Torda István
Professzorok, redaktorok, kalandorok
Megígértük, hogy szólunk még hasábjainkon a K. und K. Kiadó gondozásában egy most megjelent remek könyvről, amelyben több zsidó vonatkozású írás is helyet kapott.
A Remény az alábbi fejezetet választotta ki T. Olvasóink gyönyörködtetésére:
Kisujja körme alatt száz Victor Hugo
Nézzék meg alaposan Hugó Károly arcképét. Bármennyire idealizálta is vonásait a rajzoló, szemében ott a téboly szikrája.
Hugó futóbolond volt, bár nem teljesen alaptalanul tartotta magát zseninek.
Amikor a portré készült, Pest ünnepelt színpadi szerzője volt. 1846 júniusától 1847 novemberéig négy darabját mutatta be a Nemzeti Színház. Világ színjátéka című drámájának premierje után Jókai Mór ezt írta az Életképekben: „Ki Hugó viharos életének fázisaival megismerkedett, tudni fogja, hogy minden taps, mely őt honunkban fogadja, elégtétel egy, a sorskönyvébe adósságul felrótt méltatlan szenvedésért…” (Tegyük hozzá, Jókai csak mint színműírót becsülte Hugót, lírai kísérleteiről így nyilatkozott: „Ily rossz verseket Tinódi Sebestyén óta nem olvasott a magyar közönség.”)
Hősünk viharos élete 1808-ban Pesten kezdődött, amikor egy zsidó kereskedő, Bernstein Salamon fiaként megszületett. (A papa sem lehetett köznapi ember, százhat éves korában halt meg 1864-ben!) A kis Bernstein (akkor még) Fülöp szüleivel és három lánytestvérével a mai Madách tér és Király utca sarkán álló Orczy-házban, a pesti zsidóság „támaszpontján” lakott. Hogy a német után magyarul is megtanuljon, egy évre a szegedi piarista gimnáziumba küldték. Pestre visszatérve beiratkozott az egyetem orvosi fakultására, de nem volt annyi pénze, hogy a szigorlati díjat befizesse. Beállt hát a 7. huszárezredbe, és a zsoldjából spórolta össze a szükséges összeget. A utolsó szigorlatot Bécsben tette le, ahol 1830 körül kapta meg az orvosi diplomát.
A lengyel szabadságharc kitörésének hírére csapot-papot otthagyott, átszökött a határon, és 1831 tavaszán már a lengyelek soraiban harcolt. A „mi magyarunk”, ahogy társai nevezték, a szabadságharc leverése után orosz fogságba került, és az ólombányát csak az osztrák konzul közbenjárására úszta meg.
Pesten, majd Zalában folytatott orvosi praxist, de sok betege elpártolt tőle, amikor a homeopátia hívéül szegődött. Értekezéseket is írt a hasonszenvi gyógymódról, és ez már a homeopátia atyjának, Samuel Hahnemann-nak a figyelmét is fölkeltette. Meghívta magához Párizsba Hugót (azaz még Bernsteint), ahol nemcsak az orvosi, hanem az írói körökbe is bevezette. Itt ébredt rá Hugó Károly, hogy az ő igazi hivatása az irodalom.
A következő állomás: Hamburg. 1840-ben kiadta első német verseskötetét. Ebben név szerint említi élete egyetlen szerelmét, Mandello Minát, akivel azért szakított, mert egy ízben tiszteletlenül szólt az édesanyjához.
Mindjárt ezután műfajt váltott, a német színművészetet óhajtotta „megreformálni”. Több direktornak is felajánlotta, hogy a maga egyéni felfogásában viszi színre Shakespeare drámáit, egyúttal eljátssza Rómeót, Hamletet és Leart. A visszautasítás nem szegte kedvét, a bécsi Burgszínházat ostromolta német színműveivel – hiába. Ekkor Heckenast Gusztáv, a pesti könyvkiadó biztatására elhatározta, hogy magyar író lesz. Mivel már alig beszélt nyelvünkön, három hónap alatt bevágta Ballagi Mór német-magyar szótárát.
1845 őszén érkezett Pestre, ahol a darabjait – végre – egymás után fogadta el a Nemzeti.
Az első bemutató, az Egy magyar király jókora botrányt keltett. Annál a résznél ugyanis, amikor Mátyás megleckézteti a hatalmaskodó főurakat, a felháborodott arisztokraták tüntetőleg kivonultak a színházból. A királyt Egressy Gábor játszotta, a nagy színész emellett nyelvi szempontból is sokat javított a jambusokban írt darabon. (Persze, maradt benne magyartalanság. A német „Pinsel” szó például ecsetet és bárgyú embert is jelent. Magyarul viszont elég bárgyún hangzik, hogy: „öcséd vagyok, nem ecset”.)
A Mátyás korában játszódó drámát a római tárgyú Brutus és Lucretia követte, de a java csak ezután jött: 1847-ben mutatta be a Nemzeti a Bankár és bárót, Hugó legjobb darabját (a fiatal publicista, Erzsébet királyné későbbi magyar nyelvtanára, Falk Miksa „segítette át” németből magyarra). Szerelmi háromszög francia miliőben: a magyar közönség először izgulhatta végig egy férjes asszony házasságon kívüli szerelmét. Egressy az Életképekben magasztalta a drámát, a rossz emlékű Zerffi Gusztáv pedig arról értekezett a Honderűben, hogy nem szabad külföldre engedni a szerzőt, mert „nekünk nincs több Hugónk, nekünk kívüle nincs több drámaírónk”.
Hugó mégis elhagyta Pestet, amiben a Bankár és bárót ért plágiumvád is szerepet játszott. (A történetet valóban egy osztrák író novellájából emelte át, de eredeti módon dolgozta fel.)
Élete ettől fogva az eddiginél is furcsább fordulatokban bővelkedett. A párizsi Opera gégespecialistájaként 1857-ben egy tavaszi estén percek alatt meggyógyította az előadás előtt berekedt Borghi Mamo énekesnőt, később viszont perre mentek a tiszteletdíjon. Hugó elvesztette a pert, és más kellemetlensége is adódott. 1858. január 14-én ott volt az Operában, amikor merényletet követtek el III. Napóleon ellen, és olyannyira kíváncsiskodott, hogy a rendőrök gyanúsnak találták és letartóztatták. Csak nehezen sikerült tisztáznia magát. Üldözési mániába esett, orgyilkosoktól tartott, akiket Borghi Mamo bérelt volna fel. Ruhája alá páncélinget öltve hagyta el Párizst.
A következő botrány színhelye Berlin. 1859-ben bemutatták a Bankár és bárót – és mindjárt a plágiumvádat is fölmelegítették. Hugó mérges hírlapi vitába keveredett, végül kis híján börtönbe került a porosz államot kigúnyoló pamfletje miatt. A felségsértés vádja alól úgy menekült meg, hogy az orvos szakértő beszámíthatatlannak nyilvánította. Ezzel alighanem a közönség is egyetértett, amikor Hugó megrendezte „automimikus” előadásait. Az új műfaj lényege, hogy egymaga játssza el egy dráma valamennyi szerepét. Hiába fütyülték ki a nézők Berlinben, föllépett Lipcsében, Drezdában, Bécsben, majd 1863. február 26-án Pesten is, az Európa kávéházban. Barátai rémülten nézték produkcióját.
Az automimikát hamarosan kantomimikává fejlesztette Hugó: most már nem eljátszotta, hanem – görög szabású klepetusban, lanttal a kezében – elénekelte az egész darabot. Ezzel főleg Itáliában turnézott. Fuchtel (Furkósbot) című, 1868-ban megindított lapjában teljesedett ki monomániája. Eszelős gyűlölettel támadt a világra, amely nem méltányolja őt, a politikai kémia, a „hugológia” feltalálóját; II. Mozartot; a költőfejedelmet, akinek „kisujja körme alatt van” száz Victor Hugo, a többi körme alatt pedig száz Bismarck, száz Hegel…
1877. november 23-án Milánót teleragasztották Hugó kantomimikus előadásának plakátjával. A Santa Radegonda színház megtelt érdeklődőkkel, de Hugó helyett az igazgató lépett a függöny elé, és sajnálattal közölte, hogy a művész váratlanul meghalt.
Tüdőgyulladás vitte el, amit talán a kantomimika egy szál lepedőjében kapott.