2006. 2. szám » Szász Anna: Aki zsidónak vallotta magát

Szász Anna: Aki zsidónak vallotta magát

Szász Anna

Aki zsidónak vallotta magát

Mindenek előtt szeretném megköszönni, hogy könyvemet a Remény hasábjain bemutathatom.

Sokak szerint provokatív címmel tettem közzé. Az az igazság, hogy a 2001-es népszámláláskor, a vallásra vonatkozó kérdésre én azzal válaszoltam: zsidó vagyok. (Noha nem vagyok vallásos. Sőt, be kell vallanom, hívő sem.) Hát akkor miért?

Nos, erről szól a könyv. A sok vitát kiváltott népszámlálás után kezdtem el írni, és nem tudtam előre, hogy befejezem-e, illetve ha igen, akkor hogyan. Csak annyit tudtam: felhagyok a magam és a mások előtti rejtőzködéssel, és szembenézek azzal, ami velem és a családommal a huszadik századi Magyarországon történt. A holocaust előzményeivel és következményeivel.

Mindazzal, aminek szenvedő alanya voltam, voltunk, de azzal is, ami a saját szerepem és felelősségem.

Nem volt egyszerű és fájdalom nélküli művelet. A kézirat első ötven oldalát megmutattam valakinek, egy férfinak, akivel több, mint négy évtizede élek együtt. Ő nem irodalmár, viszont igen széles műveltséggel bíró, racionálisan gondolkodó természettudós. Amikor rábólintott, amikor azt mondta, hogy ma valahogy így lehet írni a zsidóságról, akkor feltámadt a bátorságom a folytatásra.

Értékes támogatást kaptam az Esztertáska nevű zsidó női alapítvány Elmeséletlen történetek címen indított mozgalmától, amelynek keretében Pécsi Kata irodalomtörténész rendezett felolvasó esteket. 2004-ben két alkalommal olvashattam fel részleteket a készülő munkából; mindkét alkalommal kedvező fogadtatásban részesített a hallgatóság.

Végül a kéziratot átadtam az Argumentum kiadónak. Az eddigi visszajelzésekből úgy tűnik föl nekem, hogy az olvasók – zsidók és nem zsidók, a saját generációmhoz tartozók és a fiatalabbak – értik: mit akartam mondani. Hogy, kölcsönvéve Ember Mária 1974-ben megjelent Hajtűkanyar című könyvének általam is idézett mottóját:

„Ennek a könyvnek a tárgya nem a zsidó sors. Amit ez a könyv elbeszél, az magyar történelem.”

Tehát részlet a könyvből:

Hatan ültük körül nagynéném lakásának halljában a fekete üvegborítású asztalt, kor szerint: nagyapám hetven éves. Nagynéném, S., negyvenkettő, anyám harminchat, unokanővérem, M., tizenöt, én tizenegy, az öcsém hét. Lábunknál a hátizsák, benne egy váltás fehérnemű. Tisztálkodási szerek. Vízzel megtöltött kulacs. Valami ennivaló, talán keksz. Ez a készenléti csomagunk szeptember óta, amikor elkezdődtek a szövetségesek légitámadásai…

…Ha most kihátrálok abból a képből, látom, ahogy az idős férfi föláll. Kimegy. Visszajön. Int a fiatalabbik nőnek. Halkan beszélnek valamiről.

A következő kép: a hat ember a lakásunk Dunára néző erkélyén. Hogy ott lent van valahol a folyó, azt a sötétbe burkolózó városban csak sejteni. A mélységet is: alattunk hat emelet.

Lassan kivehető, ahogy az alakok mozognak.

Ismét egyes szám első személy. Nem felejthető, amikor anyám és nagyapám rám csatolják a tűzoltóövet, és míg átemelnek a mi erkélyünkről a szomszéd ház erkélyére, testem alatt a hatemeletnyi tömör sötétet egy teljes pillanatig a zuhanás szédületével érzékelem.

A tűzoltóöv, az erkélyrácshoz csatolható karabinerrel nagyapám nagy ötlete. Rejtegette is a csillagos idők kezdete óta, előre látva azt a szituációt, amikor menekülnünk kell, és a menekülési útvonal a velünk iker, de a miénkkel ellentétben „nem csillagos ház” szomszédos lakása, amelynek erkélyét a miénkétől mindössze egyetlen fémkeretbe foglalt üvegfal választotta el. Csakhogy e fal mögött egy teljesen más, intakt világ! Abban a másik lakásban egy ezredes lakott a családjával és nagyapám még akkor, amikor az övet beszerezte, megállapodott vele, hogyha az a bizonyos szituáció bekövetkezik, az ő erkélyükön, illetve lakásukon, majd a házuk kapuján át kijuthatunk a külvilágba. De azon az éjszakán az ezredes szolgálatot teljesített, csak a felesége és a sógornője volt a lakásban, és a két nő nem merte vállalni a mi beengedésünkkel járó kockázatot.

Az ő szemükben nagyapám megjelenése az erkélyükön ijesztő és egyben groteszk jelenet lehetett. És a teatralitás nem illett nagyapámhoz sem.

Csodáltam kettőjüket, anyámat és nagyapámat, akik öv nélkül közlekedtek ide-oda. És miközben ott kucorogtunk az idegen lakás erkélyén, a redőny résein át némi fényt láttam szivárogni, s nem éreztem haragot a két ismeretlen nő iránt. Úgy képzeltem, anyámmal azonos korúak lehetnek, s látni véltem, ahogy egymással szemközt hevernek egy díványon, olvasnak és csevegnek, lábukon feszes selyemharisnya – csak átéltem a kivetettségemet, a csapdába esettségemet, a menekülés lehetetlenségét.

*

A kések, mint visszatérő motívum.

Először akkor, azon a 44-es őszön, október 15-e után kísértett meg, amikor még néhány napig ott maradhattunk a nagynéném-féle lakásban. Már csak négyen tengtünk-lengtünk ott, anyám, nagyapám, az öcsém és én. Néhány nap, és aztán rendőrök jöttek értünk, beállítottak a menetbe, és mentünk végig a Szent István körúton. Valamennyiünket betereltek egy bizonyos Szemere utcai, másik csillagos házba…

…Egy öreg orvosnő lakott előttünk annak a lakásnak a belső szobájában, ahol bennünket elszállásoltak. Ez a szoba volt a szerencsénk, egy nyilas razzia alkalmával anyám azért menekült meg, mert valakik azt mondták, oda nem érdemes bemenni, ott csak egy öreg nő tartózkodik.

Rémlik, hogy a razzia még akkor, aznap zajlott, délután, vagy koraeste, amikor bennünket odavittek. Valaki beszólt, hogy itt vannak a nyilasok, anyám akkor az ágy alá bújt. Valaki a házból kísérhette őket. Minden házban volt egy légóparancsnok, aki teljhatalommal rendelkezett. Talán ez az élet-halál ura még nem tudott a mi ottlétünkről.

Arra is csak halványan emlékszem, hogy anyám az alatt a rövid pár nap alatt, amíg ebben a házban laktunk, ment el a Vadász utcai hírhedt Üvegházba, megszerezni a svájci védlevelet. De akkor még ott laktunk az elsőszámú csillagos házban. Minden este hallottuk a lépcsőházban a csizmás lépteket. Minden este a sötét konyhában figyeltük lélegzetvisszafojtva, hogy megállnak-e az ajtónk előtt, vagy továbbmennek.

Továbbmentek.

Mi pedig fellélegeztünk.

Tisztában voltam azzal, hogy ez élet-halál harc. Akkor, szégyenemben, és a félelem miatti megalázottságomban lázadtam fel. És azt mondtam anyámnak, ha értünk jönnek, legalább egy konyhakést szegezzünk nekik!

*

…Jó év volt ez az 1966/67-es tanév, rövid, de viszontagságos tanári pályafutásom legjobb éve, a legrosszabb hírű osztályként nyilvántartott nyolcadik bével… A gyerekek között szabadnak érzem magam, alig veszem észre, hogy a kollégáim számára persona non grata vagyok…

Valamikor, már az év vége felé, meghallom a diákjaimat az udvaron zsidózni.

„Te zsidó!”

„Nem, te vagy az!”

És kiabálják: „Zsidó, zsidó, zsidó!”

Megkérdezem:

„Ismertek ti zsidót? Bántott titeket zsidó valaha?”

Értetlenül bámulnak rám.

Mivel történelmet is tanítok nekik, már a második világháborúnál tartunk, a tankönyv néhány szóban megemlékezik a zsidók koncentrációs táborba hurcolásáról és módszeres legyilkolásukról, a következő órára magammal viszem Semprun: Nagy utazását, és a szokásos óra eleji formaságok után olvasni kezdem nekik azt a bizonyos szakaszt, a lengyel zsidó gyerekek haláláról.

Nem hosszú rész, a könyvben négy oldal, de kitart az óra végéig.

Amikor elkezdem olvasni, csönd lesz. Majdnem valószínűtlen csönd egy olyan osztályban, amelyben negyven eleven, izgékony, egymás közt szünet nélkül fecserésző, suttogó, levelező kamasz lány és fiú ül. Mintha még levegőt sem mernének venni.

És csönd van néhány pillanatig, amikor befejezem, azzal a résszel, amikor a még két életben lévő fiú, a nagyobb gyerek megfogja a kisebbik kezét és futnak előre…

”míg csak a gumibotok ütése a földre nem terített mindkettőjüket, együtt, arcra zuhantak, s a két kéz mindörökre összekulcsolódott…”

Aztán kicsöngetnek, és én magukra hagyom őket.

4