Deutsch Gábor
Kozma Sándor és Eötvös Károly, az Igazság bajnokai
A történelemről, az emberről, az igazságról
SZIKSZÓI NAGY KÁROLY jogász, a Kozma Sándor Emlékbizottság elnöke, az Eötvös Károly Társaság vezetője, mind a két jeles személyiségről rendezett kiállítást nemrégiben a Magyar Sajtó Házában az Andrássy úton. Kérdésünkre azt válaszolta, azért róluk és azért az említett helyszínen mutatta be őket tartalmas dokumentumokkal és képekkel, mert mindketten a jognak nagymesterei és a toll jeles forgatói voltak. Továbbfaggattuk dr. Nagy Károlyt: vajon nem befolyásolta választását, hogy bemutatott hősei valamilyen formában kötődtek a tiszaeszlári perhez?
– Természetesen – válaszolta, de fontos az, mondta: hogy mind Kozma, mind Eötvös az igazság bátor bajnokai voltak. Azért vettek részt a perben különböző szinten – Kozma országos főügyészként, Eötvös védőként -, mert tudták, a vérvád hazug, a vádlottak ártatlanok és az egész ügy hatása borzasztó. A nemzetközi figyelemre tekintve, lényegében a zsidóság megítélését befolyásolhatja ez az ügy a határokon belül és kívül is. Tehát a tisztázás elengedhetetlenül fontos volt. Hangsúlyozni kell, nemcsak a szereplők megmentése, hanem az egész abszurd vád megdöntése volt a tét, hiszen a közvélekedés többsége bizony elhitte a képtelenséget. Személyüket akkor nem övezte népszerűség, és az utókor elismerése sincs arányban akkori bátor cselekedetükkel.
A FŐÜGYÉSZ. Kezdjük a bemutatást Kozma Sándorral. Született Somogyban, Kőröshegyen 1825-ben. Egyes korábbi lexikonok és kézikönyvek helytelenül Mezőkeresztest jelölték születési helyéül. Nagy Károly kutatta ki, hogy a tévedést névazonosság okozta, mert egy egri egyházi méltóság valóban ott látta meg a napvilágot. Az első magyarországi főügyész Sopronban, Pécsett, Pápán tanult, az utóbbi városban Petőfi és Jókai iskolatársaként és barátjaként. Ügyvédi oklevelet 1847-ben Pozsonyban szerzett. 1848. március 13-án a pozsonyi sétatéren ő hirdette ki a bécsi forradalom vívmányait. Részt vett a szabadságharcban, majd Világos után az osztrák hadseregbe sorozták. Az 1850-es évek közepétől Somogy vármegyében ügyvédeskedett. 1861-től Deák-párti országgyűlési képviselő, 1867-től az Igazságügyi Minisztériumban osztálytanácsos, 1869-től kúriai bíró. Jelentős szerepet vállalt az állami ügyészség megszervezésében, felállításában. (Őt nevezték ki az első országos főügyésszé).
Fellépett a börtönviszonyok megjavítása és nyomozásoknál a csendőri kínzások ellen.
A tiszaeszlári nagy per idején leutazott Nyíregyházára, hogy a nyomozás törvényességét ellenőrizze. Megállapította, hogy Bary József vizsgálóbíró és csapata nem válogatott az eszközökben. A kívánt vallomások kicsikarása érdekében a kínzásoktól sem riadt vissza. Ragaszkodott a tekintélyes egyetemi tanárok véleményéhez, a helyi szabolcsi orvosok megállapításának helyességével vagy helytelenségével kapcsolatban. A rendben lefolytatott kihallgatások, a pontosított orvosi vélemények új helyzetet teremtettek, amely a közhangulat és irányítóinak nemtetszését váltotta ki. Számos rágalmazó cikk és karikatúra jelent meg róla. Megvesztegetés elfogadásával vádolták, a Jókai elnökletével működő akkori Újságíró Szövetség állásfoglalását is kérte ez ügyben, amelynek becsületbírósága elégtételt is adott. A méltatlan támadások meglepték, hiszen az újság számára nem jelentett idegen területet.
Leveldi néven színházi kritikákat írt Garay János Regélő című lapjában. Jogtudományi és politikai cikkeket publikált a Deák-párti Reformban. 1880-1893 között főmunkatársa volt a Magyar Igazságügy című folyóiratnak. Az Abbázia Kávéházban többször láthatták Eötvös Károly társaságában, akivel kvázi szomszédok voltak. Ugyanis egy ideig egy házban laktak az Andrássy út 46-ban. Erről később bővebben szólunk.
A VAJDA. Eötvös Károly 1842-ben született Mezőszentgyörgyön, Lepsény mellett Veszprém (ma Fejér megye) vármegyében. Iskoláit pápai, soproni, kecskeméti kollégiumokban végezte. Alig tette le a jogi vizsgáit, amikor részt vett a Habsburg-ellenes Almássy-féle összeesküvésben, ezért várfogságot szenvedett 1864-ben. Amint kiszabadult, képviselővé választották és Kerkápoly Károly professzor Pestre távozásakor maga helyett Eötvös Károlyt javasolta a pápai Jogakadémia tanárának. Ugyanakkor szerkesztette a veszprémi helyi újságot és tiszteletbeli aljegyzője lett a vármegyének. Az alkotmány helyreállítása után a megye ügyésze lett, s a Deák párt főtanácsosa. Szíve Kossuthhoz fűzte, de racionalitása helyeselte a Deák-féle kiegyezést. A Pesti Naplóban írt cikkei, valamint szónoklatai a népgyűléseken nagy feltűnést keltettek. Zamatos nyelvezete, logikus okfejtése, humora, anekdotázó kedve jól érvényesült.
Deák halála után egy időre visszavonult a politikától, Budapesten ügyvédi irodát nyitott, ahol időnként 32 munkatárssal is dolgozott. 1878-ban a Függetlenségi Párthoz csatlakozván Veszprémben választották képviselőnek. A párt vezérszónoka lett. Munkásságának csúcsa a tiszaeszlári perben a védelem vezetése. Izzó légkörben, az ellenszenv megnyilvánulásainak közepette kellett neki és munkatársainak (Friedmann Bernát, Funták Sándor, Heunemann Ignác, Székely Miksa ügyvédeknek) objektivitásukat megőrizni. Eötvös hét órás védőbeszéde – amely jogi és retorikai remekmű – döntően hozzájárult – Kozma helyettesének szokatlan vádelejtési javaslat mellett – a vádlottak felmentéséhez. Teljesítménye határon kívül is elismerést váltott ki. Az egyik külföldi újság ezt írta róla: „a haladó emberiség hőse”.
Itthon azonban népszerűtlenné vált egy időre. 1884-es képviselőválasztáson bár több helyen jelölték, nem tudott mandátumhoz jutni. Eötvös nem volt filoszemita. A zsidó létben nem látott sem erkölcsi, sem értelmi előnyt másokkal szemben. Keresztény hívő ember lévén a nemesi hagyományokat őrizte. Hazaszeretete az elfogultságig magasult. De talán éppen ezért az igazság mindennél többet jelentett számára. Ügyvédi irodája nem is vállalt olyan ügyet, amelynek igazában nem hitt. 1890 januárjában az Egyenlőség beszámolt egy tárgyalásról, ahol egy nem is túl jelentős ügyben zsidó ember állt a bíróság elé. Az ügyész dörgő hangon követelt súlyos ítéletet, mert, mint mondotta: „ha effajta vádlottak felett ítél a törvényszék, kétszeres szigorral kell eljárni, mert ha ezek kiállták a büntetést, megint ott tartanak, ahol eddig tartottak, a társadalomba megint azt a helyet foglalják el, amit ezelőtt elfoglaltak”. Eötvös felkapta a fejét, és erős hangon szólt az ügyészhez: „Ön itt fajtákról beszél, jegyezze meg, hogy a törvényszék előtt vádlott áll és csak ilyenről lehet itt szó… Isten és a bírák előtt egyformák az emberek.”
E szellemiségtől vezérelve vállalta el Vázsonyi Vilmossal együtt az első magyarországi vasutassztrájk vádlottjainak védelmét, vagy az agrárdemonstrációk perében a védőszerepet. Egy ízben egy román „tábornok” kisebbségi vezető Aradon állt bíróság elé. Eötvös úgy érezte, a védelem őt is megilleti. Az illető megrökönyödésre elvállalta ezt a feladatot.
POLITIKAI LÉPÉSEIBEN az esze és a szíve nem mindig harmonizált. Cselekedeteit sokszor a racionalitás vezette, de szíve változatlanul Kossuth maradt. Tudta, hogy a „turini remete” nehéz anyagi körülmények között él. Hermann Ottó és mások titkon magángyűjtést szerveztek és az így összejött 1600 forintért a Nemzeti Múzeum számára megvásárolták nagyértékű könyvtárát, melyben eredeti angol nyelvű Shakespeare darabok voltak találhatók. A szigetországban ugyanis Kossuth, annak idején, nagysikerű előadássorozatot tartott, ahol a hallgatóságtól első kiadású Shakespeare-műveket kapott ajándékba. Angol hallgatói ugyanis elámultak tökéletes nyelvtudásán. Előttünk ismeretes, hogy börtönbüntetésének idején a nagy drámaíró műveiből tanult meg angolul.
A politikától megcsömörlött Eötvös elég későn, 56 éves korában kezdett az irodalommal behatóan foglalkozni. Az Egyetértés folytatásokban közölte gróf Károlyi Gábor feljegyzései című „emlékiratát”, majd az Utazás a Balaton körül című lírai novelláját és tájképfüzérét. Nemzetközi sikert aratott könyve mégis „A nagy per, amely ezer éve folyik és nincs vége”. E mű részletes és objektív leírása a tiszaeszlári per történetének. Az érzelmi motívumot a felháborodás gerjesztette, hogy Magyarországon a 19. század utolsó harmadában ilyen képtelen vádnak oly sok embernél hitele lehet.
Idős korára az Abbázia Kávéház társasága „vajdának” nevezte a borostás arcú, selyemsapkás, szüntelenül anekdotázó férfit. A jogász fejedelmet körülvették az egyetemi hallgatók, a pályatársak, az újságírók, az államférfiak.
1916-ban az első világégés közepén távozott az élők sorából. Az emberek figyelme a frontvonalak felé fordult, mégis ravatalához százak zarándokoltak. A veszprémi református temetőben ezrek vettek tőle búcsút.
Mint említettük, az utókor nem adta meg Kozmának, Eötvös Károlynak a nekik járó tiszteletet. Ezt sérelmezi a mai jogász Nagy Károly, ezért rendezi vándorkiállítását, amelyet elvisz Mezőszentgyörgyre, a „Vajda” szülővárosába, Pápára, ahol tanult, Veszprémbe, ahol több tisztséget töltött be és lapot szerkesztett, Somogy megyébe, mert a Balaton szerelmese volt. De ha kérik, igénylik, a fővárosba vagy bárhová máshová, ahol érdeklődők várják, felállítja a paravánokat. A kiállítást beharangozó plakátot Kaján Tibor kiváló karikatúrista készítette, ahol a nagy jogász nyakkendőjét egy paragrafus szimbóluma helyettesíti. Az alkalmi postabélyeg is az ő munkája.
Sérelme Nagy doktornak, hogy Eötvös Károlynak nincs utcája Pesten-Budán. Megoldás lehetne, hogy valamelyik Eötvös utca a Károly nevet vegye fel, így az utcatévesztés lehetősége is csökkenne. Szerinte a főváros a kőbányai Kozma utca elnevezést Sándor utónévvel megtoldhatná. De még jobban örülne annak, ha a hatodik kerületi egykori Próféta, ma Hegedű utcát neveznék el róla, hiszen Eötvös Károly sokáig élt a Terézvárosban, éppen a Teréz-templom melletti utcában.
Azt is említettük, hogy változó lakhelyei közül az Andrássy út 46-ban azonos épületben laktak Kozma Sándorral. Nagy Károly elmondotta, hogy a ház kapujának mindkét oldalán kis nyitott fülke árválkodik. Valamikor két fehér nőalak díszelgett ott, amelyeket ismeretlen „műgyűjtők” eltulajdonítottak. Szép lenne, és ezt az Eötvös Károly Társaság és a Kozma-rajongók is szeretnék, ha az igazságszolgáltatás két kiemelkedő egyéniségének szobra kerülne oda. Gipszből már készült minta, csak bronzba kellene önteni.
A BULLDOG. Látva Nagy Károly buzgalmát, hallgatva ötleteit, mégis felmerül a kérdés: jogásznemzet vagyunk, miért éppen e két jeles személyiséget tünteti ki különleges figyelmével? Dr. Nagy Károly így válaszol: „Szikszón, ahol születtem, jelentős zsidó közösség élt. Számuk meghaladta a község lakosainak egyharmadát. Amikor elhurcolták őket, szüleimmel megdöbbentünk. Náluk vásároltunk, velük barátkoztunk, az egyik kislány (Vali és testvére, Oszi) a legjobb pajtásaim voltak. Visszavártuk őket, de hiába. Szomszédaimat, barátaimat sokszor megsirattam és ezt szó szerint tessék érteni. Szörnyű emlékem, amikor a kakastollasok kíséretében, kis csomaggal meneteltek, szomorúan a vasúti állomásra. Akkor kezdtem el az igazságtalanságtól irtózni.
Aztán engem is értek igazságtalanságok. Bár apám baloldali beállítottságú volt, – gyermekként én is osztogattam szociáldemokrata propaganda lapokat -, de kis üzlettel, sőt néhány hold földdel is rendelkezett, ezért kuláknak nyilvánították. E tény az iskoláztatásomat nagyon nehézzé tette. Egyetemről szó sem lehetett. Apám végső elkeseredésében a miskolci születésű Rónai Sándorhoz, az Országgyűlés akkori elnökéhez fordult, egykori szocdem társához, segítséget remélve. És ő segített is. Közbenjárására kerültem az ELTE Jogi Szakára. Ezt elvégezvén, bíró szerettem volna lenni, de erre még reményem sem lehetett. Örülhettem, ha valamelyik vállalat vagy intézet jogtanácsosának alkalmazott. Így kerültem göröngyös út után a Művelt Nép Könyvterjesztőhöz. Mindent elkövettem, hogy az értékes könyvek valóban eljussanak a legeldugottabb faluba is. Akkor adta ki a Szépirodalmi Könyvkiadó „A nagy per”-t, Szalontay Mihály kiváló utószavával. Rengetegszer elolvastam. Jogi, irodalmi, korrajzi szempontból jeles alkotásnak tartom. Talán nem túlzás, ha azt mondom, beleszerettem e könyvbe.
APÁM-ANYÁM egyszerre betegedett meg, szerettem volna vidékre, Szikszóra költözni, de feleségem a tévé főorvosa lett, így Pesten maradtunk. És mert szerettem Miskolcot, Patakot, Mezőkövesdet, barátaimmal megalakítottuk Borsod-Abaúj-Zemplén Megye Leszármazottainak Budapesti Körét. Itt derült ki a Jogi Lexikon és más kézikönyvek tévedése Kozma Sándor születési helyét illetően. Már volt róla szó, hogy én nyomoztam ki a tévedés forrását. Götz József fővárosi főügyész azt mondta, alkalmazni kell az ügyészségen engem, mert bulldog módjára addig kullogok az igazság után, amíg fel nem derítem azt. E módon kerültem az Ügyészségre. Bulldog-természetem nem hagyta, hogy a Baumhorn Lipót tervezte reprezentatív zsinagóga az enyészet martaléka legyen. Megnyugodtam, hogy legalább kulturális célra használják. A kialakított kultúrházban számos ismert művész lépett fel. Magam is mindent elkövettem, hogy a szikszói zsidó lakosok emlékét márványtábla őrizze. 1976-ban az Új Élet közölte írásomat a szikszói zsidóságról. Az is megtiszteltetés volt számomra, hogy cikkem az első oldalon Zelk Zoltán talán utolsó versével és Schőner Alfréd főrabbi írásával azonos oldalon jelent meg.
AMIKOR TISZAESZLÁRON jártunk és bemutattuk az anyagot, hozzám lépett egy néni. Jól megnézte az ábrázatomat, majd hozzám fordult. „Mondja fiam, maga nem látszik zsidónak. Elhiszi, amit itt lát?” – Minden szavát – feleltem. Sőt, minden betűjét. – „Dehát ez nem így történt” – erősködött az asszonyság. – „Nekem mesélte az anyám, neki az ő anyja, mi is volt itt valójában.” A körülállók meg bólogattak, bólogattak. Megértettem. Ez a per ezer éve folyik. De hogy legyen vége, azért nekem is tennem kell valamit.
1