A 20. század első harmadában az európai zsidó lakosság azon volt, hogy a kultúra, a tudomány, a művészet és a társadalmi élet modernizációjának hordozójaként lépjen fel. Mindez nem volt egyértelműen pozitív hatással a tradicionális zsidó hagyományok ápolását szorgalmazókra, de az általános környezetre sem. Sigmund Freud, Franz Kaffka, Einstein, Franz Werfel, Hermann Broch, vagy a francia festőként ismert, ám eredetileg a vilnai zsidóságból származó Chaim Soutene, aztán Chagall, s a magyar világban soktucatnyi író, költő egyfelől átalakították világuk szellemiségét, másfelől növelték az idegenkedés zavarát.
Vagyis a század elejét bizonyos új antiszemitizmus kezdte jellemezni, amit már politikai gyűlölködésnek nevezhetünk. Nagyon jellemző erre a magyarországi fehér terror, de a Németországban is megjelenő „etnikai szövetség”. Oroszország, a szovjet forradalom hatására, az ateizmussal új, harcos, kegyetlen útra tért. Egy szó mint száz, az európai askenáz kultúra ismét veszélybe került.
Zeev (Vladimír) Jabotinsky – Magyarországon nevét az oroszos írás miatt Zsabotinszkijnak ejtjük – merőben új útra tért: meghirdette a radikális politikai cionizmust. Az „Öten” című, nálunk ismeretlen önéletrajzi regényében az ogyesszai askenáz zsidóság utolsó éveit írja le. Ugyanis meg volt győződve, hogy az apokaliptikus évek (1917-től) halálos veszedelmet jelentenek a zsidóság számára. A regény Jabotinsky cionista világszemléletét tükrözi, amelyben a racionális elemek az új romantikával vegyülnek.
Jabotinsky neve az 1920-30-as években Közép-és Kelet-Európában is ismertté vált. Magyarországon elsősorban a Zsidó Szemlében és a Múlt és Jövőben, de még az Orthodox Zsidó Újságban is jelentek meg írásai. 1940-ben jelent meg Jabotinsky három cikkét tartalmazó „Zsidóság és szocializmus” című füzet. Az utószó megjegyezi: a magyar ajkú zsidóság kevessé és rosszul ismeri Jabotinskyt. Például védbeszédét (valójában „vádbeszédét”) az angol királyi vizsgáló bizottság előtt. A „Betár” mozgalommal kapcsolatos cikkei meg-megjelentek Budapesten és Bukarestben. A csehszlovák Munkácson adták ki „A zsidó légió” c. művét, de már Budapesten jegyezte egy kiadó „Zsidó állam felé – című művét (1939). Ez világossá tette: szerzője minden megalkuvás nélkül, teljes önátadással szolgálja a zsidó állam ügyét. Ebben, és ahogy a tömegekre tudott hatni, Dávidra emlékeztetett.
A nagy zsidó kaland
A „Zsidó Szemle” 1926-ban nagyobb cikket közölt Jabotinsky tevékenységéről, amely elválasztotta őt Európa akkori sztárjától, Mussolinitől. Az írás címe: „Egy zsidó vezér kalandos élete”. De a cikk nem a kalandokról, hanem Jabotinsky radikalizmusáról szólt. A szerző szerint az oroszországi pogromok borzalmai tették Jabotinskyt cionistavezérré. Kiemelte intelligenciáját, a sokoldalú ismereteit, nyelvtudását. Részletesen számolt be a zsidó légió történetéről, Jabotinsky elítéléséről, majd szabadon bocsátásáról. Aláhúzta népszerűségét Palesztinában, Oroszországban és Lengyelországban. Jabotinsky programja a zsidó többség kialakítása Erecben. Ugyanez a lapszám közli a hírt, hogy Jabotinsky Ameri-kába utazott propaganda körútra. Egy hasonló körúton, öt évvel később halt meg hirtelen az Egyesült Állomokban.
A háború után, 1950-ben jelent meg a kommunista román Josif Bercu „A cionizmus a zsidó nacionalista burzsoázia ideológiája az imperializmus szolgálatában” c. munkája. A szerző a cionizmus bűnös vezérei között Jabotinskyt is megemlítette.
Az 1990-ben, vagyis már a rendszerváltást követően adták ki Ambrus Katalin és Bassa László „Jabotinsky írásaiból” című könyvet. A könyv bevezetőjében Jabotinsky életrajzi adatai találhatók, kronológiai sorrendben. Meg kell jegyezni, hogy az adatok szinte kizárólag Jabotinsky közéletére vonatkoznak, magánéletéről a könyvben nem esik szó. Jabotinsky irodalmi tevékenységéről sem írnak sokat, hiszen a könyv tulajdonképpen a publicisztikai műveket tartalmazza. A feldolgozott cikkek között szerepel „A nemzeti nevelésről – 1903.”, „Beszéd az ogyesszai zsidó ismeretterjesztő társulatban. (Hogyan viszonyulnak a zsidók az asszimiláció kérdéséhez?) 1906.”, „A gyász napján 1906.”, „A nagy zsidó kaland 1906.”, „Homo homini lupus”, „Jog és erő” 1911. stb. Az utolsónak szerepeltetett cikk – „A társadalmi kérdés megoldása” – 1935-ben íródott. A magyar olvasó tehát elsősorban egy radikális jobboldali politikust és publicistát ismerhet meg, akinek politikai célja az volt, hogy Erecben, a Jordán mindkét partján, minden eszközzel megteremtse a zsidó többséget. A könyv szerzői szerint Jabotinsky nem Marxnak, hanem Mózesnek a követője.
Jabotinsky kategorikusan kijelentette, hogy a zsidó nemzet egyetlen nyelve a héber. Az „Öten” című önéletrajzi regényét (1936) mégsem héberül, hanem orosz nyelven írta meg. Akkoriban már régen elhagyta az orosz földet, és csak a párizsi emigránsokkal tartotta fenn orosz kapcsolatait. Az orosz emigrációról – és egyáltalán az emigránsokról – Jabotinsky nem volt túlságosan jó véleménnyel. Ha így volt, kinek is címezhette orosz nyelven írt regényét? Talán az Ogyesszában maradt zsidóknak? Úgy vélem, hogy szándékát semmiképp nem a nosztalgia, hanem jól megfontolt politikai motivációja késztette. Az ogyesszai zsidóknak, akik közül csak kevesen tudtak héberül, meg kellett érteniük: más út nincs, csak az új zsidó állam képes tényleges hazát adni számukra. Az a föld, amelyhez drága emlékek fűződnek, nem lehet hazájuk: ott a zsidóság erkölcsileg és szellemileg, sőt fizikailag is elpusztul. És hogy ebben Jabotinsky nem tévedett, bebizonyította az ogyesszai zsidók szörnyű lemészárlása, amelyet a fasiszta román csapatok vittek véghez a második világháborúban.
A regény szerzője formailag visszatekint életének erre a korszakára. Csöppet sem különös, hogy ez a mű és szerzője neve nem szerepel az orosz irodalom lexikonjaiban. Pedig kortársa volt Csehovnak, Gorkijnak, Kuprinnak, ugyanabban az évben született, mint Alekszandr Blok vagy Andrej Belij (Borisz Bugajev). De az ogyesszai askenáz zsidóság magáénak tartja Jabotinsky orosz nyelvű írásait! 2002-ben, az író születésének 120. évfordulója alkalmából a város közössége elkészítette a regény jubileumi kiadását. Az ogyesszai zsidók vallási értelemben többnyire közömbösek voltak. Jellemző volt a városra az alvilág kiterjedése („Gott soll obhitu fun odesser hultailes”, ami annyit jelent, mint: Isten őrizzen az ogyesszai börtöntölteléktől), a kriminalitás rátája a zsidó társadalomban különben is igen magas volt, ami az „Öten” főhősét is nyugtalanította. Ogyessza nem volt éppen erkölcsös város, ám mégis ez lett a zsidó felvilágosodás, sőt a cionizmus központjává. Goluboszkij Ogyesszát egyenesen a Cion kapujának nevezi, és ezt – véleménye szerint – bizonyítják a mai Tel-Aviv utcáinak nevei is. Ogyesszában érett és fogal-mazódott meg a zsidók Erecbe való visszatérésének gondolata. Jabotinsky politikai aktivitását ez a gondolat meg is határozta. Hozzátette új zsidó nevelési elveit Erec összefüggésében. Így indult ki tőle „A Betár társadalomszemlélete”, „A Betári eszme”. Az öntudatos cionista szólt minden sorából.
Jevgenyij Golubovszkij örömét fejezte ki azzal kapcsolatban, hogy a város Jevrejszkaja (Zsidó) utcájában felállították Jabotinsky emléktábláját.
Kornej Csukovszkij neves orosz irodalmár, Jabotinsky iskolatársa volt. 1965-ben ezt írta Rachil Pavlovna Margolinának Jeruzsálembe: „Ő vezetett be az irodalomba. Rokonszenves személyéből sugárzott a szellemiség. Volt benne valami a puskini, sok Mozartból. Mindent csodáltam benne: a hangját, a nevetését, és a sűrű fekete haját, amelynek tincsei belelógtak magas homlokába: szerettem a széles, sűrű szemöldökét, és az afrikai ajkait, és az előreugró állát… Most ez furcsának tűnik, de akkoriban többnyire esztétikáról beszélgettünk. Sok verset írt abban az időben, és az emberek rajongással beszéltek rímeiről, asszonanciáról és verseinek ritmikájáról. Sugárzónak, életvidámnak tűnt föl nekem, büszke voltam barátságára, és biztos voltam abban, hogy széles irodalmi út áll előtte. Ám a kisinyovi pogrom után Jabotinsky teljesen megváltozott. Elkezdett héberül tanulni, szakított a régi közeggel, hamarosan abbahagyta az írást a közös sajtóban. Eddig is felnéztem rá: ismerőseim közül a legműveltebb, legtehetségesebb volt, de most még erősebben kötődtem hozzá… Hogy az ember ennyire megváltozhat, ilyet eddig még nem tapasztaltam.” És versei most már nem a szerelemről, hanem arról szóltak: mennyire szörnyű a reménytelen, a sorstalan, a Ciontalan élet.
Pogrom Kisinyovban
Jabotinsky 1880-ban Ogyesszában, Ba-zarnaja utcában álló Charlamp-házban született. Apja, Jona ben Cvi külkereskedelemmel foglalkozott. A család meglehetősen jómódú volt, ám az apa nagyon korán meghalt – ő akkor 6 éves volt –, és a család elszegényedett. Az anyja, aki művelt asszony volt, egyedül nevelte gyermekeit. Az otthon légköre – az egyes források szerint – nem volt kimondottan vallásos, de mindenki megegyezik abban, hogy a zsidó tradíciókat a családban megtartották. Jehosua Ravnickij, aki Bialikkal együtt adta ki „Széfer ha-Ágádát” – a zsidó legendák antológiáját – ingyen tanította ivritre a család gyermekeit.
Érthetetlen, miért állítja Csukovszkij, hogy Jabotinsky csak a kisinyovi pogromok után kezdett volna ivritül tanulni. Más források pedig arra engednek következtetni, hogy az ivrit nyelvtudását Jabotinsky szinte egész élete át fejlesztette-csiszolgatta, legjobb bizonyítéka ennek az a tény, hogy 42 éves korában ismét lefordította Edgar Allan Poe „Hollóját”, csak most már ivritre.
Nemzeti közösség
Jabotinsky az ogyesszai zsidóság gyermeke volt, sokat kölcsönzött a szellemi hagyatékából, és az ottani zsidóság több jellemző vonását is örökölte. Ám születésétől kezdve szabadabb volt, mentes a kisebbrendűség és a rabszolgaság komplexusától, amely a túlélési küzdelem következményeként jellemezte a diaszpórát. A zsidósághoz igen is szoros kötelékek fűzték. Aki Jabotinskyben afféle kívülről jött asszimilánst akart látni (vö. például, Orthodox Zsidó Újság 1940. augusztus 21-i 34. számában), nem vette figyelembe életrajzi adatait, amelyek bizonyítják, hogy édesanyja lelkiismeretesen megtartotta a vallási előírásokat, apja rendszeresen járt zsinagógába, fia elsajátította a jiddist, amelyen a rokonsága is beszélt, majd valószínűleg még gyermekkorában kezdte tanulni az ivritet.
Érdekes ellentmondással találkozunk az „Öten” egyik élettörténetében. A regény végén a kikeresztelkedett Torik volt az egyetlen tagja Milgrom-családnak, aki foglalkozott a héber nyelvtanulással és a zsidó történelemmel, sőt talán Talmuddal is. És mégis éppen ő döntött a „kilépés” mellett. Alaposan megfontolta a tettét, nem érzelmi okokból cselekedett, hanem mert „építkezni” akart, és zsidósága akadályozta ebben. Itt az anyanyelv tanulása sem segített, mert akkor, amikor tanulni kezdte a héber nyelvet, vagyis a gimnázium ötödik osztályában, ez már nem jelenthetett számára anyanyelvet. Ekkor tapasztalta meg, hogy érzelmileg nem akar kötődni sem a héber nyelvhez, sem a zsidósághoz. Maga Jabotinsky éppen az ellenkező példa volt. Tudatosan félrelökte a kínálkozó lehetőségeket és kifejezetten a héber nyelven keresztül jutott el az új cionista identifikációjához.
Ezen a helyen érdemes idézni Simon Markist, egy másik orosz nyelvű zsidó publicistát, aki ugyan nem Ogyesszából származott el, de sokat foglalkozott az ogyesszai zsidó irodalommal. Bábelről szóló tanulmányában azt írta az ogyesszai valóságról, hogy a századfordulóra (1894. körül) a zsidók az ogyesszai lakosság egyharmadát, majd a felét tették ki, ám nagymértékben eltávolodtak a régi hagyományos társadalom zárt életformájától. Markis az itteni zsidók életmódját adaptációval, sőt integrációval magyarázza. Minden pogrom, üldözés és korlátozás ellenére a szituáció hasonlított az amerikai körülményekre: a zsidóság erősen közeledett a környező világhoz, fenntartva a nemzeti közösség jellegét. A zsinagóga továbbra is életük középpontjában állt, ám elsősorban szellemi központként. Ez egyedi helyzetet teremtett, ilyen nem volt másutt Oroszországban: sem Szentpétervárott, sem Kievben vagy Vilnában. Így nem véletlen az a nagy hozzájárulás, amelyet az ogyesszai zsidóság az akkoriban kibontakozó szovjet-orosz irodalomhoz tett: az ogyesszai zsidó írók jól ismerték a nem vallási világirodalmat és rendelkeztek külföldi irodalmi kapcsolatokkal is.
Maga Jabotinsky eleinte az orosz gimnáziumba járt, de a formális oktatás körülményei túlságosan szűkítették sokoldalú tehetségét. Egy kis fegyelmi incidens volt az oka annak, hogy a gimnáziumot elhagyta, és aztán magánúton folytatta tanulmányait. Több, egészen pontosan hét nyelvet tanult meg otthon. 17 éves korában jelent meg az első publikációja, Edgar Allen Poe „Holló” című versének fordítását pedig olyan nagy érdeklődés kísérte, hogy iskolai tankönyvekben is felhasználták. Meg kell még említeni, hogy Makszim Gorjkij, akinek irodalmi műveit Jabotinsky egyébként nagyra értékelte, úgy nyilatkozott Jabotinskyről, mint aki „igen érdekes irodalmi személyiség”, miután elolvasta Jabotinsky egyik fordítását.
Az ifjú Jabotinsky tehetsége nem maradt észrevétlen, 1898-ban küldték ki Bernbe, majd Rómába az „Ogyesszai lap” munkatársaként. Az „Öten” című regényében a szerző több oldalon emlékezik ifjúkori társadalmi tevékenységéről.
Levél Beginhez
Jabotinsky az „Ogyesszai Novosztyiban” Altalena név alatt tárcaíróként működött egy ideig, de 1907-ben minden tevékenységét megszakítva, az intellektuális kutatásoknak szentelte magát. Ekkor foglalkozott a kisebbségek problémáival, többek között az ukrán kisebbség helyzetével. Ugyancsak 1907-ben Jabotinsky feleségül vette Johanna Galperinát, akinek 15 éves kora óta udvarolt. 30 évvel később Menachem Beginhez írt levélben arra emlékezett, hogy akkor volt a legboldogabb, amikor esküvője napján áldást mondhatott ifjú feleségére. Esküvőjük után majdnem egy évig csak leveleztek egymással, ugyanis mindketten tanultak: Vladimir Bécsben, a felesége Franciaországban. 1910-ben megszületett Ári fiúk. Amikor a gyerek nagyobb lett, az apja kizárólag ivrit nyelven beszélt vele. 1918-ban, a frontra való indulás előtt ezt írta feleségének: „Egész életünkön át kínoztalak, Ánya. Ám te vagy a legnagyobb szerelmem.”
1930-ban, amikor az orosz emigráns körök Jabotinsky 50. születésnapját ünnepelték, Mihail Oszorgin irodalomtörténész melegen üdvözölte.
A „Magyar Zsidók Lapja” 1940. évi II. évf. 32. (augusztusi) számában közölte, hogy meghalt Vladimir Jabotinsky, „korunk legjelentősebb héber publicista”, aki héberre fordította Dante Isteni színjátékát. Az 1903-as kisinyovi pogrom rázta fel benne a zsidó öntudatot. A „Múlt és Jövő” az 1940. novemberi számában közölt egy nagyobb cikket Jabotinsky haláláról, amelyet Dr. Josef Klausner, a jeruzsálemi héber egyetem professzora írt. A szerző igazi nemzeti hősnek kiáltotta ki őt.
Jabotinsky attól tartott, hogy a bolsevik rendszerben az ogyesszai és más ukrajnai zsidók helyzete romlik majd. Félelme jogos volt, ezt mutatja az 1924. évi statisztika is, amelyet a Zsidó Szemle 1925. évi február 1-i száma hozott nyilvánosságra. A statisztikai adatokból kiderül, hogy az ogyesszai tartományban a zsidó gyermekek 65%-a a szegénység miatt semmilyen iskolai oktatásban nem részesült. Az Ukrajna területén élő zsidók 30-40%-a bőrbetegségekben szenvedett, a gyermekek 18%-a tbc-és volt. A zsidók helyzetét a bolsevik hatalom és a szocialista gazdasági rendszer rontotta. Az összes orosz zsidó 80%-a deklasszált, illetve „leosztályozott” volt. 1925-ben összesen 3 millió 182 ezer zsidó élt Oroszországban, ebből csak 8%-nak akadt foglalkozás (ügyvéd, orvos, művész stb.). Korábban a zsidók 35-40%-a kereskedett, de az új rendszerben ez a tevékenység gyakorlatilag megszűnt. Jabotinsky már csak ezért sem kedvelhette a szovjet rendszert.
Csukovskij és más életrajzírók is hangsúlyozták a kisinyovi pogromok nagy hatását Jabotinskyra.
A zsidók pogromellenes agitációját Jabotinsky hatástalannak tartotta: olyan ez, mintha sót szórnánk a mókus farkára, ha el akarjuk kapni! Ugyanis az agitációs kiadványokat csak a zsidók olvassák. Szorongása növekedett. „Kellemetlen lett az élet Ogyesszában. Nem ismertem rá a városra, amely még nem is olyan régen könnyelmű volt, és nem ismert haragot. Eddig soha nem tapasztalt gyűlölet érződött mindenütt.”
Amikor kitört az első világháború, a cionisták nagyobb része a semlegesség mellett foglalt állást. Ugyanis attól tartottak, hogy Törökország Anglia ellen lép be a háborúba. Jabotinsky pedig világosan látta, hogy a Török Birodalom a háború kimenetelétől függetlenül szét fog esni. Ezért szólította fel a zsidókat Anglia támogatására, és megszervezte a Zsidó Légiót, amelynek támogatnia kellett az angol csapatokat. Háború után, 1920-ban már irányította Jeruzsálem védelmét az arab rohamcsapatok ellen.
Az angolok mégis 15 év börtönre ítélték illegális fegyvervásárlásért és szervezkedésért, majd a közvélemény hatására egy év múlva szabadon bocsátották, de megtiltották neki a palesztinai tartózkodást. Végül a jeruzsálemi és a hebroni véres eseményeket követően, 1929-ben a mozgalom vezetője lett, azaz nevéhez fűződik az Ecel nemzeti katonai erő létrehozása.
1925-ben persze még részt vett a 14. Cionista Kongresszuson. Erről a magyar cionista sajtó is beszámolt (ld. Zsidó Zsemle, szeptember 1-i számát, amely azt is ígérte, hogy Jabotinsky beszédét teljes terjedelmében közli majd, ha egyszer hely lesz a lapban). A hír így szólt: „Vladimír Jabotinszky nagyvonalú ellenzéki beszédet mondott.” Ugyanez a Zsidó Szemle arról tudósított, hogy Jabotinsky állandó munkatársként „szegődött” a „Haarec” című laphoz. A hír figyelemre méltó volt: ugyanis a „Haarec” David Ben Gurion támogatását élvezte akkoriban.
1930-ban Jabotinsky teljesen új cionista szervezetet hozott létre.
Az Egyesült Államokban halt meg, ahol 1940. nyarán éppen az Erec védelmére szervezendő hadsereg ügyében járt. Jabotinsky azt követelte, hogy az angol hatóságok minimum 150 ezer zsidó letelepedésére adjanak engedélyt, hogy kimentse a zsidókat a nácik alól Európából, elsősorban Lengyelországból. Vagyis a zsidókat Erecben akarta megvédelmezni.
(Mejegyezni kívánjuk: a nagy fekete-tengeri kikötő nevét kétféleképpen lehet magyarul írni: Ogyesszának és Odesszának. Ennek oka az orosz és az ukrán kiejtésben rejlik. Mi ezt választottuk.)