A Dob utca 35-ben, a magyar ortodoxia központjában, a stílszerűen „községházának” nevezett központban, s annak patinás dísztermében kétnapos modern ritmusú nagysikerű koncert sorozat zajlott le február 4-én és 5-én. Mindkét alkalommal zsúfolt ház előtt; ahogy mondani szokták: még a csilláron is kapaszkodtak a hallgatók. Saul Ginsberg szintetizátoron, Menahem Kraus gitáron, Slomó Gertner énekkel kiegészítve, egy fúvós és egy ütőhangszeres művésszel működött közre az emlékezetes hangversenyen. Az eseményt igen gondos előkészítés és összefogás előzte meg. Sáje Grosztól származott az ötlet, hogy színesíteni, élénkíteni kellene a budapesti hagyományhű zsidók életét, jelezve: a vallásosság nem jelent bezárkózást.
Grosz Sáje rokona az Abalesz családnak, akikkel együtt munkálkodnak nyugat-magyarországi temetők rendbehozataláért. Már vagy tíz sírkert újult meg az ő közreműködésükkel. A szituáció hasonló a mostanival, az első lépést meg kellett tenni, azután több oldalról jön a segítség.
A művészek önzetlenül vállalták a fellépést, Saul Ginsberg Pesten is járt Sájevel, hogy felmérjék: mennyire alkalmas a helyiség muzsikálásra. A fővédnök szerepét Erzsébetváros polgármestere, Hunvald György vállalta, aki természetesen jelen volt az előadáson, miként Egyedi Judit, az Oktatási Minisztérium Kultúrkapcsolatok osztályának vezetője.
A rebecen ráv Mojse T. Weiszberger hitvese, a szervezésben, a propagálásban fáradhatatlannak bizonyult. Sokat tett a telt házért, az ortodox hitközség elnökének, Herczog Lászlónak felesége, Judit asszony is. A többi segítő és patronáló nevét nehéz volna felsorolni, mert – szerencsére – oly számosan vannak. Többen, például Jiszráel Abelesz, csak e két napra, éppen a koncertre jöttek a Duna-parti fővárosba.
Rövid elnöki üdvözlő mondatok után az ortodox rabbi, Mojse T. Weisberger rövid, megkapóan szép beszédében kiemelte: „A dal, a muzsika éppen ’a dal szombatja után’ egy, illetve két nappal csendül fel. Egykoron a Sás-tengernél, a száraz lábbal átkelt őseink énekeltek hála-ódát. Erre emlékezve illik a dal, sőt a tánc is.” Azon időben Mirjam az asszonyok élén táncolt, most a pezsgő ritmusú muzsikára a jelenlévő férfiak, a rabbival együtt, egy emberként ropták a táncot. Ezúttal az urak lábdobogásától volt hangos a helyiség. A jó humorú Sáje Grósz, mint moderátor, elmondta, hogy a közreműködő művészek mindegyike valamilyen formában kötődik Magyarországhoz. Kinek az édesanyja, nagyanyja, apja, unokabátyja, de valamelyik felmenője a Duna-Tisza közén töltötte gyermekkorát. Maga Sáje, járva a nagyvilágot, ha bárhol megfordult, 10 percnyi beszélgetés után fölfedte: beszélgető partnere, esetleg annak rokonsága a Kárpát medencében nőtt fel. Még a végén az is kiderülhet – a moderátor szerint –, hogy Székesfehérvárról egy Vilmos nevű drámaíró Angliába települt le… Barátai, persze, székesfehérvári Vilmosnak nevezték, de mivel ezt angolul kimondani igen nehéz, így aztán William Shakespeare lett belőle.
Amikor megszólalt a muzsika, a hangulat emelkedetté vált. Slomó Gertner Carlebach rokonszenves dallamot kezdett énekelni. A fiatal – jóllehet három gyermekes – énekes, csodálatos hangja ellenére nem kántor, ő a lakodalmak, a micve lakomák sztárja. A műsor változatosságára jellemző, hogy elhangzottak modern felfogású imaversek, ivrit és jiddis dalok, sőt olasz nóta is, az O sole mio.
Grosz Sáje magyar népi dallamot improvizált, s a lelkes közönség belekapcsolódott énekébe. Saul Ginsberg hangszere „mellől” szerepelt igen szépen. CD-it és kazettáit „becsület-hozzájárulásra” a nézők rendelkezésére bocsátotta, a befolyt összeget jótékonyságra és temetők felújítására fordítják.
A közönség összetétele szerencsére (és megelégedésünkre) igen vegyes volt. Schweitzer József professzor például fiatalok társaságában a Wesselényi utcai iskola diákjai körében jelent meg. Sáje mesélte, hogy néhány fiatal közölte vele: eddig idegenkedtek a templom látogatásától, de ezentúl gyakrabban járnak oda.
A második napon talán még forróbb volt a hangulat, mint az elsőn. A hiba ott történt, hogy a vendégművészek egyszercsak – a sok-sok ráadás után – mégis befejezték a muzsikálást.
A harmadik napon, tehát kedden (jom slisi) Sáje Grosz, kihasználva magyarországi tartózkodását, barátjával, Gyenge Álmossal, önkéntes munkatársával, annak kocsiján Sopron környékére, Kapuvárra, Ácsra utaztak –végezvén temetőgondozói teendőiket. Álmos Hidegség környékére is elvitte Sájet. E helység derék lakói nemrég emléket állítottak az ott elpusztult, megfagyott, illetve a körülmények miatt járványban elpusztult sok-sok áldozat emlékére. Elmentek azon gödrökhöz, ahol a sírba helyezték a mártírokat. A háború után legtöbbjüket exhumálták és a Kozma utcai zsidó temetőbe temették el, az őket megillető síremlék alá. Álmos elmondta, hogy novemberben a gödör mellett 10 cm-re valami vasat látott. Megkaparta, és a lélegzete is elállt. Egy bombát talált, amely 1944-ben hullott oda. A robbanószert a tűzszerészek megfelelő helyre vitték és hatástalanították. Elmondta, hogy rendkívül nagy erejű volt a robbanás. Elképzelni is rossz, mi történt volna, ha az exhumálásnál az ott dolgozók és a jelenlévők, a hozzátartozók jelenlétében történik valami baj. Például, ha véletlenül néhány centiméterrel arrébb ütik a csákányt vagy az ásót a földbe… Iszonyatos lehetett volna a pusztítás. Sáje szerint csoda történt: a Teremető nem akart további áldozatokat…
Búcsúzóul kedd este még beszéltünk Sájevel. Megkérdezte: volna-e értelme, ha mondjuk egy év múltán hasonló rendezvénysorozatot tartanának a Dob utcában? Ez egy sájle, azaz kérdés? A választ már előbb megadta a lelkes közönség egyértelmű, pozitív reagálása.
»