Czeizler András
Hazafelé. Az én Karcagom
Emlékképek a jövőnek
Anyámat, szüleit, húgomat és engem együtt deportáltak.
Apámról nem tudtunk semmit, és ő sem mirólunk. Vele az egyik pesti útja alkalmával véletlenül, mesébe illő módon találkoztunk 1945 április elején. Ausztriából jöttünk, igyekeztünk mielőbb Karcagra hazajutni: gyalogosan, kocsikra felkapaszkodva, Győrtől egy mozdony tetején, egészen Kelenföldig. Kora reggel egy szovjet katonai hídon mentünk át. A Nyugati pályaudvar irányába, a körúton, az Aradi utca sarkán, anyám megmakacsolta magát. Hogy ő megnézné apám testvérét, Ilonkát, aki az Izabella utcában lakott. Végül is nagyapám engedett, és elmentünk Ilonkáékhoz, akit Schlesinger Samu vett el.
Bekopogtattunk a földszinti lakásba, és Auszlender Náci, a tanító, nyitott ajtót. Éppen borotválkozott, hab borította az arcát. Sokáig nem tudott szóhoz jutni, Anyám, Mari húgom és én, egymás kezét fogva, a meghatottságtól szintén csendben álltunk, majd a tanító bácsi sírva elkiáltotta magát: „Dezső! Megjött a családod!” Így találkoztunk Apámmal. Újra együtt voltunk. A találkozásnak gyönyörű emléke lett: Gabi öcsém kilenc hónapra megszületett.
Három nap alatt érkeztünk Karcagra, Cinege Miska lovas kocsiján. Egyszer Cegléden aludtunk, a következő éjjel pedig Törökszentmiklóson. Rendes emberek fogadtak be minket, elmondták, hogy ők nem tudtak semmiről, ami velünk történt, és hogy nagyon sajnálják.
Karcagon a lakásunkba nem tudtunk visszamenni, mert laktak benne. Ezért nagyapám régi házába mentünk, ahol a megmaradt család együtt lakott. Itt volt a cipészműhelyünk, amelyet, amikor apám és a két testvére, Jóska és Laci hazajöttek a munkaszolgálatból, azonnal megnyitottak. Mert az orosz katonáknak nem volt rendes csizmájuk, és az újakat ők készítették. Működött a csereforgalom, így jutottunk élelemhez és tüzelőhöz.
Hét éves voltam ekkor, és hogy ne veszítsek évet, a megérkezésünk másnapján már iskolába kellett mennem.
Karcagon nagy hagyománya volt a zsidó iskolának, de 1945 tavaszán még kevés gyerek jött haza, így ez az iskola még nem nyílt meg. Anyám tehát úgy döntött, hogy azt a két és fél hónapot, ami még hátra van, bármilyen iskolában elvégezhetem, ahová felvesznek.
Mi a katolikus városrészen laktunk, azaz a legközelebbi iskola a katolikus zárdában volt, ahol Salvator nővérek tanítottak. Itt jártam ki az első osztályt. Rendesen megtanítottak írni, olvasni, számolni. Nagyon kedves tanító néni oktatott, Máriának hívták, szerettem. Visszaemlékezve ennyi év távlatából, nagyon jól éreztem magamat. Az zavart egy kicsit, hogy minden szünetben elmondatták velem a Miatyánkot Mária néni testvéréért, aki még nem jött vissza a háborúból. Csak nekem engedték meg, hogy hallgassak.
Az első évet sikeresen elvégeztem. Erről kitűnő bizonyítványom tanúskodik. Csak a vallás jegyem hiányzott. Osztályzatot azért nem kaptam, mert nem jártam hittanra; nem is volt hová.
1945 őszén végre „elindult” a zsidó iskola. Náci bácsi, Magda néni, és Mordeháj tanított minket. Majd aztán hazajött a fogságból Herskó Mózes, aki csak a nagyobb gyerekeket tanította. Nagyszerű évek következtek, délelőtt tanultunk, ebédet és uzsonnát az iskolában kaptunk. Minden nap sorba kellett állni egy nagy kanál csukamájolajért, borzasztó rossz volt. Sok gyümölcsöt és csokoládét is kaptunk, nagyon vigyáztak ránk. Olykor teherautókkal ruhaneműt hoztak Pestről, és az iskola egyik termében osztottak szét. Az egyik nagy katonai járművet ismerősünk, Somosi Laci bácsi vezette.
Izraelből jött a fiatal tornatanárunk, Tovának hívták, amerikai, khaki színű katonanadrágban járt. Mindenkit tegezett, és nekünk is tegezni kellett őt. Berendezett egy szobát, a padlóra és a falakra vastag tornaszőnyegeket erősített, itt tanított bennünket a judo fogásaira. Még ma is emlékszem néhány mozdulatra. Megalakítottuk a Dror Habonim cionista ifjúsági szervezetet.
Balról jobbra az ülő sor: Schönfeld Feri, ismeretlen, Grosz Édi és Kati, Meisels Imi, három ismeretlen. Első álló sor: két ismeretlen, Spitzer Anni, Schlesinger Ancsur, Arató Pali, Fried Kati, Eisenberger Rozi, ismeretlen, Smercz Évi, Rosinger Ildi, Weisz Pista, Vadász Vera, Forrai Kati, Czeizler Mari, Matheser Bandi, Forrai Magdi. Második álló sor: Ehrenfeld Jancsi, egy ismeretlen, Wurczel Ági, Klein Pali, Molnár Miki, Herskó Laci, Platzer Gyuri, Magda néni, Herskovics Ági, Fried Pali, Meisels Mari, Meisels Juli, Czeizler Andris, Feig Tibi, Vadász Klári. A harmadik álló sor: Olga néni, Nuszbaum Albert bácsi, Halász Sanyi, Herskovits Pali, Reich Feri, Mordeháj? Koltai Pali, Náci bácsi, Tova? Ismeretlen.
A képet Nuszbaum Margit néni készítette.
A kép 1947-ben készült az iskola udvarán.
A Joint teherautóival sokat kirándultunk. Még 1946-ban elvittek bennünket Pestre, a Svábhegyre nyaralni. Sok kedves emléket őrzök az itt eltöltött napokról, de egy hét múlva többen skarlátosak lettek, és karantént rendeltek el. Feig Tibit, Weiszbrunn (Vadász) Verát és Schlesinger Ancsurt elvitték a László Kórházba. Apám eljött meglátogatni bennünket, és látva rossz állapotunkat, visszajött este, és hetünket kilopott a villából. Hazavitt mindenkit Karcagra.
Máskor meg elmentünk a Karcag melletti Berekfürdőre táborozni. Az erdőben, sátrakban laktunk. A konyhasátort éjszaka őrizni kellett, ezért nagyon féltem minden éjszaka. A cserkészek mellettünk táboroztak, esténként a tábortűznél nagy énekléssel versenyeztünk egymással.
A nyári szünetben, 1948 nyarán, az iskola udvarán olimpiát játszottunk. Mindenki felvette egy ország nevét. Svédországért mindig nagy harcot vívtunk, de végül Kertész Peti győzött. Ott volt Platzer Gyuri, Kertész Miki, Molnár Miki és én. Néha csatlakozott hozzánk egy-két keresztény fiú is.
Hétköznap iskolába, péntek este és szombat délelőtt templomba jártunk. Péntek délután az istentisztelet előtt sorban álltunk, hogy bejussunk a mikvébe fürdeni. A mikve két egyforma, egy méterszer két méteres medencéből állt. Lépcsőn lehetett lemenni, a melegvizet a samesz készítette, befűtött már előző napon a kazánokba. Nagy hancúrozást rendeztünk, úszni is próbáltunk, de ezt senki nem gondolta komolyan.
Péntek esténként az imádkozás végén sorban álltunk az édes „kidusborért”. Csak az nem tetszett nekem, hogy mindenkinek ugyanabból a serlegből kellett inni. Mire hazaértünk, égett a gyertya a terített asztalon, kendő alatt várt bennünket a frissen sült barchesz, és jött a finom vacsora. Ros Hásónókor a sófár fújás, Jom Kipúrkor a böjtölés a birsalmába szúrt szegfűszeggel – amíg élek, a szép emlékeim közé fog tartozni. Amikor a kántor, Spitzer Vili elénekelte a Kol Nidrét, nagyapám szeme mindig megtelt könnyel. Mi, gyerekek ünnepi ruhában rohangáltunk a templomban, felszaladtunk az erkélyre, leültünk anyáink és nagyanyáink mellé egy kis simogatásra. Szerettünk volna a padlásra is felmenni. Azt gondoltuk, ott sok régi könyvet találunk. Máskor meg a templom alatti pince titkos lejáratát kerestük, minden zugba benéztünk, próbáltuk a padokat elmozdítani, titkos kallantyúkat kerestünk.
Már régen nem ebbe az iskolába jártam – negyedikes koromban megszűnt a zsidó tanintézet -, amikor a barmicvómat ünnepeltük. Grósz bácsi tanított az ima hagyományos dallamára, a prófétai szöveg pontos olvasására. Egész nyáron tanultam. Ebéd után mentem az oktatásra, Grósz bácsi ekkor már megebédelt, mert mindig éreztem rajta az erős fokhagymaszagot. Az ünnepi napon a soros Háftárát mondtam el. Sokan jöttek el a templomba, remegő lábakkal mentem fel a bimáhozhoz. Mivel októberi vagyok ez az egyik leghosszabb heti szakasz, amit meg kellett tanulni. Új öltönyben feszítettem, és Jóska nagybátyámtól kaptam egy csodaszép karórát. Karcagon az volt a szokás, hogy a barmicvóra minden fiút ezzel leptek meg. A hitközségtől kaptam életem első és utolsó taleszát és két tfilint, szép kék bársony zacskóban, amelyre zsidó nevemet – Smuel ben David – hímezték arany betűkkel.
A férfivá avatásom után uzsonnát rendeztek a tiszteletemre, minden karcagi zsidó ott volt. Beszédet mondtam, megköszöntem szüleimnek a gondoskodásukat. Rengeteg ajándékot, hetvennél több könyvet kaptam, Stein Auréltól Verne Gyuláig, Petőfi Sándortól József Attiláig mindenfélét.
Sátoros ünnepen a nőegylet közös estéket rendezett. Ilyenkor eljött az egész hitközség. Süteményeket, szörpöket és gyümölcsöt hozott mindenki. A nagyteremben hosszú asztalokat állítottak fel, és a bejárattal szemben, nagyapám óriási sátrat épített. Ezt hagyományosan ő készítette, a díszítésben sokat segítettem neki. Színes papírt felvágtunk keskeny csíkokra, és megcsavarva tettük a lombokkal díszített sátorra. Peszáchkor a maceszt eleinte a hitközség sütötte, majd dobozokban érkezett a vastag, amerikai pászka. Nem volt olyan jó ízű, mint amit Karcagon sütöttek, de azért mindig elfogyott. Mi, gyerekek, az udvaron dióval dargliztunk, Hanuka este pedig trendedlivel játszottunk.
1947 nyarán kaptam meg életem első biciklijét. Piros színe miatt is sokan irigyeltek. Első utam alkalmával, amikor még ügyetlenül, de egyedül kerékpároztam, az elhíresült „kékcédulás” választások napján, a járdán, elütöttem egy szavazásra induló embert. Rendőr vitt haza, némi megrovás kíséretében. A biciklit Sándor nagybátyámtól kaptam. Halála után örökölt fekete lakkbőröndjében találtunk egy levelet, amelyet én küldtem neki, megköszönve az ajándékot és ígérve, hogy öreg korára segíteni fogom.
Még egy fogadalom, amit nem tartottam be, és sajnos, már nem is fogok.
Az iskolánk a „zsidó” utcában volt. A helybeliek nevezték el így, mert minden itt volt, ami a zsidó közösség működéséhez kellett: templom, hitközség, tanító- és rabbi lakás, iskola, kóser vágó, mikve, tanácsterem, kántor- és sakterlakás, Kertészék nyomdája, és számos zsidó tulajdonú ház.
A terület első ismert neve, 1883-tól Zsinagóga-köz, az utca pedig Vasáros utca, ami arra utal, hogy itt már éltek zsidó kereskedők. 1817-ben a városi jegyzőkönyvek említik a „karcagi Scherbaum Leopold vásárost, aki kapcsolatban állt a debreceni Steiner István vásárossal”. Medgyesi utcának 1893-tól nevezték el, a város neves polgármesteréről. Felszabadulás után 1950-től Lőwy Sándor, majd 1993-ban a nyomdász Kertész József neve került az utcanévtáblákra. De a templomon kívül már semmi nem emlékeztet az egykori „zsidó utcára”.
Az iskolát 1889-ben adták át a tanulóknak. Nagy „L” betűre hasonlított az alaprajza, a Medgyesi utcára 13 ablak nyílott. Itt volt a három tanterem, a nagy tanácsterem, a tanítók lakása, valamint egy kisebb helyiség, ahol télen tartották az istentisztelet. Az udvart Bergmann-udvarnak hívták, a korábbi sakter után, akinek a házát később lebontották, és helyén épült fel a mikve. Kelet felől az udvart a templom épülete zárta le. Volt itt korábban is templom, s azt lebontva, 1899. március 20-án adták át a mai – időközben századik életét betöltött – épületet. Tervezésére pályázatot írtak ki, hogy végül Róth Dezső budapesti műépítész terveit fogadják el. A kivitelezéssel Kása József és Jónás Sándor építészeket bízták meg.
A közösség első rabbija 1855-től Hirsch Márkus volt, ekkor már 70 zsidó családot számoltak Karcagon. 1869-től Schück Salamon lett a rabbi. Halála után, 1917-től vette át a hitélet vezetését fia, Schück Mór, aki 1940-ben bekövetkezett haláláig volt mindannyiunk szeretett „pap bácsija”.
1946-ban, az iskolában nem voltak még padok, az épület sem heverte ki a háború okozta sebeket. Az első hónapban, amíg az időjárás engedte, a templomba jártunk tanulni. A padokból alig látszottunk ki, csak az erkélyt, a színes ablakokat és a mennyezetet láttuk. Ezzel együtt otthonosan éreztük magunkat, megadtuk a tiszteletet Isten házának, és a frigyszekrényben elhelyezett öt tóratekercsnek. Az imák alatt, hol csend volt, hol hangos beszéd, gyerekzsivaj. Egyszer Jóska nagybátyám Pesten elvitt a Frankel Leó utcai zsinagógába. Mikor megszólalt az orgona, ki akartam menni, mert nálunk, zene nélkül valahogy meghittebb, szebb volt a közös imádkozás.
Hosszú évek után először mentem haza Karcagra, a gyönyörűen felújított templomba, a minden évben megtartott mártírünnepségre. Ugyancsak meglepődtem, mert az emlékeimben élő óriási, gyönyörű zsinagóga helyett, egy kis, kopottas templomot találtam.
Irodalom:
Hersko Mojse: A karcagi zsidók története
Séllei Lászlóné: Szeretett szülővárosom Karcag utcanevei; Nagy-Kunság hetilap, 1899. III. 19. és 26.-i szám.
1