Mojse Moskovits fél tanéven át (egy zemán) a szatmári jesíva bóherja volt. Meglepetésnek számított, hogy jó eredménye ellenére a cívis városba költözött és beiratkozott a debreceni zsidó gimnázium V. osztályába. A rendelkezésünkre álló kazettákból most a debreceni évekkel kapcsolatos élményeit gyűjtöttük öszsze. Kissé szerteágazóan, de mégis a témához tartozóan mondta el monológját. Közben a feltett kérdésekre is válaszolt. (D.G.)
Amikor Szatmárra utaztam, érdekelt az ottani tanítási metódus, és az is, hogy vajon én meddig jutottam el a Talmud ismeretében. A negyvenes években járunk, a határok megnyitása után az emberek tódultak Erdélybe. De akkor már tudtam, hogy a következő állomásom Debrecen lesz. Odaérkezésem a gimnáziumba kellemes izgalmat keltett bennem. Szatmári bóher ritka madár volt arrafelé. Az ortodoxia vegyes érzelmekkel fogadott, a hitehagyott elnevezés is elhangzott. Csak amikor péntek délutánonként megjelentem a mikvé-ben, oldódott a hűvös hangulat. A dáján meg is jegyezte: aki nem feledkezik meg sábesz előtt a rituális fürdőről, az nem lehet hitehagyott.
A gimnázium
Négy gimnázium működött Debrecenben, miért kellett az ötödik? Az első háború után bevezették a numerus clausust. Ez ugyan az egyetemekre vonatkozott hivatalosan, de a rendelkezés a középiskolákra is érvényesült. Amíg Balthazár volt a püspök, addig a református gimnázium nyitva állt a zsidó gyerekek előtt a városban. De halála után az utód már nem bírt olyan tekintéllyel, hogy a korszellemmel szembehelyezkedjen. Ezért jónak látszott egy másik gimnázium megalakítása. Zsidó kórház nem működött a városban, bár volt rá kísérlet, ilyen intézmény csak a második világháború után funkcionált egy rövid ideig. De középiskolát csináltak! Vidéken ez ritkaságnak számított.
Munkácson volt zsidó gimnázium, Sapira rabbi és az őt követő veje, Rabinovics nem örültek neki; a közhangulat vegyesen is fogadta. A többség szemében olybá tűnt a gimnázium, mint szeg a koporsóban.
Debrecenben sem tapsolt neki mindenki, ám a többség üdvözölte az intézményt. Az iskola alapítását megkönnyítette, hogy Hajdúság tanfelügyelője Ady Lajos volt, Ady Endre testvére. A költő fivére „jól futott” a Horthy rezsimmel, de egyénileg, liberális emberként nem gördített akadályokat a terv megvalósítása elé. Vegyük hozzá a tekintélyes Kardos Albert személyét, aki a kezdeményezés élére állt. Ő 1911-ben igazgatója lett a Debreceni Állami Reáliskolának, amelyet tíz évig vezetett. Nyugdíjazása után szervezni kezdte a zsidó gimnáziumot, amelynek első igazgatói tisztét is betöltötte. 1929-ben vonult vissza. Kezdetben fiúiskolának indult, lányok legfeljebb magánúton vizsgázhattak. Később, a politikai helyzet szigorodása miatt, a lányok is járhattak az órákra.
A vallási jelleg
A vallási jelleg abban nyilvánult meg, hogy amíg az állami intézetekben hetente két óra hittant tartottak, itt négy órát. Igen erős héber önképző kör is működött. Imádkozás az órák előtt nem volt. De szombaton a Kápolnás utcai Status quo templomban kötelezték az istentiszteleten való megjelenést. Ezt az osztályfőnök ellenőrizte. Weisz Pál főrabbi, ragyogó magyar nyelvű szónok, szép prédikációt tartott ilyenkor, egyébként héberül legalább olyan kiválóan beszélt. Tudják, hol volt a Status Quo nagytemplom? Az állomáshoz közel, a Deák téren. Oda a főrabbi ritkán ment el. Ő inkább a kistemplomba járt a Kápolnás utcába. Az imádkozás eltartott szombatonként 11 óráig, utána két órán át a héber önképző körben színvonalas foglalkozásán vettünk részt. Grósz Ezra (Ernő) a héber szótár társszerkesztője vezette a kört. Engem kedvelt, tetszett neki, hogy a szatmári bóhert a tanítványának tekintheti.
Néha sétáltunk is az utcán. Rá akart venni, írjak Hanukára egy héber nyelvű előadást. Gondom volt bőven. Különbözeti vizsgát kellett volna tennem. Latint pedig még nem is tanultam. Szerencsére Grósz Ezra ezt is tanította a héber mellett, így türelmesnek bizonyult velem szemben. Színdarabot írtam Eszter Könyvéből. Társaim áskenáz kiejtéssel mondták el, az egész jól sikerült.
A vallási követelményekhez visszatérve, az órák alatt nem viseltünk sapkát. Kivéve a hittant és a héber foglalkozásokat. Az utcán egyensapkát viseltünk, büszkén. Bár Kardos nagy hazafi volt, számunkra a pajzs alakú jelvényt kék-fehér alapszínezettel készítették. Kápedlit gyerekek nemigen viseltek annak idején. A tanárok közül is csak néhányan. Grósz, Mannheim, ha helyettesített, igen. Ő is szerzőtársa volt a magyar-héber szótárnak. Egyébként a lánypolgáriban tanított, amely a Nagytemplom udvarában működött. Nagy sapkával borította a fejét Berkovits tanár úr, aki a háború után Komoróczy professzorral és körével került munkakapcso-latba. Természetesen Weisz Pál főrabbi kalapban járt, de az óra alatt kalapját letéve, kipát vett fel. Bár az is lehet, hogy a kalap alatt is hordta. Pájeszuk a fiúknak nem volt. Kivéve Fried dáján fiát; róluk még szót ejtünk. Egy évig én is feltettem fejemre a „jármulká”, de később alkalmazkodtam a többiekhez.
Az iskolarendszer
A zsidó iskolarendszer úgy alakult ki a városban, hogy kezdetben működött az ortodox elemi, ez a mostani Bajcsy-Zsilinszky, régen talán a József király vagy herceg utca. Ennek a sarkán kezdődött a Hatvani utca. Most Tóth Árpád a neve. Vagyis a mostani Bajcsy és Tóth Árpád utca sarkán működött az elemi és a héder. A Status quo elemi a Kápolnás utca – és ha jól emlékszem –, a Simonffy utca sarkán állt, és héderrel is rendelkezett, amit Talmud Torának neveztek. Lényegében megfelelt a héder fogalmának. A gimnáziumból nem minden gyerek vette igénybe. Osztályonként kb. öten, tehát összesen talán húszan jártak oda.
A lánypolgárit a megyéből nagyon sokan keresték fel. Érdemes megjegyezni: mindkét hitközség népkonyhát tartott fenn. Tízezer zsidó élt a városban, s természetesen szegények is voltak közöttük, de az ortodox népkonyhának a koszt juttatásán kívül más funkciója is volt. Sok menekült élt ugyanis akkor a városban, Németországból, Lengyelországból, különböző papírokkal érkeztek, s étellel is ellátták el őket. Ötven fillért kértek egy ebédért. A Status Quo népkonyha a Nagytemplom udvarában mű-ködött. Természetesen főleg diákok vették igénybe, a polgári iskolából, a gimnáziumból, sőt egyetemisták is étkeztek itt.
A Nagytemplomot egy ízben bombatámadás érte, csak a háború után javították ki. A munkálatok során tűz ütött ki, legalábbis így mondják; jelentős volt a kár. Annyit tudok, hogy amikor Amerikából 1968-ban először jártam a városban, a régi sérülésnek már a nyomát sem találtam. Mindenesetre a népkonyhák anyagi fedezetét módosabb zsidók adták össze. Például Bernfeldék, akik az ország legnagyobb posztókereskedői voltak, és leszármazottai az egyik első debreceni rabbik egyikének. Fiúkkal együtt jártam iskolába, bár ő magánúton folytatta tanulmányait; az ortodox gyerekek közül többen is ezt az utat választották.
Az irányzatok
A vallási rétegződés lényegében e városban is létezett, akárcsak Sátoraljaújhelyen vagy Kisvárdán, de nem olyan élesen, mint Újhelyen, és nem olyan simán, mint Kis-várdán. A kisvárdai Rosenbaum rabbi képesnek mutatkozott az egységes hitközség fenntartására, még ha kompromisszumok árán is. Újhelyen viszont akadt konfliktus elég. Debrecenben Strasszer rabbi, mint aki dédunokája Hászám Szófernak, karakán emberként megakadályozta, hogy a hászidok külön hitközséget alkossanak. Ez utóbbiaknak nem volt külön vágodájuk. Igénybe vették az ortodoxia szolgáltatásait (mikve, héder stb.) Imaházuk a centrumtól távoli Csokonai utcában találtatott. Azt azonban nem hiszem, hogy házasodtak hászidok és ortodoxok. Ha nem akadt párja egy hászid fiúnak vagy lánynak, Munkácson, Újhelyen, Décsen, vagy ehhez hasonló „rendes” helységekben kerestek nekik társat. A Status Quoval az ortodoxok viszonya korrektnek volt mondható. A két főrabbi – Strasszer és Weisz – módjával, de tisztelték egymást.
A Status quo hédert nem kisebb egyéniség vezette, mint a Szerencsről származó Billitzer híres rabbi-família leszármazottja. Valószínűleg nem jutott neki máshol állás, így talált Debrecenben feladatot. Szép szakállú emberként – fekete kalapban – ortodoxnak is nézhette bárki. Vallásosságában nem lehetett kételkedni, mégis számára az út egyoldalúnak bizonyult. Ortodoxból lehetett status quo, visszafelé zárt volt minden út.
Így járt a már említett Fried dáján is, mert a doktor rabbi nem látta el a rituális felügyeletet, nem ellenőrizte a libáknál a vésetet, erre külön ember kellett. Fried öltözete, megjelenése, felkészültsége kifogástalan, Magyarországon mégis zárt kapuknak ütközött. Úgy tudom, fiaival Amerikába vándorolt, hogy ő ott mit csinált, arról nem kaptam felvilágosítást. De azt mondhatom: fiai jámbor emberek, és sikeres üzletemberként megtalálták a számításukat.
De mondok másik példát. Vágselyén már az első világháború előtt működött magyar nyelvű polgári, s amikor az ortodox rabbik számára is kötelezővé vált a polgári iskola, itt nyerhettek igazolást. Vizsgáztak vagy nem, nincs róla ismeretem. Nyilván igen. A lényeg, hogy bizonyítványhoz jutottak. Élt ott egy Rosenberg nevű Talmud hóhem. Kivándorolt Clevelandbe. Mivel a kasruthoz nagyon értett, szakértőnek számított, bíztak benne, fogalommá vált a hehserje. Ő alapította meg az U betű hajlatában a pecsétet, amely a legelfogadottabb megjelölés a kóser világban. Mivel az engedélyezés nagy üzlet, azaz hatalmas pénzek forognak, a litvánoknak megsúgták, hogy Rosenberg Magyarországon nem az ortodoxoknál volt állásban. Persze, nekik a magyar irányzatokról fogalmuk sem lehetett, mégis sajtóhadjáratot indítottak ráv Rosenberg ellen, amelynek az vetett véget, hogy amikor a szatmári rabbi – nyugodjon – Clevalandben járt, tüntetően az ő zsinagógájában imádkozott. Az U a karikában azóta is létezik, tisztelik.
Jesíva Debrecenben
Az ortodoxok héderje kivívta mindenki elismerését. Jesíva is működött Debrecenben, legalábbis amikor ott jártam, de az nem túl nagy létszámú és jelentőségű. Ezt már nem ráv Strasszer vezette. A huszas-harmincas években az ő jesívája nagyon erős iskola volt, sok hallgatóval. A pozsonyi jesíva hivatalos főiskolának számított. Trianon után itt olyan elképzelés bontakozott ki, hogy ha a pozsonyi egyetemi, a debreceni jesíva legalább érettségi bizonyítványt adjon. Ez azonban Magyarországon, sajnos, nem teljesült. Erdélyben igencsak működött több jónevű jesíva, de ezek már Romániában funkcionáltak. A szatmári, amelybe valaha belekóstoltam, a sztár iskolák közé tartozott, de azért oda nagy önfegyelem és alapos előfelkészültség kellett. A rabbi előadását délután kezdte, és nem egyszer késő éjszakáig folyt a tanulás. Persze, azt nem tudom, hányan értették meg a mondottakat. Mert a kikérdezést lazán vették, és az is így volt szinte valamennyi hászid iskolában. Megbíztak a bóher szorgalmában. Persze, akkor már a negyvenes években jártunk, amikor az emberek élete már Szatmáron is nehézzé vált. Az iparengedélyeket bevonták, az üzleteket bezárták, liszttel, pálinkával csak titokban kereskedtek. Ugyanígy fekete vendéglátással is foglalkoztak, persze csak a saját házukban. Ha valaki ilyen zsidókhoz került a bóheroknak is segíteniük kellett. Különösen, ha a családfőt munkaszolgálatra vitték.
Mondok egy érdekességet. A rebe Szatmáron délután 3 órakor mondta el a reggeli imát. Aki látta, morfondírozhatott. A rabbi így jól csinálja, vagy ez nem helyes? Választ nem kaphatott. A Sulhán Auruh némely értelmezését sem értettük. Miért mondja a Sömát a rebbe délben? Persze nem tudtuk, hogy a rabbi folyvást fohászkodik. Tehát szabálytalanság nem történt.
Eltértem a tárgytól. Debrecenbe visszatérve: ez a város adta a 20. század egyik nagy zsidó tudósát a világnak, Mojse Stern személyében. Ő feleségül vette Strasszer rabbi unokáját, aki a vészkorszakig a dáján tisztségét töltötte be. A háború után egy ideig ő volt Debrecen rabbija. Aztán elment Amerikába. Egyébként Strasszer is túlélte a vészkorszakot, de utána mindjárt kivándorolt Izraelbe. Bné Berakba temették el. Utcát is elneveztek róla. Amerikában Mojse Stern nagy tekintélynek örvendett. Nevetve mondta nekem egyszer: engem tartanak tudósnak? Méghozzá kiválónak? Akkor minek tartanák a feleségem nagyapját, ráv Strasszert, akinek a cipőfűzőjét nem oldhattam volna ki?
Igaz, könyv nem maradt utána, de ez a kor bűne. Mojse Stern és testvére jelentős műveket hagytak hátra, ezekben ráv Strasszer gondolatait is megörökítették, ötvözve a sajátjukéval.
Debrecenből az élet vonata nem robogott velem Magyarországon további iskolákba. Robogott viszont az apámmal, rokonaimmal, sok-sok emberrel máshová. További isko-láimat már más országokban jártam, de Kis-várdát, Újhelyt, Szatmárt, Szabolcsot és Hajdút, középpontban Debrecennel soha nem feledhetem. Emlékük hozzám nőtt örökre. Amikor könyvtárosként diákok között tevékenykedtem, s ha a magyarországi rabbikat említettem, a hallgatók sokszor csak legyintettek. Rámutattam az előttük lévő könyvekre, és megkérdeztem: Tudják-e, ezeket kik írták? S ha csak elolvasnák őket, szóljanak róluk.
Nos, én így idézem a magyarországi tudós zsidókat.