Nagyszüleim üzlethelyisége mellett az egyik oldalon állt a Lestár-féle fodrászat, a kapubejáraton túl nyitott ki nap nap után az optikus. A borbélyműhelyen túl működött a Kadletz vasbolt, s utána jött Károlyi bácsi festékes üzlete, majd a Hangya szövetkezet. Azon túl az Iritz-ház hatalmas udvara; ők borkereskedők, náluk házi tanítóskodott hajdan József Attila. A másik irányban található Diamant néni üveg és porcelán kereskedése, majd még egy bolt következett; tulajdonosa nevét elfelejtettem. Aztán a Cadou cukorkakereskedés az úgynevezett „Bérház” sarkán. És a D’Orsay utca túloldalán feküdt az az emeletes ház, amelynek földszintjén található a patika. A patikust utáltam és kerültem. Ugyanis fájdalmas barackokat nyomott a fejemre.
Nem lehetett azonban mindig elkerülni. Nagyapám baráti viszonyban volt az összes szomszédos kereskedővel, így vele is. Mentünk a Szegedi utca felé, s ő kint állt a gyógyszertár előtt. Megszólította nagyapámat, eldiskuráltak, s közben szórakozottan nyomta búbomra az egyik barackot a másik után. Végül, na várj csak, mondta, térült-fordult és halom dobozzal tért vissza. A fémdobozokban mindenfélét lehetett tartani, a papírdobozok meg jók voltak Öcsinek: vonatot játszott velük. Mindent egybevetve azonban nem értek annyit, ahány fájdalmas barackot kellett miattuk elviselnem.
A gyógyszerész furcsa ember. Beszélték, gyakran nem hagyja fizetni a vevőt. „Ne szégyenítsen meg”, mondta, ha a vásárló mégis pénzt akart adni. Egyszer nagyapámnak ingyen adta a gyógyszert, s neki is mondta: „Ne szégyenítsen meg.” S volt hozzá különös, kezét tördelő, hajlongó mozdulata. Bolondnak tartottam. Ki hallott már olyat, hogy egy kereskedő ingyen osztogassa a portékáját? Mikor szóvá tettem nagyapának a szokatlan dolgot, kinevetett. Politika, te lyzoform fejű, ezt te még nem érted.
Tényleg nem értettem. A szomszédos kereskedők közti viszonynak azonban haszonélvezője voltam. Diamant néni például elkért anyámtól Karácsonyt ünnepelni, s nála láttam életemben először akkora fenyőt, amely a plafonig ért. Vallási különbségről mit se tudva, fújtuk együtt, hogy Mennyből az angyal. Diamant néni hatalmas vacsorát csapott, s bár én kaptam ajándékokat, végül ő köszönte, hogy nem kellett egyedül töltenie a szentestét. /Diamant néni 1943. decemberben még katolikus volt, 1944. júniusban viszont már zsidó, de erre csak most gondolok, ahogy emlékezem rá./ A másik „üveg és porcelán” boltszomszéd olyan pohárral lepett meg, amelybe belevésték, hogy „Palika”. Lestár bácsi ingyen vágta a hajamat. És így tovább. Ezért természetesnek vettem a patikussal való barátkozást és a dobozokat. Csak azok a barackok ne lettek volna! Hogy fájtak, az hagyján. De lefokoztak. Kisfiút csináltak belőlem. Úgy gondoltam, ha az öcsémmel tenné, megérteném. De egy másodikossal ilyet cselekedni megalázó. Ezért a patikust utáltam, s ha lehetett elkerültem.
Haragudtam a patikusra, de azt mégse gondoltam volna, hogy látni fogom az akasztását. Pedig láttam a Filmhíradóban. Ő volt Szálasi miniszterelnök helyettese, Szőllősi Jenő.
Talán az hívta fel rá a figyelmemet, hogy a felszabadulásunk után nem csak a nagyszüleim boltja volt a főtéren, lakni is oda költöztünk és így jóformán az ő házának szomszédja lettünk. Arra mentem reggelente iskolába. /A városi pártbizottság rendezkedett be ott, állandón fecskefarkas Tatraplan autó, néha Csajka állt előtte az utcán./ Szép emeletes ház, látszott rajta a tulajdonos gazdagsága. A patikusnak földje, szőlője, vagyonos ember, volt neki miből gyógyszert osztogatni. Láttam a Filmhíradóban a felmagasztalását, és csúfolódtam nagyapámmal, ugyan mikor találkozott utoljára a kedves ismerősével? Azt mondta, mielőtt bevitték őt a gettóba, megjelent nála Szőllősi halom orvossággal a kezében, s azt mondta, tegye el, Samu bácsi. Szüksége lehet rá. S mikor fizetni akart érte: „Ne szégyenítsen meg…” Bizonyára hajlongott is, és a kezét tördelte.
Ugyan már, kötekedtem az öregemmel. Ez a főnyilas! Ez hozott neked gyógyszert. Ő, bizony, mondta az öregem, oly mély szomorúsággal a hangjában, hogy csúfolódni nem mertem tovább vele.
Nem volt antiszemita?
Mindegy az, mondta nagyapám. A karrierjét a zsidógyűlöletre alapozta. A németeket legyőzhetetlennek látszottak. Biztos tipp. Rájuk tett. Független képviselőjelölt volt, megválasztották, akkor lépett a nyilas pártba. Vitte a mandátumot. Aztán nem lehetett többé megállítani, ment felfelé a lejtőn.
Emlékszem, ti mindig beszélgettetek. Azért emlékezetes ez nekem, mert barackot adott.
– Miféle barackot?
– A fejemre. Kokit.
– Nem emlékszem – ezt felelte Nagyapa. – Erre nem. Tényleg beszélgettünk. A boltszomszédjával mindenki beszélget.
– Miféle ember volt?
– Buta.
– Akkor hogy lett miniszterelnök helyettes?
– Muszáj volt neki. Nem volt annyi esze sem, hogy elnökhelyettes legyen a kereskedők egyesületében.
Kis ideig talán kételkedtem Nagyapa szavaiban. Hanem elolvastam az amerikai hadsereg pszichológusának, s föltehetőleg felderítőtisztjének az interjú kötetét, melyet a börtönben készített a háborús bűnösökkel. Megkérdezte Szőllősit, nem jutott-e eszébe, hogy tetteiért egyszer felelni fog?
– Mikor vitték a zsidókat, mondtam a fiúkáknak Makón, baj lehet ebből, mert az amerikai elnök, Rózenfeld, zsidó ember, aztán esetleg bosszút áll.
– Még miniszterelnök helyettes korában se tudta, hogy az amerikai elnök nem zsidó, és nem Rózenfeldnek hívják?
– Nem tudtam – mondta Szőllősi.
Mikor ezt olvastam, Nagyapám már nem élt. Nem követhettem meg, amiért tamáskodtam a jellemzése hallatán.
Meg vagyok győződve róla, Szőllősinek nem az volt a legnagyobb bűne, hogy fájdalmas barackokat nyomott a fejemre. Annakidején a népbírósági tárgyalásokon nem győzték hangsúlyozni, olvashattam újságban, hallhattam szónokolni, hogy nem egyéneket, hanem egy rendszert állítottak az ítélőszék elé. Elég kár. Azoknak az embereknek épp úgy megvolt a tisztességes eljáráshoz a joga, mint a bíráknak a halálos ítéletekhez a jogcíme. Bár nagyapám, aki ellensége volt a halálbüntetésnek, másként oldotta volna meg a büntetést. Ketrecbe velük és életük végéig hurcolni őket városról városra, piacról piacra. Bántani tilos, de talán leköpni szabadna őket.
Nagyapám nem számolt azzal, hogy a társadalom amnéziás. A valóságot feledve talán már szentté avatná ezeket a tömegsírt ásókat.
Évtizedek múltán visszatekintve gyerekoromra, szomorúan állapítom meg, nem mindennapi, nem szokványos. Régi-régi ismerőseim közül ketten végezték kötélen. Soknak tűnik. Talán eseménytelenebb gyerekkorral is megelégedtem volna.
»