2006. 2. szám » Rahel Reiche: „Pester Israel”

Rahel Reiche: „Pester Israel”

Rahel Reiche

Pester Israel”1

A pesti zsidó közösség életének kezdeti szakaszáról

A radikális Reformegylet (1848-1852) rövid fennállásával, amellyel Magyarországon is kezdetét vette a zsidó vallási irányzatok formai szétválása, lezárul a pesti zsidó közösség életének kezdeti szakasza. Ahhoz képest, hogy a „külső” (vagyis a nem zsidó) világ a pesti zsidóságot csak 1833-ban fogadta el legitim közösségként, 1852-re a közösség már túl volt több átalakuláson és újonnan történő öndeterminálásán, mivel a belső zsidó társadalmi folyamatok igen intenzívek voltak. A közösség megalakulását megelőző előéletet két rövid korszakra oszthatjuk, amelyből az egyik a letelepedés előkészítéséről és az első telepesek megjelenéséről, a másik a Wahrmann-féle szabályzat kidolgozásától 1833-ig tartó időszakról szól.

A zsidó kultúrát mindig a hagyomány átadása határozta meg, így van ez ma is, bármilyen merésznek tűnik is ez a kijelentés a modern életben. A hagyomány értékelése az idők folyamán megváltozott, a 18-19. században még értékrendszerként szabályozta a zsidóság életét. Ez megnyilvánult a magatartási mintákban, a közösségi szerepekben és az intézményben, amely a magatartási mintákat viszonylag tartósan őrizte meg. Nemcsak a zsidó közösség, de minden intézmény konzerválja a magatartási mintákat, ez az intézmény természetes törekvése. Ezzel együtt az értékrendszer megőrzése is minden intézmény önfenntartó feladatává válik. Ezért a zsidó közösség konzervatizmusa egyáltalán nem nevezhető specifikus zsidó vonásnak..2 A pesti közösséget a magyarországi zsidóság szociális folyamataival és társadalmi jelentőségével foglalkozó irodalom a vallási reformok középpontjának tartja. Az ország különböző régióiban élő zsidóság összehasonlításából kitűnt, hogy a jiddisül beszélő szegényebb (észak-magyarországi) zsidóság az „eredeti” etnikai önkép fenntartására törekedett, a jómódú „társadalmilag beágyazottabb zsidóság nagyobb hajlandóságot mutatott az asszimilációra, de legalábbis az átfogó vallási változtatásokra”. Előfordulhat, hogy Fejtő Ferenc, az idézet szerzője ezt a megállapítását a későbbi korszakra vonatkoztatta, amelyet az 1868-as kongresszus határozott meg. Ugyanis az első pesti zsidóság zömét éppen a szegényebb, a „szatócs”- réteg képezte. Ők a cseléd státusában telepedtek le néhány gazdagabb nagykereskedő körül. A pontosság kedvéért hozzá kell fűzni, hogy az asszimiláció az ortodoxiát sem kerülte el, csak más formában fejtette ki hatását: nem annyira a közösséget, mint az egyéneket érintette. Tény azonban, hogy nem az ország peremén lakó, hanem a társadalmilag jobban „beágyazott” pesti zsidóság hamarabb teljesítette a nyelvi inkulturáció II. József által megfogalmazott óhaját, amely a magyar nemességben is pozitív visszhangra talált.3 A közösségi struktúrák közül döntő jelentőségű a nyelv, amely nemcsak a társadalmi élet egyik normája, de a változások releváns mutatója is.

A kezdetekben

A pesti zsidó közösség a városi társadalmi rend peremén alakult meg. Ám mindkét társadalom bizonyíthatóan lépéseket tett arra, hogy a közösség működését a városi rendhez igazítsa. A közösség státusa megváltozott az 1848. decemberi rendelettel, amellyel a pesti városi tanács megfosztotta a közösséget a községi jellegétől és a közigazgatás jogától. (A „megfosztotta” itt nem a zsidó közösség sérelmére tett cselekedetet jelenti, hanem jogi aktust fejez ki.) A zsidók gyülekezete 1848 decemberétől kezdve egy hitközségnek volt tekintendő, amelynek adókivetési joga is megszűnt rövidebb időre. Volt néhány olyan pillanat azokban a forrongó években, amikor már-már a közösség léte is kockán forgott.

A közösség előtörténetéhez tartozik, hogy a 18. század elejétől a nyolcvanas évekig Pestnek nem volt állandó zsidó lakossága, amiről tanúskodnak az 1699. évi népszámlálás, valamint az 1727., az 1735. illetve az 1773. évi jelentések. Dr. Büchler Sándor szerint – és ezt néhány irat is igazolja (ld. Frisch: Magyar Zsidó Oklevéltár) – a „zsidómentesség” éveit megelőzően a 15. és 16. században Pesten éltek zsidók. Közvetlenül az 1783-as rendelet előtt azonban csak a piacra igyekvő átutazó zsidó kereskedők tartózkodhattak itt. Számukra a 18. század 60-as éveitől fenntartottak egy kóser vendéglőt, amelyet az óbudai zsidók 100 forintért béreltek (a bér a fizetőképes kereslet nyomán, rövid időn belül a többszörösére nőtt). Az óbudai zsidó közösség a mohácsi vész után elpusztult, de a 18. században újabb zsidó telepesek (Bécs felől, de Csehországból és Sziléziából is) jöhettek Óbudára, és hamarosan egy nagyobb közösség született, amelynél gyakran megszálltak Pestre érkező befolyásos vendégek. Oppenheimer, a híres bécsi „Hofjude” 1726-ban arra panaszkodott, hogy éjszakára nem maradhatott Pesten, mivel még ő sem kapott tartózkodási engedélyt a várostól!

1759-ben a pesti városi tanács tiltakozott a zsidó vendéglői bérlemény ellen, ám ugyanakkor további kezdeményezések a zsidók pesti gazdasági életbe való bekapcsolására, amit a jól megfontolt anyagi érdekek és előnyök indokoltak: például a Károly-kaszárnya parancsnoka az óbudai zsidóknak katonai területen levő bor- és pálinkakimérést is bérbe adott. Az alkut Lázár Simonnal 1762-ben megkötötték, de a 4000 forintos szerződést hamarosan fel kellett bontani, mivel a város azt sem hagyta jóvá. A pesti kereskedők valószínűleg nagyon tartottak a zsidó konkurenciától. 1782-ben az óbudai Dávid Mózes, majd augusztusban Sámuel Jákob és Mózes Löv kérvényezték a további kóser vendéglők bérleti jogát. A város sokáig tiltakozott, de végül is októberben még négy helyen engedélyezte a bérleményeket, ám az ár már jóval magasabbra rúgott.

Az első telepesek

Az 1783. március 31-i türelmi rendelet után a pesti zsidó gyülekezet nehezen szerveződött meg, és ugyanolyan nehezen jött létre az az alkotmánya is, amellyel a közösség társadalmilag legitimálhatta a fennállását. A „Sistematica gentis Judaicae regulatió” értelmében a zsidóknak az összes köziratot latin, magyar vagy német nyelven kellett elkészíteni, a héber nyelv használatát a hatóságok az istentiszteletre korlátozták. Az első áttelepült családok nevei: Offenheim, Berliner, Schönstein, Boskovitz Hirsch és Leitersdorfer. A családok csak a külső „Terézia városban” bérelhettek lakásokat, holott a belső Lipótvárosban állítólag még a törökök idején létezett egy zsidó temető is. A királyi türelmi rendelet a társadalom emancipációja érdekében tiltotta a gettósítást, ám a városi tanács nem bánta volna, ha a zsidók a várostól elszigetelve laknak. A zsidók többször hívták fel a város figyelmét, hogy a zsidók gettósítása a városnak sem hoz hasznot, hiszen nem szeparálva a zsidók hasznosak lehetnek Pest városának. Az első tolerált zsidó Offenheim Izráel Ábrahám volt, aki később kitért. 1786-ban kapta meg a királyi lakhatási engedélyt. Az ideiglenes lakhatási engedélyt a város adhatta meg nem kevés pénzért. A város kikötötte, hogy a zsidók kereskedelme nem képezhet konkurenciát a keresztény kereskedőknek.

A tolerált és a kommoráns (latinos írással: commorans, az ideiglenes tartózkodási engedéllyel rendelkező) zsidókat a város nem tekintette közösségnek, hanem Pester Juden, vagy Judaei Pesthienses, illetve Israelitische Nation név alatt csoportosuló magánszemélyeknek tartotta. A kóser vendéglő bérleti viszonyából alakult az első alkotmányi megnyilatkozás, a belső viszonyok is a bérlés körül stabilizálódtak és közösségivé váltak. A bérlőket – másként „Arendator” – a város a zsidók képviselőinek tartotta (az akkori helyesírással: „Deputirte”), akik ilyen módon az itt lakó zsidók hatóságilag kinevezett, nem pedig kiválasztott elöljárói is voltak. Maga a „Deputirte” elnevezés jelezte, hogy mögöttük egy a pesti városi társadalommal meghatározott (a szó jellegéből adódóan inkább ideiglenesnek mondható) viszonyban álló csoport volt sejthető. William O. McCagg a „Zsidóság a Habsburg Birodalomban, 1670-1918” című művében a Bohémiai korona földjén élő zsidók társadalmi struktúráival kapcsolatban említi a deputációt, amelynek feladata a zsidóadó és egyéb „hozzájárulások” begyűjtése volt. Ezt a rendszert McCagg középkori eredetűnek nevezte.4 Bérlőkké és egyidejűleg elöljárókká azok lettek, akik a legkedvezőbb ajánlatott tudták tenni a városnak.

Láthatjuk, hogy a város a zsidó közösséggel csak, mint üzleti partnerrel állt kapcsolatban, amelynek formája még a középkori viszonyokat tükrözte. Majd azt is látni fogjuk, hogy a zsidó közösség ezeket a viszonyokat elég gyorsan „kinőtte”. Sőt mondhatjuk, hogy a pesti zsidó társadalom fejlődése gyorsabban zajlott, mint a „külső” társadalomé, amelynek több időre volt szüksége, hogy kilépjen a középkori társadalmi berendezkedésből. Az 1796. körüli időben Abelsberg Baruch terménykereskedő, Sachs Márkus és Liebner Mózes voltak az elöljáróság prominens tagjai.

A bérleti jog mellett az elöljárók megkapták a kóser hús és a kóser bor árusításának jogát. Ám a pesti zsidók igyekeztek megszabadulni a haszonbérlőktől való túlzott függéstől és más szervezeti formákat kerestek. 1798. május 1-én olyan rendeletet értek el, amely megengedte, hogy a zsidók „saját saktert tartsanak” és „ne kényszerüljenek arra, hogy a húst a bérlők boltjában vásárolják”.5 Ebből a pár szóból is kitűnik, hogy a városi közgyűlés engedélyező, illetve felügyelői-szabályozó szerepet töltött be a zsidó közösséggel szemben. A rövid szöveg azt is jelzi, hogy a zsidó közösség jelenlétének nyoma ekkor már érezhető volt a pesti társadalomban. A „sakter”, a „metszés” ill. „levágás”, a metszés (vagy a rituális metszés), a „kóser hús” vallási szakkifejezések a zsidó közösséggel összefüggő írásbeli kapcsolattartásban (levelezésben) fordultak elő, majd nemsokára helyet foglaltak a magyar szókincsben (igaz, a „kóser” szó helyesírása körüli bizonytalanság még sokáig jelezte a szó idegen származását). Vagyis a nyelv – mint valóságos társadalmi norma – a magyar és a zsidó társadalmat megkülönböztette ugyan egymástól, de sajátos módon szabályozta is a köztük történő érintkezést.

Az első elöljáróságot a pesti zsidókra kívülről, azaz hatóságilag kényszeritették. Wahrmann Izráel, a gyülekezet első hivatalos rabbija, akiről később még lesz szó, 1800. körül adta ki a községigazgatási szabályzatot. Ebben szabályozták a „Deputirte” hatalmát, elrendelve egy pénztárost és egy ellenőrt (Gegenhändler) az elöljárók mellé. A felügyelő bizottság német neve „Genannte” (kinevezettek) volt, héberül „rasim”-nak hívták ezt a testületet, vagyis a közösség a diaszpóra más helyein is előforduló zsidó közösségi struktúrát őrizte meg. A község most már nemcsak a bérletkezeléssel foglalkozott, de a gyülekezet szertartási és jóléti intézményeinek gondját is viselte, ellenőrizte az itt lakó zsidók jó erkölcseit és védelmezte a közös érdékeket.6 A város 1807-ben, majd 1811-ben újította meg a bérleti szerződést. A későbbi tisztújítások (restauráció) során már figyelembe vették a Wahrmann-féle szabályzatban előírt választási eljárást. A választások a hatósági személy jelenlétében történtek ugyan, de a vezetőket már választották, és nem kinevezték. 1813-ban a pesti társadalom elrendelte, hogy a haszonbérlet joga csak a helybeliekre vonatkozzon. Nagy változás volt ez, amely jelezte, hogy a pesti zsidó közösség már kezdetektől fogva autonómiára és saját arculatra törekedett.

A vezetői tevékenységet, amelyet üzletnek (németül: „das Geschäft“) neveztek, 17 ügykörben határoztak meg. Ezek közül az első helyen szerepelt a közvetítés a zsidó közösség és Pest városa között (hasonló szerepet töltött be a középkori diaszpórai kehilában a stadlón). A harmadik helyen szerepelt a metszők és a mészárosok felügyelete, amelyet az italmérési jog és a gabella (=Briefgeld, ami minden illetéket, vagy adót jelentett. Franciaországban 1341- 1790. között így nevezték a sóadót.) bérbeadása követett. A tevékenységek felsorolásában szerepelt a tűzoltószerek és a templom felügyelete (főleg akkor, ha a templomelöljárók között ellentét merülne fel). A 11. helyen állt az új tagok felvétele és a letelepedési engedéllyel nem rendelkező gyanús személyek felügyelete (az eredeti szöveg: „Aufsicht der untolerirten schlechten Leute”). A területek közé tartozott természetesen az iskolai felügyelés, „a szegények mácosz ellátása”, az étkezési díjak kiszabása, a kisebb viszályok elsimítása, a segélyek kiutalványozása. Arról, hogy a pesti gyülekezetet valóban 1833. óta tartották hivatalos zsidó közösségnek, tanúskodik az 1843. évi előterjesztés szövege: „Pest szabad királyi városában lakó izraelitákat a nagyérdemű városi tanács még 1833-ban alkotmányosan szabályozta a gazdasági, egyházi és kultikus ügyeit illetően.” 7

A városi tanácshoz irányított 1848-as beadvány is megerősíti, hogy az 1833. előtti években a község „tragikusan kaotikus képet mutatott. Számos panasz érkezett az önkényesség és a hatalommal való visszaélések miatt”. Igen sok vita volt az elöljáróság és a felügyelő tagok között. A viták nyomon követhetők a heves, gyakorta személyeskedő levélváltásban.

Schlesinger Ignác, az első elöljárók egyike, akinek neve arról árulkodik, hogy a sziléziai betelepüléshez tartozott, felmentést kért arra hivatkozva, hogy „a saját nemzetének tagjai” nem becsülik, és gyakran sértegetik. A vizsgálat kiderítette, hogy az elöljárónak is voltak felróni való hibái. Rosenthal Izsák, az egyik későbbi elöljáró, az 1822. november 13-i levelében az ellene valamilyen perben tanúskodó (egyébként később ugyancsak kitért) Kollmánn Károlyról a következőt állította: „soha sem volt professzor, csak egy közönséges tanár, vagyis a kisgyerekeknek való általános iskola úgynevezett pedagogusa”.8 Az eredeti szöveg elárulja, hogy a szerző inkább a beszélt német nyelvet ismerte, de írni németül nem nagyon tudott. A közösség belső helyzetét elejétől kezdődően a nyugtalanság és az állandó változások jellemezték.

Noha a pesti közösséget csak 1833-ban „jegyezték be”, gyülekezetként már korábban is működött, hiszen csak ekkor beszélhetünk a közös érdekekről, amelyek a közös értékrendszer védelméből fakadtak. 1833-ra a pesti zsidó közösséghez már 1343 család tartozott. Még a hivatalos bejegyzés előtt a pesti gyülekezet nemcsak a részkérdésekben, vagy egy-egy konkrét üzleti dologban, de az egész zsidóság sorsát döntő kérdésekben is közvetítőként lépett fel Magyarország zsidó lakossága és a kormányzat között. Számos beadványok születtek a türelmi adó eltörlésére, az egyiket Sachs Márkus 1807-ben nyújtotta be. 1811. április 12-én felterjesztés készült József nádorhoz az egyénjogosítási törekvések támogatására. A beadvány aláírása jellegzetes volt: Adam Mantner Vorsteher der Juden in Pest (Mantner Ádám, a pesti zsidók elöljárója).

Ugyancsak az első elöljárók közé tartozott Ulmann Mózes, a híres nagykereskedő és pénzügyi szakember, aki a 40-es években tért ki. Nem ő volt az egyetlen gyülekezeti elöljáró, aki kikeresztelkedett: 1842-ben kitért Wodiáner Sámuel, aki 1836-ban viselte az elöljárói tisztséget. Az 1840-es kitérések nyomós oka a várva-várt emancipáció elhúzódása volt: a modernizálódó zsidók elveszítették a türelmet, zsákutcának értékelték helyzetüket. Pedig a rájuk kényszerített politikai-gazdasági és társadalmi béklyóból való kitöréshez nemcsak az akaratuk, de minden szellemi és anyagi eszközük is volt. Persze, nem ez volt a modernizálódás egyetlen útja. Később szó lesz azokról is, akik a zsidó társadalom belső megreformálását vállalták, ám ezen a téren is különböző, néha igen szélsőséges formák alakultak ki.

Az első rabbi

A letelepedés után a pesti zsidók gyülekezete csak „Pester Juden” („a pesti zsidók”) névvel írhatta alá beadványait, a „hitközség” kifejezést nem használhatta. 1811-ben Pest közgyűlése még hallani sem akart arról, hogy a város területén a zsidó társadalom is jelen lett volna: „Pesten nem létezik hitközség, hanem csakis a képviselők vannak, kik a vendéglőbérletet „und ihre Ceremonie leiten” („és a szertartásukat vezetik”).

Pedig 1787. óta a vendéglői bérlemények körül alakult zsidó közösségnek már imaháza is volt a Király utcai Häusler-féle majorságban (Meierhof). A Király utcai zsidó környék korabeli hangulatát Schikedanz Albert örökítette meg az 1800-as festményén. Akkoriban még nem sikerült beszerezni az engedélyt a 200 Ft-os „templomi” bérleményre. Óbuda két „körmöczy aranyért” Tórát adott kölcsön egy évre, de a kölcsön visszaadása csak 1791-ben történt meg! 1788-ban a közösség egy temetői területet is kapott ingyen a várostól, a következő évben már volt saját előimádkozója és templomszolgája.

1796. április 15-én 250 forintért sikerült megfelelő bérleményhez jutni báró Orczy József Károly körúti házában, amelynek bérleti joga 6 évre szólt. A Károly körút és az Angol Király utca sarkán álló Orczy-házat a benne lévő sok zsidó bérlemény miatt akkoriban már „Judenhofnak” nevezték. Egy igazi „stetl”-típusú településsé vált.

A rabbinikus felügyeletet a pesti közösségben még sokáig az Óbuda gyakorolta, Münz Mózes rabbi személyében. Az óbudai felügyelet miatt a közösségben viszályok alakultak ki. Ugyanis 1793-ban Pesten Boskovitz Farkas telepedett le, aki nagy tudós hírében állt, de sajnos igen heves, összeférhetetlen természetű volt. A vallási vitákban az ünnepelt Münz-cel is kiállt, aki nem is tűrte sokáig maga mellett. Boskovitznek nem volt „állomása”, rabbi címet nem kapott, de 23 tűrt zsidó őt akarta pesti rabbinak. Az óbudai közösség nem ismerte el a pestiek autonómiáját, Boskovitzot vallásellenesnek kiáltották, a pesti gyülekezetről az óbudaiak azt állították, hogy a vallásossága alászállott. Végül is Boskovitz, aki elsőként látta el a rabbinikus teendőket a pesti közösségben, nem kapott hivatalt, de ezt nemcsak Münz rabbi ellenségeskedésének, hanem saját összeférhetetlen természetének is köszönhette.

1799-ben a pesti közösség Wahrmann Izráel ben Salamon, (a Zemplén megyei) bodrogkeresztúri rabbi személyében találta meg azt az embert, aki vállalta a pesti közösség vallási vezetését. Az erről szóló korabeli beszámoló azt írta, hogy Wahrmann „vidéken született és nevelkedett, Óbudán és Keresztúron, valamint más helyen volt rabbi”. A pesti közösség képviselői felvették vele a tárgyalásokat, és igen elégedetten nyilatkoztak róla. Ezek után most már mindenki új rabbit akart. Münz rabbi továbbra is panaszkodott a pestiek „szabad szelleme” miatt, Wahrmannt pedig jelentéktelen személynek tartották.

De éppen ez a „jelentéktelen” rabbi vitte végbe a közösség törvényes megszervezését. Bármilyen is kezdetleges formában, de sikerült kidolgoznia a későbbiekben Wahrmann-féle szabályzatnak nevezett alkotmányt. 1810-ben a közösség megbízta az új rabbit az iskola terveinek kidolgozásával. Szabad kezet kapott ahhoz, hogy ez ügyben a berlini vagy más élenjáró közösséggel tanácskozzon. A berlini, illetve németországi közösségekkel a pestieknek később sem szakadt meg a kapcsolata, ami a pesti reform-közösség megalakulásában is nagy szerepet játszott. Az Orczy-házban létesített „Nemzeti iskolát” (Nationalschule) Pest város ékességének tartották; az iskola a 40-es években élte meg a fénykorát.

Ugyancsak Wahrmann rabbi idején vette meg a közösség örök áron a temetőt, amelyet a város először ingyen adta át a közösségnek. A temető kiváltásához a zsidók ragaszkodtak. Már 1807-től működött a mikve. Wahrmann rabbi 1826-ban halt meg. A pesti közösség ekkor már a valláshoz való viszonyulásban sem volt heterogén. Ullmann Gábor, a közösség egyik buzgó elöljárója, a bécsi hitközség szokásait hozta el a Király utcai imaházba.

A nagy változások küszöbén

1833. áprilisában zajlottak le az új szabályzat alapján lebonyolított választások. A választó tagokat adózásuk mértéke szerint három osztályba sorolták be: az első osztályból 19, a másodikból 20, a harmadikból 10 főt választottak, és ezekből lett 5 Deputirte-személy (más néven „Vorsteher”, azaz elöljáró, akit gyakran Wirtschaftsleiter-nek, ügyvezetőnek is neveztek). Az 1833-as választáson az elöljáróságba Breisach Izsákot, Kadisch Joáchimot és a nemes buzgalmú Ullmann Gábort választották, aki 1835-ig vezette a közösséget.

Az elöljáróság tagja lett az 1789-ben Óbudán született Rosenfeld Móric nagykereskedő és az 1784-ben Mórott született Rosenthal Izsák nagykereskedő, Rosenthal Salamon volt elöljáró fia is. Tudjuk róla, hogy nagy könyvtára volt és folyóiratokat adott ki. Az 1833-as átalakítást követően a pesti izraelita közösséget gyakran példamutatónak említették az ország más közösségei előtt. A választásokat vezető Boráros János tanácsnok azt jegyezte meg a hatóságoknak készített jegyzőkönyvben, hogy: …„az itteni izraeliták, akik ebben a városban boldogulnak, szolgáljanak az idegeneknek is egy utánzásra való példának”. 9Ebben a mondatban a város (diese Stadt) és izraeliták (Israeliten) kétségtelenül közös szemantikai szintet alakítanak az idegenekkel (Fremde) szemben, vagyis a szöveg fogalmazója a zsidó közösséget egy harmadik féllel „szemben” a város képviselőjévé tette!

Állíthatjuk-e ezek után, hogy a pesti zsidóság immár integrált közösséggé lett volna Pest szabad királyi városában? Természetesen nem, mert az akkori magyar társadalomra elsősorban az asszimilációs törekvések voltak jellemzők. Ámde a pesti zsidó közösség egy összetett szociológiai kontextusba csöppent bele. Pest lakossága ugyanis elég tarka volt, sok sváb is élt itt. Ezt a normacsoportot a magyarság a 19. század első harmadában éppúgy igyekezett beolvasztani, mint a zsidóságot. Milyen társadalmi normák szerint kellett a zsidókat asszimilálni? Zsoldos Jenő az „1848-1849 a magyar zsidóság életében” című könyvében10 beszámol az 1848-as zsidóellenes hangulatokról. A zsidóság akkori problémája éppen az volt, hogy azokhoz kellett formailag asszimilálódni, akik felől a gyűlölet érkezett.

A zsidóság „érzésben, vágyban, akaratban, szellemben a magyar eseményekhez hasonult, de ezeknek az irracionális elemeknek tárgyi alakban kellett lecsapódni”. A zsidó közösségnek a létezés magatartását kellett megfogalmaznia, miközben a helyi minta hiányzott. Még nem alakult meg az a polgári társadalmi réteg, amelynek betöltésére éppen a diaszpórai zsidó közösség – életkörülményeiből kifolyólag – képes volt.

Az új társadalmi normák kidolgozásához a zsidóságot egyenjogú tagként kellett volna integrálni a társadalomba, de erre még az 1848-as reformerek sem voltak képesek. A magyar reformkörök politikájára jelen tanulmányban nem térhetünk ki, mivel nem azt vizsgáljuk, hogyan csapódtak le a „külső’ események a 19. századi zsidó közösségben. A zsidóság kétszeresen is idegen elemként zavarta össze a magyarországi reformok összképét: mint idegen kultúra és egy idegen társadalmi normacsoport. A városok részéről, beleértve a pesti társadalmat is, érkeztek felhívások a zsidók kiűzésére. Ezt ugyan központilag megakadályozták, de kiutasításokra mégis sor került, noha korlátozott mértékben.

Az 1839-40-es magyar országgyűlés fontos hatást gyakorolt a magyarországi zsidóságra: ösztönözte őket az egész magyar társadalom érdekében való gondolkodásra. Vagyis a zsidóknak az egész nemzeti társadalomra való tekintettel mérlegelniük kellett a nemzet érdekeit, vagyis békésen várakoznia az egyenjogúság eldöntésére. Alighanem éppen a befogadás reménye keltette fel a zsidókban az eddig soha nem tapasztalt magyar nemzeti érzelmeket, ami meg is felelt a magyar társadalmi magatartási mintáknak. Bernstein Béla11 szombathelyi rabbi ezt az utóbbi jelenséget a zsidók velük született szabadság vágyával és az újítások iránti fogékonyságával magyarázta. A zsidók szerinte „tudták, hogy egyedül az általános szabadság hamisítatlan szelleme az, amely az ő sorsukat is emberivé teszi”. A zsidó személység vonásainak leírására ezen a helyen nem vállalkozunk, csak annyit jegyeznénk meg, hogy a későbbiek során a sorsközösség biztos tudatából sajnos csak a remény maradt, hiszen a „külső” társadalom felől csak nem akart megérkezni a megígért egyenjogúsítás teljesítése.

A reformerek

A pesti zsidók, akik közül sokan már magyar honfiaknak vallották magukat, azaz máris kettős magyar-zsidó kontextusban éltek, igényelték a pesti hitközséggé vált közösségük átalakítását. Az első lépéseket már az 1828-ban létrehozott Chorschule-val („kórus-iskolával”) tették meg. A Chorschule tagjai a zsinagógát kultusztemplomnak nevezték, az iskola kántora – Károly Ede – a nyugati újításokat hozta magával. Károly Ede Óbudáról származott, de a bécsi Sulzer tanítványa volt, aki a liturgiai dallamok rögzítésével, az orgona kíséretének elfogadásával, Bach és más zeneszerzők által keresztény szertartásokhoz komponált világhírű művek felhasználásával új folyamatokat indított a zsidó liturgiában. A jámborok haszontalan luxusnak nevezték ezeket a kezdeményezéseket. 1830 áprilisában a Chorschule új templomot hozott létre.

Látványos mozgalomként alakult meg a Bach József által vezetett Heszed neurim. Bach József is Óbudán született, hibátlanul tudott németül olvasni, ám ezen a nyelven írni – mint sok más hittársa – otthon nem tanult meg. Bach külföldre ment tanulni, ahonnan nemcsak a tökéletes német műveltséget, de az új eszméket is hozta. Persze, a pestiek fáradhatatlan önképzésének köszönhetően a közösség tagjai mindig is fogékonyak voltak az újítások iránt, ami egyaránt megmutatkozott gazdasági, politikai és kulturális téren is. Már az első telepesek között is voltak híres emberek, a következő generáció tagjai között pedig sokan. Például Rosenthal Izsák, aki a nagy könyvtár és folyóirat tulajdonosa ill. kiadója volt. Stark Leo ben Áron Trencsenből: író és a héber nyelv elismert mestere (költeményeit 1817-ben Prágában adták ki). Aztán Weisz Márkus Miksa, továbbá Rosenthal Salamon, akik az irodalomban tevékenykedtek.

1833. április 8-i elöljárósági üléséről felvett jegyzőkönyvből már egyértelműen kitűnik a közösség reformjának óhaja.12 Bár a megfogalmazás meglehetősen körülményes, a szöveg jól illusztrálja az akkori éles helyzetet:

„Mivel az előttünk lévő jegyzőkönyvben rögzített körülményekből kiderült a közösség jövedelmezésének rossz kialakulása, rámutattunk arra, amit az elöljáróság már többször kezdeményezett, hogy a közösség fenntartási alapját esetleg nem csak az „accisz”-ből (bérleményből), hanem más biztos forrásból kell előállítani, és mivel a bekövetkezett aktuális politikai események fényében az a kívánság merült fel, hogy sor kerüljön az izraeliták néhány közügyével kapcsolatos aktuális kérdés komoly megtárgyalására és végrehatására. Ezért a közösség képviselete megindítottnak érzi magát, részben a köznyugalomra való tekintettel, amely igen kívánatos, hogy semmilyen hamis irányzatnak és rossz hangulatnak az itteni izr. közösségben (Publicum) ne legyen talaja és ne terjedjen el; részben azért is, hogy a közösség képviselete az utóbbi tisztújítás (Restauráció) óta az elhalálozás és egyéb esetek miatt sok tagot elveszített és ezért a nemes célok megvalósításához kis létszámban van – egy 40 fős bizottságot (Comité) kell létrehozni azzal a céllal, hogy működésével egy biztos (jövedelmi)alapot biztosítson az itteni közösség kultikus és humanitárius szükségleteire – a képző intézményeket főfeladatnak kell tekinteni, de minden más, a zsidóság érdekében felmerülő aktuális kérdést is felvegye, komolyan (reiflich – szó szerint „éretten”) megtárgyalja és megbeszélje, és erről a közösség képviseletének megfelelő javaslatokat és előterjesztéseket (Elaborate) benyújtson, és pedig úgy határozzuk meg, hogy a bizottság felét már ezen az ülésen nevezzük ki, és a mai napon megbízott 20 tagot felhatalmazzuk arra, hogy saját belátása szerint kiválassza a bizottság másik felét”.

A jegyzőkönyv szövege nem a közösség számára, hanem hivatali iratként készült, amelynek meg kellett felelnie bizonyos „külső” bürokratikus formai követelményeknek. A fogalmazó több helyen latinos szakkifejezéseket használt, amelyekkel minden bizonnyal a városi közigazgatási nyelvhez alkalmazkodott, így ezek még nem bizonyítják, hogy az illető tudott is latinul (vagy franciául). Azt viszont feltételezhetjük, hogy jártas volt a közügyek magyar igazgatásában. A szöveget valószínűleg diktálták, mert aki a sorokat feljegyezte, szinte csak a mennyiségre ügyelt, de nem arra, hogy a szöveg tartalma világos is legyen: ezért inkább vesszőt, vagy pontos vesszőt használt, de nem a mondatokat egymástól egyértelműen elválasztó pontokat. A legtöbb hiba a logikai-nyelvtani szerkezetben található, ami arra utal, hogy nagyobb figyelmet fordítottak az emocionális-érzelmi (lexikai) szintre. Disszociációról ebben az esetben nem beszélhetünk, a szövegről nem a mai normák szintjéről kell ítélkezni. Feltűnik a szöveg körülményes megfogalmazása: egy jegyzőkönyv lehetett volna pontosabb is. Csak a pénzhiányra vonatkozó rész világos, mert a fogalmazó az anyagi helyzetet egyértelműen rossznak minősítette. Kitűnik az is, hogy a közösségben előfordultak ultraradikális elképzelések és javaslatok, amelyeket az aktuális vezetés nem tartott helyesnek, vagy helyén valónak (ld. a kiemelt szövegrészt). A közösség hivatali nyelve bővült az aktuális „külső” szókincs hatására, amelyet abban az időben a polgárosodó stílus jellemzett. Ez a stílus egyébként megmutatkozott a latinos „Publicum” illetve a francia „Comité” kifejezésekben is. Eljött a reformok igénye és az igények demokratikusabb valóra váltásának korszaka.

A fiatal zsidó közösség a külső társadalom reform törekvéseit is gyorsan követte. Az egyes közösségi tagok jogot formáltak arra, hogy a zsidóságot a régi formától eltérően képviseljék. 1870. előtt erre hivatalosan nem volt lehetőség: minden zsidót az egyetlen zsidó közösségbe tartozónak tekintettek. Így fel sem merült a zsidóságon belüli megkülönböztetés.

Az első próbálkozás a radikális Reformegylet (németül „Genossenschaft”) megalakulása volt. Ámde ezen a téren a zsidó közösség sajátos összefonódásokat mutatott fel a régi és az új alakzatok között. Érdemes felfigyelni, hogy a radikalizmus képviselői éppen a pesti anyaközösség újonnan választott bizottságának tagjai között találhatók. Az 57 főre növekedett bizottság egyik tagja – Einhorn Ignác – az 1848 áprilisában megalakult Reformbizottságban is közreműködött. Később ugyanaz a személy a Reformegylet hitszónoka (Michael K. Silber szerint „lelkésze”) lett13. Einhorn Ignác a „Der Ungarische Israelit” című lap szerkesztője volt, Kossuth Lajoshoz is közel állt. A szabadságharc leverése után ő is külföldre távozott.

A pesti közösség reformját előkészítő bizottság összetétele figyelemre méltó, itt ugyanis már nagy számban voltak értelmiségiek, holott korábban a vezetők elsősorban a jómódú kereskedői családokból kerültek. Dr. Goldberger Adolf, dr. Grosz Fülöp, dr. Grünhut Jakab, dr. Hasenfeld Herman, dr. Hauser, dr. Jakobovits Antal, dr. Löwy, dr. Österreicher Ede, dr. Pollák Henrik, dr. Saphir Zsigmond, dr. Schlesinger Ignác és dr. Schimmer Dávid orvosok, Kollinszky Adolf bölcsész képviselték a nem hagyományos vallási műveltségű értelmiségi réteget. Az új reformirányzatból nemcsak Einhorn Ignác, de dr. Rosenfeld-Rózsay József, az 1843-ban létrehozott magyarító egylet alelnöke, dr. Finály Zsigmond és Diósy Márton titkára, Szegfy Mór író, Galánthay Gábor és Kelety Zsigmond is kerültek a pesti közösség életének javításán szorgoskodó bizottság tagjai közé. Tiszteletbeli tagként működött a bizottságban Schwab Löb főrabbi, Bach Joseph a „kultusz templom hitszónoka” és dr. Jakobovits Antal, a magyarító egylet elnöke. A bizottságtól gyors intézkedéseket, átfogó reformokat vártak a hitügyekben is.

Sokan csalódtak a bizottsági ülések eredménytelenségében. „Egyetlen hasznunk az eddigi eredménytelen vitákból, hogy megismertük a tisztelt bizottsági tagok többségének véleményét és meglátását és hogy eljutottunk arra a meggyőződésre, miszerint a dicséretre méltó községi elöljáróság sem a vallási vagy szociális, sem pedig az igazgatási reformok vonatkozásában nem szánta el magát a kezdeményezésre.”14 Ezeket a sorokat Waitzenkorn Károly terménykereskedő, a bizottság egyik tagja május 18-i leveléből idéztük. A hivatali jegyzőkönyvekkel szemben a levél szövege igen világos, és logikai-nyelvtani szerkezete szinte hibátlan. Ám egy olyan nyelvtani hiba fordul elő a szövegben, amely a szerző jó magyar nyelvi műveltségére utalhat: der löbliche Gemeinde Vorstand – ugyanis magyaros birtokos szerkezet. A magyarító bizottság a magyar nemzet érdekében folytatott munkája ekkor már meghozhatta első gyümölcsét.

A hivatali okmányokat hamarosan már magyar nyelven is készítették. A feljegyzések között találtunk egy Barnay Ignác (ezelőtt: Braun Náthán) nevet, ő két évig magyar tanítóként működött. A jó magyar nyelvtudás ettől az időtől kezdődően fontos tényezővé vált a pesti zsidó közösségben, amiről a 20. század eleji irodalmi viták is tanúskodnak.

A Magyarító Egylet, amelyet a Reformegylet alapító tagjának is nevezhetünk, helyileg a Valero-udvarban alakult meg (a Király utcai selyemszövő telken álló épületben). Az alapító gyűlésen jelen volt Heilpria Mihály, Kossuth sajtófőnöke, dr. Jakobovits Fülöp, Löw Lipót rabbi, Diosy Martón, dr. Pollák Henrik (az ötletadó). A bécsi és a pozsonyi hatóságok késleltették az alapszabályzat kidolgozását, mert attól tartottak, hogy az túlságosan tükröztetni fogja a magyar szabadságharc eszméjét. Einhorn Ignác akkoriban rabbijelölt volt még (Randolph Braham adatai szerint)15, a reformerek első feladata az iskolák átalakítása, az oktatás magyarosítása volt.

A Magyarító Egylet égisze alatt a türelmetlen reformerek 1848. július 8-án megalakították a Magyar Izraelita Középponti Reformegyletet, nekik Horváth Mihály püspök, liberális oktatásügyi és kultuszminiszter 1849. június 24-én megadta a független közösségi statusát. Az Egylet nem volt hosszú életű – csak 1852-ig működött, ám jelentős tényező volt a magyarországi zsidóság életében. Az új pesti zsidó közösség radikális reformokat vezetett be a zsidó hitéletében: kezdeményezte a vasárnapi istentiszteleteket, az ének orgona-kíséretét és a nem héber nyelvű liturgiát, ami állítólag segített a magyar társadalomba való beilleszkedéshez. Schwab Löb főrabbi szektásnak és ateistának minősítette a reformegyesületet, kétségbe vonva legitimitását a zsidó képviselet ügyében. Egyesek szerint, az éles támadások indítéka az volt, hogy a pesti közösség hiányolta a kieső jövedelmeket, főleg hogy akkoriban sok pénzre volt szükség a Dohány utcai zsinagóga felépítésére.

A pesti radikális reformegylet társadalmi összetételéről – a hasonló bécsi ill. berlini egyesülettől eltérően – listák is készültek, amelyeket Michael K. Silber a már idézett munkájában értékelt. Kiderült, hogy a Reformegylet tagjai a zsidó lakosság különböző rétegeit képviselték. Vagyis nem csupán a jelentéktelen, kulturálisan elbizakodott, alacsony állású magántanítókról volt szó, ahogyan azt a pesti közösség vezetői állították. A vezetőségi tagok között a legnagyobb csoportot a nagykereskedők alkották. Ezen kívül két gyáros és egy kisiparos is volt közöttük. Az értelmiségieket négy jeles orvos és sebész, egy irodalmár, öt kereskedelmi alkalmazott (szállítmányozó, könyvelő) képviselte. Az egylet tisztviselői székében a legelőkelőbb pesti orvosok és kereskedők váltották egymást: dr. Rózsai, majd Schulhof A. Lipót. És itt ismét „összefonódásba” ütközünk: Schulhof A. Lipót megjelenik a pesti közösség taglistáin is. Ugyanakkor az anyaközösség mindent megtett, hogy az újonnan megalakult „illegitim” zsidó közösséget betiltsák. A két közösség tagjai vagy soha nem idegenedtek el egymástól, vagy a kivált tagokat valamilyen okból (mert esetleg továbbra is nyújtottak bizonyos anyagi támogatást) nem húzták ki a közösségi listákról. Schwab Löb főrabbi egyébként többször fejezte ki, hogy az új reform-közösség teljesen felesleges, hiszen a pesti hitközség már régen bevezette azokat a reformokat, amelyeket a hívők az életkörülményekhez igazodóan igényeltek. Így éppen a pesti közösség kezdeményezte a magyar nyelvű hitoktatást is.

Új kérdések

A 19. század első felében a pesti zsidóság legitim közösségként íratta be magát Pest város adófizető polgárainak névsorába. A közösség részben továbbra is viselte a diaszpórai zsidóság sajátos ősi vonásait, ám sokat változtatott a magatartási mintákon és a közösségi szerepeken, ami a pesti zsidó társadalom mobilitásának volt köszönhető. Ezt a modern társadalmi folyamatot a pesti közösség szinte magával hozta. Ugyanis saját léte érdekében első pillanattól kezdve rákényszerült arra, hogy a szociális és egyéb (nyelvi, vagyoni stb.) különbségeket rugalmasan kezelje. Miközben beköltözéskor a közösség zöme szatócsból, a vezetőség pedig néhány nagykereskedőből állt, a 19. század közepére a pesti zsidókat már iparosok, nagy gyárosok és a magasan képzett értelmiségiek képviselték. A mobil pesti zsidó társadalmat jellemezte az informáltság és a művelődés iránti fokozott igény, ami természetesen összefüggött a nagyvárosi élet specifikumával. Persze, ez nemcsak előnyökkel, de nehézségekkel is járt: a zsidó arculat megőrzése sokaknak értelmetlen és kivitelezhetetlen vállalkozásnak tűnt föl. Az asszimiláció más csoportokat (németeket, morvákat, cseheket, szlovákokat) is érintett, de a zsidóknál az asszimilációt a vallás különbözősége is nehezítette. A polgárság státusa ugyanis együtt járt a keresztény vallással, azaz a kikeresztelkedéssel. A pesti zsidó társadalom másik folyamatáról – a disszimilációról, amelynek egyik formája a cionizmus – ebben a tanulmányban még nem beszélünk, de megfeledkezni róla nem szabad.

Természetesen csak az a közösség képes modernizálódni, amelyik nem szigetelődik el a világtól. Az elszigetelődés nem is volt jellemző a 18. század végére, a 19. század elejére. A pesti zsidóság is éppen e relatív nyitottsága által tűnt ki, hiszen folyamatosan fejlődött.. Mércéül általában a német és a bécsi zsidó közösség szolgált, amelyhez különösen szoros kapcsolatok fűzték. De nemcsak külföldi kapcsolatok hoztak újat a pesti közösség arculatában. A magyar szellem is hozzájárult a modernizálódási törekvésekhez, ahhoz hogy végül együtt, közösen alakuljon ki a polgárosodás. És ebben a szimbiózisban a zsidóság játszott döntő szerepet!

Végjegyzetek

12

1 „Pester Israel” – egy kifejezés az 1833. szeptember 26-i beadványból, amelyet Groszmann Zsigmond hozott nyilvánosságra. Ld. Groszmann, Zsigmond, A pesti zsidó gyülekezet alkotmányának története 1932. évi jelentés szerint (A Pesti Izraelita hitközség 1932. évi jelentése) in: Magyar Zsidó Szemle, 1934-35. évi száma

2 Ahogy Fejtő Ferenc feltételezi: Fejtő Ferenc, Magyarság, zsidóság, Budapest, 2000, 45-46. old.

3 Erről több szerzőnél találunk adatokat, így például: Dr. Groszmann Zsigmon, A pesti gyülekezet alkotmányának története 1932. évi jelentés szerint (A Pesti Izraelita hitközség 1932. évi jelentése) in: Magyar Zsidó Szemle, 1934-35. évi száma

4 William O. McCagg, „Zsidóság a Habsburg Birodalomban, 1670-1918”, Cserepfalvi

5 „einen eigenen Schächter zu halten unter der Obsicht des Magistrates“, hogy a zsidók „auf keine Weise bemüssiget werden sollen, in der Fleischbank der Arendatoren Fleisch zu kaufen“.

6 erről ld. Dr. Groszmann Zsigmond, A pesti zsidó gyülekezet alkotmányának története in: Magyar Zsidó Szemle 1934-35. évi könyve.

7 „Die Israeliten in der königlichen Freistadt Pest noch im Jahre 1833 durch den löbl. Stadtmagistrat in Betreff ihrer oeconomischen, kirchlichen und rituellen Angelegenheiten statutenmässig geregelt und constituirt worden sind”.

8 Részlet a német nyelvű szövegből:„(er) war nie Professor, sondern Normal-Lehrer, oder sogenanter Petagog einer aus kleinen Kindern bestehende jüdische Normal-Schule allhier…”

9 Itt meg kell jegyezni, hogy a német nyelvű szöveg helyenként hibás ill. nehezen érthető. Hogy a hibák már az eredeti szövegben is voltak, vagy csak a többszöri átírás eredménye – nem tudhatjuk. Az eredeti német szöveg: „auch die hiesigen Israeliten in dieser Stadt beglückt, selbst denen Fremden zum nachahmenden Beispiel dienen sollen”.

10 Zsoldos Jenő, 1848-1849. a magyar zsidóság életében, Múlt és Jövő, 1998.

11 ld. 1848. március 31-iki pozsonyi ülés határozatát in: Bersnstein Béla, A negyvennyolcas magyar szabadságharc és a zsidók, Múlt és Jövő, 1998.

12 Az eredeti, német nyelvű szöveg Dr. Groszmann Zsigmond munkájában található (ld. 1. lábjegyzetet).

13 Michael K. Silber, „Genossenschaft für Reform in Judentum” in: Múlt és Jövő, 1998.

14 „Der einzige Nutzen, den uns die bisherigen erfolgslosen Discussionen gebracht, besteht darin, dass wir die Meinungen und Ansichten der Mehrzahl der geehrten Comitéglieder kennen gelernt und dass wir zur Überzeugung gelangt sind, dass der löbliche Gemeinde Vorstand weder hinsichtlich religiöser, noch administrativer Reform die Initiative zu ergreifen gesonnen ist”.

15 Randolph Bracham, A népirtás politikája, Budapest, 1997