A filmhíradóban láttam az akasztását. Tíz éves voltam. Ha jól emlékszem, akkor láttam őt másodszor.
Az első esetben emlékezetes, felejthetetlen mondatot hallottam tőle. Azt mondta: „De szép kisfiú, hajja!” Rám mondta. Sosem hallottam addig ilyet. Magamat csúf, sovány gyereknek tartottam. Nagyobb tükör, amelyben egész alakomat láthattam, csak a nagyszüleim vendégszobájában, anyám hajdani lányszobájában volt, s ha ott aludtam, ami gyakran előfordult, mindig alaposan megnézegettem magam. A látvány kétségbe ejtett. Azt hittem, nálam csúfabb lény nem sok lehet a világon. Szomorúan bámultam a fehér keretes tükröt, ezért szomorú kisfiú nézett vissza rám.
Persze, nem kell ezt nagyon komolyan venni. Nagyapám néhány tréfájától már felejtettem is a bánatot, amelyet külsőm okozott. Azért olykor kedvetlenül szemléltem vékony karomat, pipaszár lábamat. Azt hiszem, már húsz éves múltam, mikor rövid ujjú inget először fölvettem, akkor is rábeszélésre. A gyerekkori emlék mélyen befészkelte magát. Öcsémre mondták mindig, ó, de édes, de aranyos, de sejtettem, vigasztalásnak szánják. Öcsikém ugyanis sajnálni valóan kicsi, sovány, ne mondjam, girhes volt, s a rokonok, ismerősök Anyut nyugtatták a dicséretekkel. Nálunk „a szép” anyám volt a családban, sokszor hallottam őt „szép Földesbözsi”-ként emlegetni, nagymama áradozott, milyen kapós volt hajdan a bálokon a lánya, s anyám ki nem fogyott az olyan történetekből, mint amikor Mariska néni / nem akárki, Berci nagybátyám felesége, aki nagyszerű énekesnő, fellépett egyszer a kormányzó feleségének jótékony célú estélyén/ azt mondta. „De szép vagy te, Bözsi, senki se hinné, hogy két nagy gyerek anyja vagy.”
Szégyelltem a soványságomat, arra viszont büszke voltam, hogy nekünk van „szegénységi bizonyítványunk”. Kiskoromban, ha megbetegedtem, kihívták Klein doktort, aki konflison jött, hallgatta szívem, hátam, megkopogtatott, aztán kijelentette: „Túléli.” S nagyot nevetett a saját viccén.
Szerettem Klein doktor bácsit. Öcsi állandóan betegeskedett, ha láttam, lázas, vagy fájt valamije, rángattam anyám kötényét. Hívjuk Klein doktor bácsit. Váltok ki szegénységi bizonyítványt. Mondta anyám: Öcsinek drága, patikában vásárolt tápszer kellene, Ovomaltin. Plakáton hirdették, csuda kövér csecsemő örvendezett neki. Biztos ízlene étvágytalan testvérkémnek, gondoltam, bár nem fért a fejembe, miért nem eszik valaki, ha van mit. Így lettünk mi a szegénységi bizonyítvány jóvoltából „Stefániás gyerekek.” A Stefánia a Hagymaház oldalában volt a mókás nevű Dorzé utcában. /D’Orsay-nak írták, de úgy semmi értelme./ Odahordta anyám Öcsit, tápszert felíratni, vizsgálatra, s ha már ott voltunk, a doktor bácsi elé cibált. Szép férfi volt a doktor bácsi, szúrós tekintettel, nem tréfált, mint Klein doktor, csak forgatta, nézegette öcsikémet, s írta a receptet. Ahogy anyám eléhúzott, végig nézett rajtam, s azt mondta: „De szép kisfiú, hajja!”
Nem szúrt meg. Nem írt fel orvosságot, meg se vizsgált, csak rám nézett a szigorú tekintetével, és megdicsért. Szépnek tartott!
Keveregnek, kavarognak bennem a gyerekkori emlékek. Emlékszem erre, arra, csak nem bizonyos, hogy én emlékezem. Sok emlék akkor vésődött belém, mikor később a családból valaki emlegette. Tehát eredetileg nem az én emlékem, hanem anyámé, nagymamáé. Első esetben óvatosan kezelendő. Anyám, mondjuk így, tévedett. Más szóval költött. Pillanatnyi érzései átszínezték a múlt eseményeit. Különösen, ha személyekről volt szó. Nagymama viszont aggályosan igazat mondott, s emlékezete pontosan őrizte régmúlt idők történeteit. Nem mindegy hát, melyikük véste agyamba az emléket. Gera doktorra, s az ominózus mondatra azonban én emlékszem. A helyzet, ahogy állok anyám előtt, a doktor bácsi vizsgálódó tekintete, szigorú szeme, ahogy végignéz, s a mondat, ahogy szépségemre hívta fel anyám figyelmét… szokták mondani, „mint ha ma lenne”. De nem. Nem úgy. Ma átsiklanék a dolgon. Hallanám, de nem lenne jelentősége. Akkor fontos volt nekem, jelentős, örömmel töltött el és büszkeséggel, hisz Gera doktor szépnek talált.
Évek múltak, már nem tekintettem büszkeséggel szegénységi bizonyítványunkra, szívós kis kölyök, nem szorultam orvosra. A mondat emléke azonban nem halványult. A felnőttek beszélgetésfoszlányaiból annyit megértettem, baj van Gera doktorral, belekeveredett valamibe, kormányzósértés, már nem főorvos a kórházban, nem ő a „Stefánia”, sőt nincs is Makón, senki se tudja, hol van, tudj Isten, talán börtönben.
Amikor felszabadultunk és hazatértünk, hallottam újra felőle. Ő volt Szálasi pártszervezője a Hungarista pártban. Az Árpádsávos pártszolgálatosok parancsnoka. Az ő alárendeltjei lövöldözték Dunába a zsidókat, katonaszökevényeket. Egyike volt azoknak, akik minden áron védték Budapestet, a város és lakósainak pusztulása árán is. (Mi akkor már rég lágerben voltunk, Szálasi nemzetvezetése a Pesten élő zsidókat érintette.) Azóta is bosszant, hogy mindenki úgy tesz, mintha a hungaristák elsősorban a zsidók ellen követtek volna el bűnöket. Anélkül hogy ezeket kisebbíteni vagy lebecsülni óhajtanám, meg kell mondanom, nem a zsidókkal, hanem a Magyarországgal szemben követtek el rettenetes bűnöket az egyszerű kémkedéstől az ország teljes elpusztításáig, de ez nem rám tartozik, hanem azokra, akik lobogtatják az Árpádsávos zászlót.
Sehogy se értettem, hogy került a „Stefániás” orvos a Hűség Házába. Anyám magyarázata nem elégített ki. Azt mondta, Kata testvér húgát vette feleségül, aki Szöllősy Jenő felesége. Vagyis a miniszterelnök helyettes sógora. Kata testvérre emlékeztem, zöld ingben hordta figyelemre méltó méretű melleit. Fő hivatású keresztanya, ő tartotta keresztvíz alá a Honvéd városrészben, a város legszegényebb negyedében annak a gyerekét, aki hajlandó volt belépni a nyilas pártba. (Rossz nyelvek szerint húsz pengőért. Nagy pénz volt az akkor, az egy pengős napszámok idején.)
A lapok tele a háború utáni népbírósági perekkel, börtöntudósításokkal. Írtak a doktor bácsiról. Kérdeztem nagymamát, hát mi történhetett? Nagymama olyasmit mondott, vannak emberek, akiket az indulat akasztófára visz. Nem elégített ki a válasz, Nagyapámat faggattam. Szerinte Gera agrárszocialista volt, aki beleőrült a nyilas forradalomba. Őt se értettem. Tudod, mondta Nagyapa, Gera olyan, mint az egyszeri katonaorvos. Köhögés ellen hashajtót adott. Senki se mert köhögni többet. Ne vicceljél mindig, mondtam neki. Miért ne? Gera látta a köménymaglevesen, avas szalonnán aratókat. A szegények orvosa… a nyomorúságot a Honvédban, a tbc-t, a vizes lakásokat, a hagymaszedő asszonyokat vállig a sárban, de nem látta, hová sodorja a zsidógyűlölet. A doktor bácsinak kénkőszaga volt. Talán eredetileg jót akart. De mint tudod, a pokol útjai jóakarattal vannak kikövezve. A te doktor bácsid maga volt az ördög .Engem szép fiúnak … Az ördögnek is lehet ízlése – mondta nagyapa.
Moziban voltam. A Korzó moziban vagy a Park moziban. A híradóban azt mondták, elutasították a kegyelmi kérvényt. Sötét hajnal a börtönfalak között. Fejére csuklyát húztak. Megrándult a kötélen Aztán csak függött. Végignéztem, aztán meg se várva a filmet, hazavágtattam. A Korzóban /vagy a Parkban/ félkor kezdődött az előadás, a másikban egészkor. Beestem a boltba, s azt kiáltottam: Gyorsan. Gyorsan. Adjatok két tojást. /Akkor annyiba került a mozijegy./ Láttam a Korzóban /Parkban?/ Gerát akasztják. Meg akarom újra nézni.
.
»