Solymár József
Éva 5116
Immár több mint hat évtizeddel ezelőtt történt. A lengyelországi Auschwitz városkából néhány nagy kamasz elindult, hogy szétnézzen a nem sokkal korábban felszabadított, s már nagyjából kiürült internáló táborban. Hajtotta őket a kíváncsiság, de arra is gondoltak, hogy esetleg találnak valami hasznosíthatót, hiszen a tábor területén nemcsak lakóbarakkok voltak, nemcsak krematórium működött, de voltak különböző raktárak is.
A tábor területén bóklászó fiúk csapatát különös látvány kötötte le. Az egyik barakk előtt pöttöm fiúcskák és lánykák játszadoztak. Itt felejtett árvák, Mengele doktor „gyermekei”. A tudományos babérokra vágyó embernemesítő, emberszaporító személyesen válogatta ki kísérleti célokra ezeket a gyermekeket, főleg az ikreket, mielőtt a többieket a krematórium felé irányították.
A foglyok, az élve maradottak, amikor lábra tudtak állni, hazaindultak. Mengele kedvencei ott maradtak. A kísérletezésről szóló feljegyzéseket időben gondosan megsemmisítették, a gyerekeknek nem volt kartonjuk, származási lapjuk, még vezetéknevük sem.
A jobb alsó karjukba tetovált szám jelentette jóformán az egyetlen eligazodási pontot.
(Napjainkban divat a tetoválás. Tetkónak becézik. Egy igazi macsó legény vagy dalnok fiú szinte elképzelhetetlen a bicepszén, a lapockáján bemutatott testfestmények nélkül. De az ifjú hölgyek is szívesen rejtenek legalább egy pillangót, virágot a popsijukra vagy testük más, ingerlő pontjára. Hat évtizeddel ezelőtt a tetoválás elsődlegesen a lumpen rétegek, a bűnözők körében dívott. „Üss” szó az öklön, szív és leánynév az alkaron. Sárkánykígyó a háton, a vállon, meg effélék.
Hitler találmánya volt, hogy a tetoválással bizonyos embercsoportok tartósan, csaknem véglegesen megjelölhetők. A táborokba gyűjtött zsidók közül a szerencsésebbek, akik a vasúti rámpáról nem mentek azonnal a gázkamrába, megkapták a jobb alsó karjukba a maguk nyilvántartási számát. A szerencsés túlélők, kiszabadulva a magasfeszültségű árammal töltött drótkerítések mögül, nem akartak megszabadulni ettől a jeltől. Halálukig viselték. Ám ma már erősen megfogyatkoztak azok, akik e jelben élni tudtak.
Auschwitz és a náci haláltáborok története ma már valóban könyvtárakat tölt meg és még mindig tovább íródik. De bármily furcsa, eddig nem olvastam arról, hogy vajon a tetoválás hol és hogyan történt.
Gondolom, hogy a mai fiatalok, de a javakorabeliek között kevesen vannak, akik tudják, hogy Hitler nemcsak az internálótáborok lakóit tetováltatta, de kedvenceit, az SS legényeket is. Ők a számot nem az alsó karjukra, hanem a hónuk alá kapták.
Amikor már vesztésre állt a háború, közülük jó néhányan megpróbálták ezt a jelet kimetszeni, de ezt a beforrott sebhely árulkodó nyoma nélkül nem lehetett megtenni. Ahogy a nácik a fogságba esettek közül kigyűjtötték és az útszélen agyonlőtték a szovjet politikai tiszteket, ugyanígy cselekedtek a ruszkik is, akik viszont a hónaljban számozott vagy a kritikus ponton sebhelyes foglyokkal végeztek, vagy vitték őket a büntető lágerek valamelyikébe.)
Tetovált száma volt annak a két vagy hároméves kicsi lánynak is, akit a többiek Évának szólítottak, s akire felfigyelt az egyik Auschwitzból a tábor területére kiruccanó fiatalember. Neki nem sokkal korábban halt meg egy hasonló korú kistestvére. Talán vigaszt nyújtana a szüleinek, ha ez a helyes kis csöppség elfoglalná elhunyt leánykájuk helyét.
A szükséges adminisztráció után így lett Éva 5116-ból Éva Krics, a haláltábor lakójából Auschwitz kisváros egyik ott élő házaspárjának befogadott gyermeke. Mivel Éva karjában ott volt a szám, s mivel a szomszédok is pontosan tudták, hogy mi történt, a szülők egy percig sem titkolták fogadott lányuk előtt a múltat.
A történtek után Auschwitzban nehéz lett volna bizonygatni, hogy a holokausztot rafinált zsidók találták ki, és valami ügyeskedő amerikai producer építette fel a tábort. Első hallásra furcsa, de ha jobban meggondoljuk, érthető, hogy Auschwitz városkában nem alakult ki – újra – zsidó közösség. Az emlékhellyé vált táborban működő intézményekben dolgozók ugyan élték a maguk külön világát, de vallási közösségnek ez nem nevezhető.
Éva Krics karjában ott volt ugyan a szám, de lengyel családban, lengyel lánykaként növekedett. Korábbi életéről emlékei nem voltak, nem is lehettek.
Időközben a táborban, a drótkerítésen belül, egyre nagyobb intenzitással folyt a feltalálható dokumentumok feldolgozása. Az egyik kutató próbálta meglelni Mengele „gyermekeinek” a múltját és rokonokat is próbált keresni a számukra. És nem is teljesen eredménytelenül. Az egyik fiúcskának Ukrajnában, a másiknak Oroszföldön sikerült vérrokonokat fellelni. Simánszky úr, így hívták ezt a kutatót.
Történt, hogy magyar újságíró látogatta meg a tábort, aki találkozott Simánszky úrral. És az újságíró megtudta tőle, hogy a vonatok érkezése és a sorszámok szerint egy Magyarországról elhurcolt kislány is volt a Mengele által kiválasztott és élve maradt gyermekek között. Az újságíró ezt természetesen itthon megírta, s a cikk megjelenése után meglehetősen sok levél érkezett a szerkesztőségbe. Az a furcsa, hogy egy kivételével csak apák keresték kislányaikat.
Tudjuk: a sorköteles zsidókat munkaszolgálatra hívtak be a második világháború idején. Nem lehettek frontharcosok. Volt aztán koplalás, aknataposás, fagyás, hadifogolytábor és kivégzés, de úgy tűnik, Auschwitzhoz és a többi haláltáborhoz képest még a munkaszolgálat is nagyobb esélyt kínált a túlélésre.
Nádasy Lászlót, az 1945 után indult új filmrendező csoport erős dramaturgiai érzékkel is megáldott tagját, megragadta a történet. Egy hangmérnökkel és az akkor még láda méretű magnetofonnal végiglátogatta a jelentkezőket. Tragikus sorsok egész sora bomlott ki előtte. Mindannyian saját kislányukat ismerték fel Évában. Nádasynak sikerült kiharcolnia annak feltételeit, hogy dokumentumfilmet forgathasson erről a történetről.
Igazából arról szó sem volt, hogy Éva kereste volna a szüleit. Neki, a krakkói egyetem akkor már elsőéves hallgatójának esze ágában sem volt, hogy firtassa a származását. A kezdeményezés, az izgalom, a feszültség a magyarországi szülőjelöltek oldaláról mutatkozott.
Nádasy, aki egy ideig a budapesti Színház- és Filmművészeti Főiskola tanársegédjeként is tevékenykedett, a fiatal Sára Sándort kérte fel az operatőri munkára, majd megszervezte Éva magyarországi programját. Ebben – amellett, hogy létrejött a legesélyesebbnek látszó három szülő-jelölttel is a találkozás –, egy „fiatalos” programot is szerveztek a krakkói vendégnek. Táncest a Várbazárban, balatoni vitorláskirándulás, barátkozás a Kossuth Zsuzsa Gimnázium diákjaival.
Szükség is volt az oldásra, a derűsebb ellensúlyra, mert a haláltábor élményeire egyáltalán nem emlékező lányka, a lengyel környezetben, szerető családban felnövekedett Éva igazából csak ekkor, 1963-ban szembesült azzal, hogy mi is történt vele és körülötte egykoron? S ekkor mérhette fel a holokauszt továbbélő hatását az egyének, a családok életében. Ott volt ugyan a kitörölhetetlen jel a jobb karjában, hogy Auschwitz városában nevelkedett, de igazából ekkor szembesült azzal: milyen sors jutott Európa zsidóságának, és hogy neki helye van e közösségben.
Az egyik öregedő zsidó ember, az egyik apajelölt, virágcsokorral fogadta „lányát” a lakása ajtajában, és elájult a viszontlátás örömétől.
Mielőtt Éva új barátnőivel és barátaival a már megtűrt tvisztet táncolta és a Balaton lágy hullámaiban lubickolt volna, elvégezték az akkor lehetséges vérvizsgálatokat. És nem sokkal később kiderült, hogy a drámai találkozások és a nagy várakozások hiábavalónak bizonyultak: Éva nem lelte meg a családját, vérrokonait. Így aztán visszautazott Krakkóba.
A dokumentumfilmet Nádasy és Sára nagy drámai erővel komponálta meg és vitte végig. Nem is maradt hatástalan, de nem kapta meg a megérdemelt figyelmet. A Kádár-korszak vezérlő elve volt az, amit sokan ma is szeretnének megvalósítani: felejtsük el mielőbb a kellemetlen emlékeket, s jöjjön el a nép számára a jámbor bambaság boldogító állapota. Úgy tűnt, hogy Éva sorsa már nem érdekel senkit.
1983-ban elhunyt Nádasy László, és temetőbe költöztek a csalódott apajelöltek is. Úgy tűnt, hogy ez az „ügy” lezárult, felejtsük el. Éva további sorsa nem érdekelt már senkit.
Ám 1990-ben tartottak egy zsidó filmfesztivált a Kossuth Klubban. A nézők sorában ott ült egy asszony, Stein Gabi, aki annakidején találkozott Évával. Féltestvéreként ölelte át akkor Évát, mivel a háború utáni munkaszolgálatból hazatért édesapja is azok közé tartozott, akik reménykedtek, hogy Éva az ő elveszettnek hitt kislányuk. A régi filmfelvételek szerint nemcsak ők ketten hasonlítottak erősen egymásra, de Gabi úgy vélte, hogy az ő azóta született lányai is éppen olyanok, mintha nem is ő, hanem Éva szülte volna őket.
Gabi keresni kezdte a dokumentumfilm rendezőjét, Nádasy Lászlót, s meg is találta. De nem őt, hanem már csak a fiát, ifjabbb Nádasy Lászlót, aki örökölte apja filmcsináló mesterségét. A két ember szándéka és erős eltökéltsége elegendő volt ahhoz, hogy a kései családegyesítés ügye ismét napirendre kerüljön. Folytatódott tehát a három évtizeddel korábban megszakadt történet, és immár sokkal zordabb anyagi feltételek között, de a résztvevők áldozatvállalásának köszönhetően újabb dokumentumfilm is készült a folytatásról.
Évát, az akkor már három gyermek édesanyját nem volt könnyű rábeszélni, hogy vállalva az újabb lelki megrázkódtatását, legidősebb lánya társaságában újra Budapestre utazzák rokont keresni, rokont látogatni.
Gabi hite, testvéri szeretetének áradása azonban őt is magával sodorta, és ő is reménykedve várta, hogy az immár nagy megbízhatósággal elvégezhető DNS vizsgálatok végleges eligazodást, kedvező választ adnak az újra feltett kérdést illetően.
A bonyolult vizsgálat tehát elkezdődött. És amikor a tizenhat műveletből ötöt már elvégeztek, a tudós genetikus a film alkotói számára tájékoztatást adott, miszerint nagy valószínűséggel Éva és Gabi valóban féltestvérek.
Az alkotók erről a fázisról nem tájékoztatták a szereplőket: az eredményhirdetés ünnepnapjára készülődtek. Ám a bíztató kezdet után a vizsgálat további tizenegy fázisa végül is kizárta a közöttük lévő rokonságot.
A nagy csalódás után vajon volt-e értelme a történet folytatásának? Hiszen milyen szívfájdalom lett a nagy reménykedésből? Sem Éva, sem Gabi, sem az alkotók nem örültek ennek a fordulatnak. Igaz, közben Gabi és Éva lányai összebarátkoztak, s nekik nem kell tolmács sem ahhoz, hogy kapcsolatot tartsanak, nem is a magyar, nem is a lengyel, hanem az angol nyelv segítségével.
Éva tehát elköszönt, vonatra ült, s úgy tűnt föl, hogy immár végleg eltűnik a szemünk elől. Pedig Éva még fontos személy lehet számunka, magyarok számára. Gondoljunk arra, hogy Éva mindössze két vagy hároméves volt az auschwitzi tábor felszabadításakor. Én Mengele akkor nem sok ilyen majdnem csecsemőt hagyott életben, s üttette be karjába azt a bizonyos számot.
Éva, aki virágzó fiatal lányként jelenik meg a filmben, immár hatvanvalahány esztendős. Nincs születésnapja, de még születési évszáma sem. De mindenképp az egyik legfiatalabb a megszámozottak közül. Számolni lehet tehát azzal, hogy utolsónak marad az utolsók között. Egy tanú, akinek nincsenek emlékei. Sorstalan vagy sorsot váltó. Magyar is, lengyel is, zsidó is, de egyik sem maradéktalanul.
Madách Imre Ember tragédiája jut az eszembe. Ő is lehetne az „örök Éva” egyik megjelenési formája. De milyen Ádám illene mellé? Mert Lucifert könnyű lenne találni.
Kedves Éva 5116! Kérem, nagyon vigyázzon magára. Lehet, hogy Gabi nem a féltestvére, de nagyobb a rokonsága mintsem gondolná! És nem csak az izraeliták családjából.
Utóirat: A vak is láthatja, hogy én ezen a ponton befejeztem Éva történetét. Ám az élet nem. 2006 május végén levetítették az újabb filmet a Bálint György Zsidó Közösségi Házban. A közönség soraiban ott ült egy testvérpár. A hölgyek Izraelből jöttek, akik e film levetítésének hírére érkeztek Budapestre. Nem csupán a kíváncsiság hozta ide őket. Amikor három évtizeddel ezelőtt a rokonkeresésnek híre ment, ők még Munkácson éltek. Édesapjuk, aki az üldözések idején elveszítette a családját, Auschwitzba hurcolt kislányát; tehát az ő féltestvérüket vélte felismerni az újságokban megjelent képek alapján. Jelentkezett volna, de akkor, még a Szovjetunió polgáraként, erre nem volt módja. Aztán a papa meghalt, az ügy feledésbe merült, s a lányok most próbálják meglelni az igazságot. Feltételezésüket, miszerint Éva az ő féltestvérük, megerősíti, hogy annak a bizonyos vonatnak, amely Évát a haláltáborba vitte, az akkor éppen ismét Magyarországhoz tartozó Munkács volt az induló állomása. Az izraeli hölgyek készek alávetni magukat a genetikai vizsgálatoknak, de az eredményről csak akkor értesítik Évát, ha az eredmény megerősíti feltételezésüket.
Mert nem csak a fájdalom él sokáig, generációkon át, hanem a remény is.