Marosán Bence
A másik iránti felelősségemben létezem
A modern zsidó filozófia mérföldkövei (II. rész)
A személytelen Istent hirdető (Istent a világgal vagy a természettel azonosító) misztika és panteizmus lényegében meghamisítja a vallási tapasztalatot. „A világnak nem tudta volna azt mondani Nietzsche: ha lenne, hogyan tudnám elviselni, hogy nem én vagyok az ”. A vallási tapasztalatnak ebben az értelmezésében Rosenzweig ugyanazon a gondolati ösvényen mozog, mint Heidegger.
Az Azonosság és különbség című nyolcvanoldalas heideggeri tanulmány talán még Heidegger hírhedt második főművénél, Az eseményről című könyvnél is érthetetlenebb és emészthetetlenebb szöveg.
A Végtelen Arca és érintése
A magyar közönség méltatlanul kevéssé ismeri Emmanuel Lévinas munkásságát, aki pedig a huszadik század második felének egyik legjelentősebb francia filozófusa volt, munkássága pedig meghatározó jelentőségűnek bizonyult az egész európai filozófia szempontjából. A kortárs posztmodern filozófia nem érthető meg ő nélküle; aki a mai posztmodern nemzedék mentorának számított, s aki különösen Jacques Derrida gondolkodására gyakorolt erőteljes befolyást.
Emmanuel Lévinas életútja legalább annyira kalandos és izgalmas, mint filozófiája. 1906-ban született a litvániai Kovnóban, ortodox zsidó családban. Apja maga is rabbi, felmenői között számos rabbi akadt. Lévinas, noha nem lett rabbi, alapos rabbinikus képzést kapott. Tizennyolc évesen Strassbourgba ment, megszerezte a francia állampolgárságot. Huszonnégy évesen franciára fordította Husserl Karteziánus meditációit. 1928-29 között Husserl előadásait hallgatja Freiburgban, doktori értekezését az intuíció fenomenológiai jelentőségéről írja.
Heidegger azonnal felismerte tehetségét, Ernst Cassirerrel folytatott híres, 1929-es nyilvános vitájára személyesen hívja meg. Amikor a nemzetiszocialista hatalomátvétel után kezd egyre kedvezőtlenebb lenni a légkör Németországban, visszatér Franciaországba. Több sikertelen kísérletet tesz rá, hogy időközben – az immár Lengyelországhoz tartozó – Kovnóba visszatért családját kimenekítse, de ezt már nem teheti meg: egész ottmaradt családja Auschwitzban pusztult el (Franciaországban élő feleségén és lányán kívül gyakorlatilag a teljes családja odaveszett). A reguláris francia hadsereg tagjaként harcolt a nácik ellen, 1940-ben német hadifogságba esett, és Hannoverbe internálták. A fogolytáborban mindenki tudta róla, hogy zsidó, életét csak az mentette meg, hogy francia állampolgárként védte őt a harmadik genfi egyezmény. A keleti hadseregek zsidó tagjai nem voltak ilyen szerencsések; a németek a lengyel és az orosz hadifoglyok közül azonnal kiválogatták és agyonlőtték a zsidókat. Lévinas a szövetségesek megérkezéséig német hadifogságban volt. A háború után megfogadja, hogy soha többé nem lép német földre – németországi rajongóinak úgy kellett elzarándokolnia hozzá Franciaországba. Választott hazájában – 1995-ben bekövetkezett haláláig – a zsidó akadémia (École Normale Israélite Orientale) igazgatójaként tevékenykedik.
Ahhoz, hogy Lévinas még ma sem túl ismert szerző Magyarországon, annak az is oka, hogy Lévinas, Heideggerhez hasonlóan, olyan enigmatikus és ezoterikus filozófiai nyelvezetet dolgozott ki, amely kívülállók számára dolgozatait úgyszólván érthetetlenné teszik. A fő nehézséget az jelenti, hogy Lévinas a maga fenomenológiájába beleszőtte a bibliai héber alapfogalmait. Azok többsége, akik Lévinasszal foglalkoznak, elkövetik azt a hibát, hogy Lévinas talmud- és szentírás-magyarázó írásait figyelmen kívül hagyják. Lévinas a maga részéről is adott alapot erre a különválasztásra, hiszen valláshoz kötődő kommentárjait nem annál a kiadónál jelentette meg, ahol filozófiai műveit. Ezzel maga is elválaszthatónak és elválasztandónak tartotta kétféle munkásságát. Ez az elválasztás nem tartható. Lévinas filozófiájának gyökerei a bibliai héber hagyományba nyúlnak vissza; gondolkodásának alapfogalmai ebből a tradícióból szívják magukba sajátos jelentésüket.
Kiindulópontja az etikum
Ennek főszereplője a Másik. A másik ember tapasztalatát az Arc fogalmából bontja ki. Ez a fogalom egy az egyben az „arc” bibliai kifejezésére megy vissza; a „pöné” héber szóban leli eredetét. Ezt Károli Gáspár a „szín” szóval adja vissza. Ugyanaz a szó szerepel a héber szövegben mondjuk a Börésith második mondatában a „szín” szó helyén, mint a Tórának azoknak az – éppen emiatt – teológiailag legproblematikusabb helyein, amikor a Tóra egyfelől azt mondja, hogy „[a]z Örökkévaló pedig beszéle Mózessel színről színre, amint szokott ember szólani az barátjával” (Smoth, XXXIII, 11), másfelől azt olvassuk, hogy „[s]zínemet azonban, mondá, nem láthatod; mert nem láthat engem ember, élvén” (Smoth, XXXIII, 20). A héber szövegben mindenütt „pöné” szerepel. A magyarban a „szín” elvesztette az „arc” jelentést, bár olyan szavainkban mint „kétszínű”, „őszinte” (azaz: „az ő igaz színe szerint”) áttételesen máig megőrződött ez a régebbi jelentés.
A héberben a „pöné” emberre vonatkoztatva valakinek a lényegi valóját jelenti, és Lévinas etikájának is ebben az értelemben lesz az Arc középponti fogalommá. Lévinas nagyon szoros közelségbe hozza a másikkal való találkozás élményét a vallási tapasztalattal, az epifániával. A Másik jelenségének kibontásában Lévinas egyfelől világosan Sartre nyomdokain halad. A lét és a semmiben Sartre úgy írja le a Másik jelenlétét, mint egy sötét, átláthatatlan hatalmat, amely szabadságomat korlátozó, meghatározatlan és kiszámíthatatlan szabadságként jelenik meg; a Másik tekintete átszúr engem, lényem olyan rétegeibe hatol bele, mely számomra elvileg hozzáférhetetlen marad. Lévinas viszont a bibliai tapasztalat felől radikalizálja Sartre-t: én a magam énségét eleve a Másikból nyerem, a Másik teszi lehetővé, hogy énként, szubjektumként létezhessem.
Lévinas elveti azt a klasszikus etikai álláspontot, mely szerint a másik iránti felelősségemet a szabadság alapozná meg. A felelősség érzése és tapasztalata eredendőbb a szabadságénál. Mindig eredendően a Másik iránti felelősségemben létezem. Másfelől a másik ember végtelenül törékeny, sebezhető, nekem kiszolgáltatott lény. Már a másik ember Másikként való első megjelenése is egy minden etikumot megelőző etikai jelenség: a Másik Arca, azt mondja: „ne ölj meg!”.
A Másiknak ez a számomra való kiszolgáltatottsága a legkevésbé sem esendőség, hanem velem szembeszegezett fegyver: azt jelenti, hogy mindig felelős vagyok a Másikért, és felelőssé vagyok tehető, bármi is történjék vele. „Én a másik ember túszaként” létezem. A Másikért való felelősségem jelenti a Másiknak azt a hatalmát, amellyel mindig fogságában és bűvkörében tart engem. Nem törhetem meg ezt a bűvkört anélkül, hogy bűnössé ne válnék. Elfordulni a Másik Arca elől, eltárgyiasítani Őt, nem engedni, hogy a másik ember Másikként megjelenjen és Másikként jusson szóhoz: ez a bűn par excellence fogalma. A radikális transzcendenciájában megjelenni engedett Másik tőlem való függetlensége az isteni hatalom árnyéka. Míg Isten a kinyilatkoztatásban egyszerre szólít meg és nyilatkoztatja ki tőlem való függetlenségét, velem szembeni elsöprő fölényét és túlhatalmát, addig a Másik megragadhatatlansága és tőlem elzárkózó integritása éppen a velem szembeni nyitásában jelenik meg a legélesebben: ha például a Másik megérint engem, mondjuk a simogatásával [caresse].
A Másik testét
Keresztül-kasul átjárja a Másiknak a magamétól radikálisan elkülönülő szubjektivitása; Lévinas a Másik transzcendenciáját a test fogalmán át közelíti meg. Az érószban a test bujaságként jelenik meg, de ez a bujaság sajátos játékban teljesül ki: a Másik úgy adja nekem oda a testét, hogy ez az odaadás egyszersmind mindig szélsőséges megvonás is: az odaadás gesztusában mindig ott rejlik a visszavonás és megvonás lehetősége, a Másik önállóságának és tőlem való függetlenségének nyers faktuma. A szerelem játéka a társiasságnak gyökeresen társiatlan formája: nem tűr meg harmadik személyt; én és a Másik kolostori magánya ez, melyben egy cellába vannak bezárva. Ebben az összezártságban a Másik Arca még intenzívebben van számomra jelen, mint egyébként: mint olyan, akinek a jelenlétére rászorulok, de mint olyan, aki bármikor megvonhatja magát tőlem, hiszen bármikor eltaszíthat magától.
Lévinas a rosenzweigi filozófia letéteményesének és továbbgondolójának tudja magát. Egy Salamon Malkával folytatott beszélgetésében egyenesen úgy fogalmaz, hogy voltaképpen semmi többet nem tett, mint Rosenzweig Hegel-kritikáját elmélyítette és kiszélesítette. Rosenzweiggal három tematikus írása is foglalkozik. A „Franz Rosenzweig: egy modern zsidó gondolkodó” című 1965-ös előadás, egy korábbi 1959-ben készült, hosszabb tanulmány lerövidített és helyenként újragondolt, valamint kiegészített változata. Ez az utóbbi a Nehéz szabadság című tanulmánykötetben látott napvilágot, Két világ között címmel. A harmadik egy kilencoldalas bevezető tanulmány Stéphane Mosčs Rosenzweigról írott könyvéhez.
Lévinas Hegellel történő szembe- vagy ellengondolkodása szintén főként a totalitás fogalma ellen irányul; a rosenzweigi fonalat Lévinas is itt veszi fel. Azonban amíg Rosenzweignél még a személyes individualitás semmi másra nem redukálhatóan elkülönülő karaktere szolgált olyan robbanóanyagként, ami levegőbe röpítette az idealista rendszerfilozófiák totalitás-tornyait, addig Lévinasnál már alapvetően a Másik és a Másik teste lesz az, aminek kifejtése mentén felrepedezik a totalitás burka.
A totalitás fogalmával a végtelenség fogalmát állítja szembe
A végtelenség a Másik közelségéből, testének érintéséből lép elő; minden szilárd rendet szétzilál és felforgat; Lévinas úgy fogalmaz, hogy a Másik jelenlétének, testi közelségének megvan a maga anarchikus (egyszerre kezdet-nélküli és felforgató) jellege. A Másik megjelenése az isteni transzcendencia árnyéka; a Másikkal való minden kontaktusom és érintkezésem eleve eredendő passzivitást hordoz magán. Az isteni transzcendenciával való találkozásom ennek a passzivitásnak hatványozott formájában megy végbe: az isteni végtelenséggel való szembesülésem „minden passzivitásnál passzívabb passzivitás” – írja Lévinas.
Itt válnak el Rosenzweig és Lévinas útjai. Lévinas nem tesz rá kísérletet, hogy bevonja a keresztény vallási tapasztalatot a maga fenomenológiájába; nem kapcsolja össze a két bibliai vallást egyetlen közös vallásfilozófiai koncepcióban. Vallásfilozófiája egyébként is olyan, hogy diszkréten és tapintatosan elrejti a maga zsidó gyökereit. Másfelől Lévinas a Shoá után nem tartja lehetségesnek, hogy a két tradíció között még egyszer olyan módon próbáljon valaki hidat verni, ahogyan azt Rosenzweig tette. További jelentős különbség az a pont, amelyben Lévinas mind Rosenzweig, mind Buber dialógus-filozófiáját bírálja. A dialógus fogalma egyenlő felek párbeszédét sejteti. Márpedig Lévinas szerint már akkor sem egyenlő felek beszélgetéséről van szó, amikor a Másik mint beszélgetőtárs megszólít engem, hanem ebben a megszólítottságban alárendelődök a Másiknak, kiszolgáltatottá válok számára. Isten pedig, mint végtelenként kiteljesedő Másik, szétfeszíti a személyiség és személyesség minden olyan fogalmát, melyre Buber és Rosenzweig alapozták a maguk vallásfilozófiáját. Az isteni szubjektivitás nem fér bele a személyesség klasszikus fogalmának keretei között. Olyan túl-hatalomként vagy túl-erőként lép velem szemben, mely előtt teljesen csupasz és védtelen vagyok; átláthatatlanságában van valami a természeti erők minden személyességet és személyiséget nélkülöző jellegéből.
A zsidó vallási hagyomány alapján állva hogyan hozza akkor összefüggésbe Lévinas ennek a minden személyességen túllépő Istennek a fogalmát a bálványimádás tiltásának, az idegen istenek tisztelete tiltásának parancsolatával? A második parancsolatban nem véletlenül kapcsolódik össze az idegenek istenek tiszteletének tilalma a képalkotás tilalmával. Lévinas szerint a két előírás a legszervesebben összetartozik: az idegen istenek tisztelete Isten eltárgyiasítását, bálványként való imádását jelenti; Isten lényegét eltorzító és meghamisító istentiszteletet. A bálványimádás és képkészítés tiltásának értelme egy és ugyanaz: Isten reprezentálhatatlanságának kinyilvánítása. Ugyanúgy, ahogy a Másik sem reprezentálható (helyettesíthető) a maga valóságos lényege, önnön Arca szerint, úgy Isten sem válhat reprezentáció tárgyává: a végtelen semmilyen módon nem tárgyiasítható el. A fogalmi tematizáció, a rendszerbe illesztés ezek a reprezentáció különböző módjai. A fogalmi korlátok közé zárt, tematizált, rendszerbe illesztett Isten a bálvánnyá tett Isten; Isten filozófiai körülhatárolása vagy körülírása a bálványimádás egy formája; olyan bálványimádás ez, melyben Lévinas még Kierkegaardot is bűnösnek találja.
A véges sémákba szorított Isten a bálvány
Mit jelent ennek fényében Lévinasnál zsidónak lenni? Engedni, hogy a rituálékban és a szentírási szövegekben a végtelenül távoli, de érintésében végtelenül közelivé váló Isten szóhoz jusson. Istent eltárgyiasítja és bálvánnyá teszi, ha úgy fordulunk a zsidó tradíció felé, hogy abban pusztán kultúrjavak valamiféle rendszerét látjuk, melybe véletlenül beleszülettünk, s amelyet háromezer-egynéhány éves története miatt elég életrevalónak ítélünk ahhoz, hogy fenntartásához mi is nagy kegyesen hozzájáruljunk. A végtelen Másiknak a rituálékban és szövegekben megőrzött tapasztalata az, ami ezt a tradíciót elevenné teszi.
Zsidó identitásunk adekvát betöltéséhez és beteljesítéséhez nem kell feltétlenül hinnünk Istenben – Lévinas nem annyira tapintatlan, hogy hitbéli meggyőződésünkben akarjon vájkálni. Csupán annyit kér, hogy hagyjuk szóhoz jutni a tradícióban őrzött tapasztalatot, engedjük magunkat megérinteni tőle, és az érintésben elevenné vált tapasztalatot őrizzük meg mi is, és adjuk tovább azoknak, akik utánunk jönnek.