A kis kölyök, ki voltam, ma is él
S a felnőttet a bánat fojtogatja;
de nem könnyezik, egy dalt döngicsél
S ügyel, hogy el ne szálljon a kalapja.
(József Attila: Kirakják a fát)
Apám egy nagy kórteremben feküdt. Itt ötven ágy lehetett, és apám helye a közép táján volt. Mikor megfogtam a kezét, a szemét nem nyitotta ki, úgy kérdezte:
– Andris, te vagy az?
Tiszaroffon született, hogy melyik napon, azt már senki sem tudja. Szerinte február 4-én, de a cselédlány február 6-án jelentette be az anyakönyvvezetőnél. Halála után elmentünk a szülőfalujába, megnéztem az anyakönyvet, amelyben február 2-ra jegyezték be a születését.
Nyolcan voltak testvérek. Az egyik közülük még kétéves korában meghalt. Három lányt és négy fiút kellett ellátnia nagyapámnak, aki suszter volt. Nagy, hófehér bajusszal. Egész nap pipával a szájában üldögélt. Hosszúszárú tajték pipái közül az egyik fütyülős, ezt mindig megfújhattam.
Nagyanyám, Katika, törékeny, kistermetű, aranyos öregasszonyként él az emlékezetemben. A fején mindig sötét kendőt viselt, alóla kandikált az ősz haja.
Megmaradt a kapcsos, elefántcsonttal és rézzel díszített imakönyve, amelyet 1887-ben a Löwy kiadó adott ki, és Deutsch főrabbi fordított magyarra. Minden gyerekének az adatait beírta, a magyar és a héber adatokat. Az imakönyv ma is megvan, húgom vezeti, és beírja a család összes fontos dolgát: születést és halált.
Mindegyik gyerek Tiszaroffon járt iskolába, hogy melyikbe, nem tudom. Azt hiszem, az iskolában a helyi kántor taníthatott. Apám nem volt vallásos, és nem is tudta, mikor milyen ünnep lesz, vagy éppen van. A templomban csak álldogált nagyapám mellett és mellettem, imakönyve nem volt, nem is tudta olvasni. A testvérei ismerték az ünnepi előírásokat, különösen Jóska, ő szépen imádkozott. Nagy szüksége is volt erre, mert Schück Erna volt a felesége.
A Schück család 1863-ban jött Karcagra. Korábban a kárpátaljai Brezovában éltek. Schück Salamon mélyen vallásos, haladó gondolkodású ortodox rabbi volt. Széleskörű, nagy ismeretekkel rendelkező, szeretetnek örvendő tudós emberként ismerték az egész országban, sőt Európában is. Írt vagy tizenöt könyvet, nem is csak vallási témákban. Halála után az egyik fia, Schück Mór lett a karcagiak rabbija. Tisztelték, szerették; jellemzően senki nem hívta rabbinak, mindenki csak „pap bácsinak” szólította. Én is így ismertem meg. A feleségét is mindenki „pap néninek” hívta. A rabbi egyik testvérének, Schück Adolfnak a lánya volt Erna.
Apám többi testvéréről csak annyit tudok, hogy Ilonkát és Margitot a Dunába lőtték, Sándor egy védett házban élte túl a háborút. Kornélia nagynéném is megúszta valahogy. A karcagi gettóból, hamis papírokkal elhozta Grósz (Genti) Gyurit, akinek a szülei Pesten laktak. Három hónapig vigyáztak rá. Laci nagybátyám megszökött a munkaszolgálatból és sokáig bujkált Karcagon.
ĘApámat az első világháborúban Prágába hívták be katonának. Prágai története, hogy szombaton elment a templomba, ahol egy ember meghívta magukhoz ebédre. Az asztal szépen terítve. Először levest ettek, majd a fő fogás gombóc volt. Ahogy apám meséli: teli szedte a tányérját, és már szájában érezte a gombóc kellemes ízét, amikor rájött, hogy e gombócokban három szem bab van. Mindig elmesélte, hogy mekkorát csalódott. A knédlit nem ismerte.
Őrzök egy prágai levelezőlapot, amelyet Sándor bátyjának irt Técsőre. Sándor volt az egyetlen családtag, aki érettségizett, talán főiskolát is végzett, mert több intézetnek volt a főkönyvelője.
Apám nagyon szótlan emberként élt, egész nap csendben tudott üldögélni. Ha viszont rájött a mesélhetnék, akkor nem fogyott ki a szóból, és a történetet akár többször is elmesélte. Nagy története volt, amikor az első világháborúban Doberdónál elfogták, és majdnem egy évig tartották fogságban Udine környékén. Két barátjával elhatározták, hogy megszöknek. Szereztek egy marék fokhagymát és egy drótvágó ollót. Ezzel indultak el, és három napig bujkálva eljutottak a svájci határra. Itt azonban nagy meglepetés érte őket, mert a határon három méter magas drótkerítést vontak, ráadásul őrbódékkal, és minden öt méteren egy-egy kolomp. Több napig vártak valamire egy búzatáblában, és csak a fokhagymán éltek. A harmadik napon aztán borzasztó vihar tört ki, zengett-bongott az egész határ. Így mentek át Svájcba, onnan eljutottak Csehországba, majd végül haza, Magyarországra. Apám egyedül jött haza, a többiek Amerikába mentek. Ezt a történetét még a villamoson is hajlandó volt akárkinek elmesélni. Rettentően szégyelltem magam.
Bancinak hívott. Soha nem beszélgettünk, soha nem beszéltünk a mi dolgainkról. Talán nekem sem volt igényem rá, vagy még túl fiatal voltam, ő pedig már öreg.
Mindig tiszaroffi gyerekkoráról mesélt. Egész életében visszavágyott, és én soha nem ültettem autóba, és nem vittem el. Csak a halála után kerestük meg a házat, ahol született. Már csak a helyét találtuk meg, és a zsidó temetőt a cigánytelep közepén, amit két méter magasan benőtt a szúrós tüske.
Mi Karcagon laktunk, cipőboltunk és műhelyünk volt ott, a családot onnan vitték el, apámat is innen munkaszolgálatosnak. Az utolsó este a konyhában ültük körül. Egyik lába a forró vizes lavórban, a másik meg anyám ölében, aki sírva vágta le a lábáról a körmöket. Másnap, korán reggel, elment.
Zomborban szolgált, mindig azt mesélte, hogy volt ott egy kis sportrepülőgép, amit nekem akart hazahozni.
Minket aztán deportáltak. Apánkról nem tudtunk semmit, és ő sem mirólunk.
Egy légitámadás során megsebesült. Debrecenbe vitték a klinikára, ott rendes orvosok bujtatták. Az ablakból látta meg, hogy Jóska, a testvére az úton menetel egy csomó munkaszolgálatossal. Leszaladt, rákiáltott, hogy essél össze. Gyorsan felszedték őt, egy hordágyra tették, és bevitték a klinikára. Itt élték meg a felszabadulást és az oroszok bevonulását. Ezután hazamentek Karcagra, ahol testvérével, Lacival újból megnyitották a cipőműhelyt. Laci volt a legfiatalabb testvér. Női ruhában bujkált, majd hazament Karcagra. Czinege Miska bujtatta a felszabadulásig.
Apámmal az egyik pesti útja alkalmával véletlenül, mesébe illő módon találkoztunk 1944. április elején. A találkozásunknak gyönyörű emléke lett, mert Gabi öcsém kilenc hónapra megszületett. Így a családunk szerencsésen, újból együtt volt.
A háború után nagyon súlyosan megbetegedett, és már soha többé nem volt olyan, mint régen.
A három testvér szétvált, Lacié lett a cipészműhely, Jóska bőrös üzletet nyitott, apám pedig megkapta a cipőboltot. Mindig nagyon akart, de valahogy soha nem sikerült neki semmi. Igazából csak nehezen éltünk meg a kis haszonból. Még ez a kis jövedelem is megszűnt, mert az ötvenes évek elején elvették az üzletet. A bolt a piactéren állt, szemben a református templommal. Gondolom, ha nem veszik el, ma is a pult mögött ülnék. Ott voltam, amikor apám az utolsó nap, tisztára kisöpörte az üres helyiséget, amelyet a harmincas években is a miénk volt. Szívfacsaró látványt nyújtott a kép, ahogy az utolsó porszemet is felszedte, és a rolót lehúzva, a lakatot rápattintotta a zárra. Sok helyen dogozott ezután, tsz-ben is, de ahhoz a munkához végképp nem értett. Volt többféle üzletben eladóként, egyszer valamiféle vásározó vállalathoz került, egész télen utazott. Óriási nagy bundát kaptak, úgy nézett ki benne, mint egy Mikulás. Csak kéthetente jött haza. Mindig hozott valamilyen ajándékot. Nagyon szeretett bennünket, de Mari húgomat a legjobban.
Majd Pestre ment dolgozni. Szerzett egy suszterkalapácsot, és azt mondta: ért a suszteri szakmához. Persze, hamar kiderült, hogy csak két balkeze van, és egy szöget sem tud beverni a falba.
Ezután már csak portásként tudott elhelyezkedni. Először albérletben lakott, majd amikor sikerült valahogyan Pesten lakást cserélnie, együtt laktunk. Abban az időben, amíg egyedül lakott és én is albérletben, néha elmentünk ebédelni a Fehér Ökörbe vagy a Kőműves vendéglőbe. Mindig apám fizetett, mert én akkor tanuló voltam, de nem szerettem vele menni sehová. A vendéglőben általában csirkeaprólék levest ettünk, a csontokat végig a kezébe köpködte, és ott tartotta, amíg meg nem ette a levest.
Ma már nem bánnám, ha bármit tenne is. Csak megsimogathatnám a kezét. Vékony bőr fedte, az erek kéken lüktettek rajta.
Utólag sírni most már késő.
Január elsején, egyedül halt meg a kórházban. Felesége, három gyereke és négy unokája volt ekkor.
És nem fogta senki sem a kezét.