Konferencia a Soáról 2005.
Várszegi Asztrik főapát 1998-ban kezdeményezte az első ökumenikus holokauszt konferenciát, amelyet Pannonhalmán tartottak. A negyedikre 2005. november 12. és 14. között került sor. A konferenciát üdvözölte Bölcskei Gusztáv református püspök, Feldmájer Péter, a MAZSIHISZ elnöke és maga Várszegi Asztrik katolikus püspök. A három napos konferencia gazdag anyagából néhány előadás rövidített változatát ismertetjük.
Szebik Imre elnök püspök megnyitója aláhúzta: meghajtjuk fejünket a zsidóság képviselői előtt. Hitünk szerint a Mindenható a kiválasztottságot ajándékul hozta először a zsidóknak, s aztán minden népnek, ha elfogadja a szövetségkötést. A zsidó nép háromszori szövetségkötése, eljegyzése – Ábrahám, Noé és Mózes által – jelzi, mennyire komoly, mély és őszinte volt Isten szándéka. A kiválasztottság máig és örökké érvényes és eltörölhetetlen.
Nem lehet e tényt – a sokat szenvedettséget – kétségbe vonni. Az Egyiptomból történt kivonulás után, a 40 évnyi vándorlás, amely azóta sok nép megpróbáltatásának szimbóluma lett, továbbá a babiloni fogság 70 esztendeje, a Bar Kochba lázadás utáni megtorlás a legismertebbek a távoli múltból; de az első keresztes hadjárat (1096-ban) ideje is a pusztító szándék jelképe.
1492: a Spanyolországból, majd néhány évvel később a Portugáliából való kiűzetés esztendeje. Aztán a 19. században éppen elkezdődött a zsidóságnak a törvény előtti egyenjogúsága, máris jelentkeztek a politikai antiszemitizmus jelei. A 20. század pedig a borzalmak százada lett a zsidó nép történetében. Hat millió zsidó pusztult el, köztük 600 ezer magyar állampolgár, a mai Magyarország területéről több mint 300 ezer az áldozat.
A reformáció idején prédikátoraink sokszor hasonlították a magyar nép szenvedéseit a zsidó nép történelmi eseményeikhez, azonban olyan méretű megsemmisítő szándékú szenvedés a magyar népet soha nem érte, mint a zsidóságot az 1940-es években.
Meghajtjuk fejünket a 60 éve elpusztított, deportált, és tisztelgünk az életben maradt zsidó testvérek előtt. Auschwitz, Birkenau, Mauthausen, Bergen-Belsen, Buchenwald, Dachau és még számtalan hely, a történelem rettenetére emlékeztető települések. Aki akár egyiken járt is, soha nem felejti a tengernyi megalázás és az értelmetlen halál szörnyűségét.
Emlékezünk, meghajtjuk fejünket – de elkötelezzük magunkat újra: soha többé! Soha többé ne ismétlődjön meg sehol a világon, hogy egy népet faji, vallási hovatartozása, hite, meggyőződése miatt megalázzanak, és életétől megfosszanak. Ez a legnagyobb bűn Isten és ember előtt. S azt már csak az Isten előtti csendességben mondjuk, hogy a rettenet idején voltak Sztehlo Gáborok, akik mentettek, akik méltóak a Yad Vasem fájára. Ezért nincs kollektív bűn, sem kollektív bűnösség, de van közös felelősség az életért, minden nép, minden ember életéért és holnapjáért. Ne hagyd népedet elpusztulni, ne engedd az embert pusztítani, de hagyjad, hogy a nép Istent és az Embert dicsérje.
S. Nagy Katalin professzor „Értékek és veszteségek a magyar képzőművészetben 1938 – 1945 között” című előadása igen nagy érdeklődést keltett.
Ámos Imre, akinek vallásos hite, gyerekkora zsidó – nagykállói – közösségéhez és élményeihez köti, élete festményeiből, rajzaiból egyértelműen kiolvasható. „Mi lesz velünk?” írta rá a barettsapkás, a nézővel teljesen szembeforduló tusrajz-önarcképére 1936-ban. 1944. március 31-én önarcképet rajzolt Gettó címmel, mellén a sárga csillaggal; és a látomásos, megkínzott első századi profétával, Jánossal azonosulva megrajzol-ta apokalipszis-sorozatát, a János jelenéseit. A VII. rész illusztrációján az utolsó ítéletre várók között ott van ő és felesége is.
Az 1939. évi IV. tc. alapján zsidónak minősítették a magyar képzőművészet számos „nagymesterét”, közöttük a nemzeti-népi festészet, szobrászat megteremtőit, így Telcs Edét, aki a két háború közötti kulturális politika támogatottja, állami és nemzetközi díjak, kitüntetések birtokosa volt. E sorban ott van Beck Ö. Fülöp, aki az első világháború alatt az Ezer éve küzd a magyar c. érmet alkotta, egyik oldalán vágtató szittya lovast ábrázolva; aki gróf Tisza Istvánról is több művet készített; akinek 1931-ben a Pápai Református Kollégiumban avatták fel Hősi emlékművét és 1944-ben Szent Ferenc szobrát. Ő a nyilas hatalomátvétel után bujkálni kényszerült, 1945. január 31-én nyomtalanul eltűnt. És Fényes Adolf, a századelő ünnepelt festője, a két háború között nagy tekintély, a szolnoki művésztelep alapítója, aki 1944. novemberében a budapesti gettóba került, s 1945. március 15-én valószínűleg éhen halt?! Szóljunk Ligeti Miklósról a városligeti Anonymus szobor, a szegedi Erzsébet királyné márványszobor és számos jelentős középület (Parlament, Gresham-ház) díszítő szobrászáról. Említsük meg Iványi Grünwald Bélát a magyar képzőművészet szellemiségét évtizedeken át meghatározó Nagybányai művésztelep egyik megalapítóját, főiskolai tanárát, jelentős monumentális megbízások és a megkapható összes állami díjak birtokosát.
Íme a munkaszolgálatra kényszerített képzőművészek névsora: Ámos Imre, Bokros Birman Dezső, Vajda Lajos, Örkényi-Strasser István, Erdei Viktor, Schönberger Armand, Román György (megszökött), Kádár Béla, Reiter László, Rosenberg Róbert Miklós (Ország Lili ungvári mestere), Bálint Endre, Bán Béla, Farkas Károly, a nagy ígéretű Katz Márton (Ukrajnában tűnt el), Lakos Alfréd, Háy Károly László, Farkas Aladár, Székely Péter (aki munkaszolgálatosként tanult bele a kőfaragásba Várpalotán), Pap Gyula, Tibor Alfréd (akit később Szibériába hurcoltak!), Jankay Tibor, Weisz Fehér Pál, Schnitzler János, Zádor István, Jándi Dávid (akit a nagybányai művésztelep helyén létesített gettóban lőttek agyon 1944 májusában), Leon Alex (Lőwinger Sándor), Berger Juhász Pál, aki 1942-től munkaszolgálatosként Ukrajnában pusztult el.
A Népszavában 1942. május elején Beck Ö. Fülöp, Bernáth Aurél, Czóbel Béla, Dési Huber István, Farkas István Goldmann György, Kádár Béla, Kmetty János, Medgyessy Ferenc, Sugár Andor nyilatkozott művészet és szabadság viszonyáról (tízükből négy a holokauszt áldozata, kettő túlélte azt). Czóbel nem tartotta magát zsidónak, nem ismerte el zsidó származását, a szélsőjobboldali sajtó azonban csak így emlegette: „a zsidó Czóbel Béla”. A rendőrségi beavatkozás (letartoztatták Háy Károly Lászlót, László Jánost, Kondor Györgyöt, Goldmann Györgyöt) nem ijesztette meg az alkotókat. „Az igazi művészet: a szellem lázadása, a körénk emelt falak ledöntése” – írta Goldmann György.
Bíró Lajos író már 1918-ban látta: „Az antiszemitizmusnak sok mindenféle hatása lehet, van azonban egy következmény, amely egész bizonyosan eljön: hogy olyan zsidók, akik a zsidóságtól tökéletesen elidegenedtek, tőle úgyszólván biológiailag készültek elszakadni, összeszorított foggal térnek vissza zsidóságukhoz, ha úgy tetszik (…) remegő kézzel tűzik fel mellükre a sárga foltot.” (Világ 1918. március 31.).
1944. március 19-én a németek megszállták Magyarországot. Voltak, akik örültek ennek, hiszen lelkes német- és nácibarátok voltak, mint ezt Áldor Péter meg is rajzolta. A Megszállottak c. grafikáján nemzeti-zsinóros, magyar címeres mentében bajuszos öregúr, mellette sváb paraszti viseletben testes nő, amott nyilas karszalagos, Hitler-bajuszos férfi keze lendül a magasba. Fegyveres fiú, bőrkabátos-gumibotos alakja egészíti ki a groteszk torzításokkal jellemzett társaságot. Butaság, rosszindulat és gonoszság az arcokon. A Megszállottak cím is fricska, nem az igazi áldozatokat mutatja, hanem a hitleri hagymázas eszméktől megszállottakat. A Megszállók c. rajzon két drabális primitív, erőszakos kézfejű német katona, hátul egymásba kapaszkodva házaspár menekül, kölcsönösen csodálkozva a másik jelenlétén.
Szőnyi István festőművész, felesége és három gyermeke, továbbá Korniss Dezső festőművész és Fekete Nagy Béla építész, festő életmentő papírok gyártásába kezdett az életveszélybe került kollégák megmentése érdekében. Így sikerült a túlélők közé kerülnie Rosenberg Róbert Miklósnak, Anna Margitnak, Forgács Hahn Erzsébetnek, Gráber Margitnak, Vajda Júliának, Schaár Erzsébetnek, Szántó Piroskának, Bíró Ivánnak.
A jeruzsálemi Yad Vashemben „igaz emberként” tartják számon Szőnyi István (1894-1960) festőművészt, feleségét, Melindát és három gyereküket Pétert, Jolánt, Zsuzsát, Ferenczy Béni (1890-1967) szobrászt és feleségét, Ferenczy Erzsébetet, Ruzicskay György festőt mindazért, amit a holokauszt idején főként zsidó művészek megmentéséért tettek, vállaltak.
Farkas Istvánt a 20. század egyik jelentős festőjét, Auschwitzban gázkamrában ölték meg 1944. június 29-én vagy 30-án. Goldmann György kiváló szobrász 1945. február 10-én Dachauban pusztult el. A nagybányai festő, Klein Sándor 1945 januárjában vagy Auschwiztban vagy Melk in der Donauban vesztette életét. Sugár Andor 1944 májusában Sárvárról útban Auschwitz felé halt meg (1940 és 1943 között többször volt munkaszolgálatos). A nagy ígéret, Hegedűs Endre – 32 évesen – Maut-hausenben, a nagyváradi Tibor Ernő festő Dachauban, Barát Mór Auschwitzban pusztult el. Az egyetlen magyar művész, akit a holokauszt képzőművész áldozatai között az angol nyelvű szakirodalomban számon tartanak, a 37 éves Göndör Bertalan munkaszolgálatok után került Auschwitzba, majd Mauthausenben ölték meg. A magyar származású, de 1932 óta Párizsban élő Ernest vagy André Bírót Párizsból 1943. november 22-én Drancyba, majd december 7-én Auschwitzba szállították, s ott érte a vég. A kassai Jacob Krautert, aki 1931 óta élt Párizsban, 1942. szeptember 12-én vitték Auschwitzba, 1945. február 23-án halt meg Buchenwaldban. Porter Paula festőművészt deportálták, haláltáborban pusztult el.
Dr. Jutta Hausmann professzornak, az Evangélikus Hittudományi Egyetem Ószövetségi Tanszék tanszékvezetőjének értékelése szerint: emlékezni kell! Történelmünkhöz immár hozzátartozik a holokauszt. A második, harmadik generáció is érintett valamiképpen – még akkor is, ha nem tud róla. A múlt – tudatosan vagy tudat alatt – befolyásolja életüket, reakcióikat, a szellemi és társadalmi dolgokhoz való hozzáállásukat. A holokauszt a kulturális emlékezethez is hozzátartozik, és a művészetben való megjelenése is tény. Igen sok mindent lehet és kell tenni annak érdekében, hogy a fiatal generációkat szembesítsük a múlttal. Természetesen ez a szembesülés mind az egyéni, mind a társadalmi csoportok számára fájdalmas, azonban nem kerülhető el. Sok lépésből áll, és azt remélem – mondta a professzor –, hogy ezen a jövő felé vezető hídon most mi is megtettünk egy kis, de fontos lépést.
Frenkl Róbert, az Evangélikus Egyház országos felügyelő kiemelte, hogy a holokauszt konferencián a sok feszült pillanat között talán az volt a legdrámaibb, amikor az előadó feltette a kérdést: miért nem vált Auschwitz a keresztények és a zsidók közös ügyévé? Hiszen az Ó- és Újszövetség alapján álló keresztények számára is végzetes élmény az auschwitzi halál Jézus szellemével ellentétes a választott nép pusztításának szándéka, hiszen ez tagadja Isten elrendelését. A holokauszt, a soá, a genocídium – ugyanazt fejezi ki. Miért tör előre újfent a túlfűtött nemzeti eszme, a pogányság imádata – olykor „keresztény” szavak mögé bújva, az egyetemes hit eszméje, a zsidó-keresztény kultúra ápolása helyett?
1937-ben a huszonhat éves Scholz László cikke – „Az evangélikus egyház helyzete Németországban” címmel – az Evangélikus Életben jelent meg, miután a szerző hazatért Németországból. A cikk hihetetlen éleslátással leplezi le a nácizmust, foglal egyértelmű állást ellene. Ugyanebben az évben egy politikai napilapban jelenik meg terjedelmes interjú Raffay Sándor püspökkel. Az ő álláspontja hasonlóan egyértelmű, ma is vállalható. Válaszra vár a kérdés, hogyan volt lehetséges mégis, hogy alig egy évvel az interjú után a püspök megszavazta az első zsidótörvényt?!
A tanácskozáson másfél nap után úgy éreztük, telítődtünk a hallottakkal; ekkor következett a művészeti blokk. Élővé vált számunkra a megállapítás: a művészet az igazi „emlékezésmédium”. Döbbenetes hatású volt a közlés, hogy megközelítőleg ezer magyar képzőművész pusztult el a munka-szolgálatban, a koncentrációs táborokban, a budapesti gettóban.
Ha ma kizártnak látszik is a múlt megismétlődése, mégsem tolerálhatók azok a jelenségek, amelyek kísértetiesen emlékeztetnek a két világháború közötti időszak rasszista megnyilvánulásaira.
1946. február 17-én „A fasizmus és a háború magyar zsidó író áldozatainak emlékünnepélyén” Komlós Aladár így emlékezett: „Nemcsak az írókat irtották ki, hanem ama réteg négyötöd részét is, amelyből származtak, ezzel örökre elvágva a lehetőségét is annak, hogy itt még egyszer Kármán Mórok, Acsádiak, Goldziherek, Simonyi Zsigmondok, Korányiak, Kiss Józsefek, Osvátok szülessenek.” És figyelmeztet: ne feledkezzünk meg azokról, a tehetségekről sem, akiknek életpályája sem adatott; meghaltak, mielőtt „megteremthették volna a bennük érlelődő” alkotásokat.
Epilógus:
A képzőművészet veszteségei csak a jéghegy csúcsát mutatják. A reál- és humán tudomány, az ipar, a mezőgazdaság, a kereskedelem, a kisipar területén a zsidó mártírok száma szinte felmérhetetlen. Saját példám: a Műegyetem rektori tanácstermének falán a nagyhírű rektorok arcmásai találhatók. Köztük van a zsidó König Gyula matematikus professzor arcképe, s fia, König Dénes matematikus portréja. 1944-ben öngyilkosok lettek. A gyűlölet politikája és pusztítása örök veszteség nemcsak a zsidóságnak, hanem hazánknak, Magyarországnak is.