanúskodnak. Sokat utazgatott az országban, jó szemmel és megfigyelôkészséggel vette észre az országépítés eredményeit, de a nehézségeket is.
Az arab támadások a zsidó lakosság ellen felháborítják, élesen bírálja a brit kormányzat közönyét. Ennek elismeréseként 1959-ben Haifán utcát neveztek el róla.
Naiv módon, nemzetközi fellépést, benne esetleg Hitler nyilatkozatát szeretné elérni a zavargások lecsendesítésére. A háború kitörésekor ô kapja feladatul az eltávozott német követség ügyeit, a német érdekek diplomáciai képviseletét. Megoldja a német konzulátus személyzetének zökkenômentes hazautazását, jó kapcsolatokat szerezve a német hivatalokban, amelyeknek jó hasznát veszi késôbbi tevékenységénél Budapesten. Igyekszik segíteni a Palesztinába vándorolt 70.000 német állampolgárságú zsidón is.
Néhány hónapig látja el ezt a munkát, utána Berlinbe helyezik Jugoszlávia érdekképviseletének ellátására, majd az 1942-es évet már Svájc budapesti nagykövetségén kezdi, mint alkonzul. Eddigi tapasztalatai alapján megkapja a brit érdekek képviseletét is. Ekkor Palesztina angol mandátum volt! Itt kerül kapcsolatba Krausz Miklóssal, a Jewish Agency képviselôjével, illetve az általa felállított Palesztina Hivatallal, amely a kivándorlást intézi. Sokat segít, fôleg a gyermekek kijuttatásában. (Itt a szerzô kemény kritikát gyakorol Svájc háborús menekültpolitikájáról.)
A „Kasztner-vonat” Lutz mentôakcióinak legjellegzetesebb formája az úgynevezett palesztinai bevándorlási igazolványokra épülô transzportlista. Ez késôbb mintát jelentett más követségek számára is. 1942-43-as években, fôleg hajón, a Dunán és a Fekete-tengeren sikerült a cionista szervezetekkel együttműködve több ezer zsidót az „ellenséges” brit területekre irányítani.
1944. március 19-én Hitler megszállja Magyarországot, zsidó tömegek kerülnek életveszélybe. A könyv ismerteti a vidéki zsidóság szörnyű sorsát. Lutz közreműködik a „Kasztner-vonat” megszervezésében, de kiterjedt kapcsolatai ellenére nem tudja megakadályozni a nagy többség deportálását.
Eljön 1944. október 15., a nyilas hatalom-átvétel, amelyet Friedrich Baron, a Nemzetközi Vöröskereszt ugyancsak Budapesten dolgozó svájci munkatársa az „értelmetlenség forradalmának” nevezett. Egymást követték a megmaradt budapesti zsidóság elleni atrocitások. Sokan külföldi védelmet próbálnak szerezni, szerencsére akadnak diplomaták, akik nem tagadják meg a segítséget bajbajutott embertársaiktól. Perlasca spanyol, Rotta vatikáni, Wallenberg svéd ügyvivô mellett a mentôk között felsorakozik Lutz. Az általa vezetett „Idegen Érdekeket Képviselô Osztály” foglalta el a Szabadság téri volt amerikai követség épületét, és ezt a szervet Lutz teljesen az üldözött zsidók mentése szolgálatába állította.
Sokat írtak már a védett házakról, a nemzetközi vagy kisgettó házairól, amelyek néhány hétig viszonylagos biztonságot adtak emberek tízezreinek. Carl Lutz nevéhez fűzôdik a Vadász utcai „üvegház” oltalmazása is, ahol nemcsak 3000 zsidó talált menedéket, de ahol cionista igazolványgyár és ellenállási központ is működött.
Theo Tschuy beszámol a fôváros ostromáról, a „nagygettó” megmenekülésérôl, amellyel kapcsolatban idézi Pfeffer Wildenbruch német városparancsnok Lutzhoz írt, egy évtizeddel késôbbi levelét. (Ezt és más, a „nagygettónak” állítólag nyújtott SS védelmet fenntartással fogadja; mindenesetre bizonyítja, hogy Lutz minden kapcsolatát megmozgatta az üldözöttek védelmében.) Összeállít egy statisztikát az életben maradott budapesti zsidókról, amelybôl kitűnik, hogy a megmentett
124 000-bôl 46 500 személyesen neki köszönheti az életét, és ehhez hozzászámítja az ô védelme alatt működô hamis iratokat gyártó cionista fiatalok által mentesített 20 000 személyt és az 1942-44 között általa kivándoroltatottakat, s összesen 72 000 fôs végeredményt állapít meg.
Mi lett a magyar holokauszt legnagyobb embermentôjének további sorsa?
Amikor Pesten megjelent a türelmetlenül várt szovjet hadsereg, Lutz még Budán, az egykori brit követség megsérült és kigyulladt épületében szenvedte át az ostromot. Nem értesült arról sem, hogy a szovjet parancsnokság bezáratta az Idegen Érdekeket Képviselô Osztályt azzal az indoklással, hogy „már csak egyetlen érdek van, a Vörös Hadseregé”. Nem hallgatja el a szerzô a szovjet katonák kilengéseit sem, amelyek nem kímélték a diplomáciai területen-kívüliséget sem. Gyakori volt épületeik, vagyonuk fosztogatása, a munkatársak zaklatása, letartóztatása – gondoljunk Wallenberg sorsára. Meier és Feller svájci diplomaták is egy évet szovjet börtönökben töltöttek.
Elismerés csak zsidóktól 1945. április 4-én (micsoda véletlen egybeesés!) a Lutz-házaspár csomagol, és elhagyja a sokat szenvedett Budapestet, áldásos tevékenységük színhelyét. Egy hónapos utazással, Románián, Törökországon, a „kék, de elaknásított” Földközi-tengeren, Portugálián és Spanyolországon keresztül érnek Svájcba.
Otthoni fogadtatása közönyös, méltatlan. „Hatásköri túllépésnek” minôsítik a tízezrek életét megmentô kollektív út-
levelek kiadását, ami az általa szervezett mentôakciók megtagadását jelenti. Tschuy elítéli hazája hivatalos köreinek rideg magatartását, amellyel hosszabban is foglalkozik, említve a svájciak által a határon a náciknak átadott 30 000 zsidó menekült tragédiáját is.
Nagyon bántja Lutzot a méltánytalanság, amely a magyar Csányi Magdával való második házasságát követte. Az új családi örömökkel vigasztalja magát. Aztán 1950-ben felkérik a Lutheránus Világszövetség izraeli kapcsolatainak rendezésére, amelyet a helyszínen példásan végre is hajt.
Hosszú ideig csak a zsidóktól kap elismeréseket; az elsô köszönôlevelet még 1944 novemberében Stern Samutól. Két év múlva a 22. Cionista Világkongresszus ünnepli, a Zsidó Nemzeti Alap beírja nevét az Aranykönyvbe. Kap magyar kormányköszönetet és amerikai ezüstérmet, de hazája, a „fukar hegyi ország” hallgat érdemeirôl. Csak a szülôfalujában lesz díszpolgár.
Izraelben utca, emlékfák, Budapesten szobor és emléktábla hirdeti emlékét és tetteit. Talán ennél is többet ér az általa megmentettek – és az utókor – hálája!
Theo Tschuy könyve sokat tehet e kiváló Ember megismertetéséért. Monografikus alapossággal tárgyalja Carl Lutz életét és tetteit, terjedelmes függeléke jegyzetekkel és névmutatóval segíti a tárgyban elmélyedni akaró olvasókat. Akiknek nagy száma remélhetôleg méltó lesz a könyvhöz és a témához.
(Becsület és bátorság. Welt Press Kiadó, Miskolc, 2002.)
»