2006. 1. szám » Szilágyi György: Elfeledett impresszárió

Szilágyi György: Elfeledett impresszárió

A képen látható „csodagyerek”, a valaha népszerű „Madárfejű Lajcsika” nevét generációk őrizték meg emlékezetükben. Azok is, akik nem látták, csak hallottak róla. Nem kevés idő telt el a millennium óta, ennek ellenére még napjainkban is felbukkan szókincsünkben, mint egy letűnt világ emblematikus figurája. Két pusztító világháború sem tudta feledtetni, míg például a magyar irodalom nagyjainak többségére már a kutya sem emlékszik. Nem tudni miért, a legendás idióták, ütődöttek, halmozottan hiányos képességűek valahogy mélyebb nyomot hagynak bennünk, és „örökös tagjai” maradnak globalizált tudatunknak.

Ki beszél ma már Bösendorfer Dramola főhercegnőről, ellentétben Hemperger Boriskával, a vurstliban mutogatott száznegyven kilós óriásbabával, akinek lehengerlő egyénisége valamikor egycsapásra elhomályosította Háromfülű Boldizsár sikerét, pedig annak eredetileg négy füle volt, de az egyiket elvesztette a boszniai okkupációban. A matuzsálem korú állampolgárok mégse Dramolával, hanem Boriskával álmodnak éjszakánként csipkés szalmazsákjukon, pedig a terjedelmes főhercegnőnek is volt mit a székbe aprítania…

„Madárfejű Lajcsika” viszont változatlanul a mesügék csapatának zászlóvivője. Téved az olvasó, ha azt feltételezi rólam, hogy engem ez az elfuserált „csodagyerek” érdekel. Bár ahogy „elgyönyörködöm” benne, nem emlékeztet semmilyen madárra. A fényképet megmutattam egy egyetemi magántanárnak, aki határozottan kijelentette: „Ilyen feje csak egy fejlődésben visszamaradt gyereknek lehet, viszont az a kórosan elhízott pasas, aki gyöngéden átöleli, kifejezetten hasonlít egy előrehaladott blaszfémiában szenvedő pedofil brókerre.” Engem pedig ő, a fénykép túlnyomó részét betöltő zsidó hittestvérem, Fényes Gyula tevékenysége érdekel, mert aligha akad a Síp utcában olyan járókelő, aki tudná róla, hogy kicsoda. Magam is csupán arra az információra támaszkodhatom, amennyit a fénykép szövege elárul. Az biztos, hogy impresszáriónak tüntette fel magát, ami nem csekély bátorságról tanúskodott a múlt század 10-es éveiben.

Adatait megtaláltam a korabeli „Budapesti Czím- és Lakásjegyzékben”. Fényes Gyula mutatványos VI. Hermina-út 57.Ezek szerint mutatványos volt. Ma úgy mondanánk, hogy „Madárfejű Lajcsika” menedzsere. Feltehetően nem lehetett rossz üzlet, ha fantáziát látott benne. Pedig alaposan igénybe vehette a szabadidejét. Állandóan le kellett fognia a „túlmozgásos”, magyarul hiperaktív „csodagyereket”, nehogy kiugorjon a kezéből. Valószínűleg megnyugtató szavakat duruzsolt neki. „Ha megint ficánkolsz, akkora frászt kapsz Gyula bácsitól, hogy visszarepülsz az anyád kötényébe!” A gyerek értett a szóból, és egy darabig meghúzta magát Fényes Gyula „ölelő” karjaiban. Amikor az itt látható fénykép készült, akkor is eredményesen sikerülhetett lecsillapítania a megátalkodott, izgő-mozgó „madárfiókát”.

Az Állatkerti út 6. sz. alatt működő híres zsidó fényképész, Bienenfeld Zsigmond özvegyének ugyanis már cérnán lóghattak az idegei Lajcsika szüntelen ugrándozásától. Ha Fényes Gyula simogató jóindulattal nem suttogta volna gyöngéden a fülébe: „Laposra verem a madárfejedet, ha nem maradsz nyugton, te átkozott kölyök!”, akkor Bienenfeldné erős felindulásában képes lett volna húsklopfolóval elhallgattatni a masinája előtt hadonászó csodagyereket.

Szerencsére nem így történt. Különben most nem lenne lehetőségem ércnél maradandóbb rotációs papíron megörökíteni a boldog emlékű antik impresszárió, Fényes Gyula legnagyobb sikerét. Kár, hogy lekésték a 21. századot. A televízió kereskedelmi csatornái versengenének értük. Fényes Gyula szteppelne, Lajcsika slágereket csiripelne, a nézők pedig hajukat tépnék. Bár tépelődésre kettőjük nélkül is sűrűn adódik lehetőségünk