2007. 1. szám » Deutsch Gábor: Dr. Heves Lajos

Deutsch Gábor: Dr. Heves Lajos

Aki „VALAKI” volt

A két ismert és sokat vitatott hitközségi elnök, Stöckler Lajos és Sós Endre működése között a funkciót egy csöndes, népszerű ügyvéd, Heves Lajos töltötte be. Az utóbbiról kevés szó esik, és sokak szerint ez így volt helyénvaló Már akkor is. Mert végezte, végezhette a munkáját. Nagy hibák nem írhatók a rovására; a hitközség vezetőkről egyébként is csak a rosszat szokták megírni a haláluk után. A helyzet ennél bonyolultabb, mert dr. Heves Lajos 1953. júniusától 1957. nyaráig viselte vállán ezt a tisztséget. És ez zavaros, fordulatokban gazdag időszak volt. Nemrég az Élet és Irodalom című lapban Kennedi János kutató tollából nyilvánosságra került Sós Endre egy bizalmas mondata, amely szerint „ügyes” lépéssel sikerült elődjét – tehát Heves Lajost – kibillenteni az elnöki székből. Mi volt ez a lépés és miért kellett ezt megtennie a jótollú írónak, a „hűséges” barátnak? Nézzünk utána…
1953. januárjában letartóztatták Stöckler Lajost és a hitközség párttitkárát (mert hogy akkor ilyen is volt) – egyébként elismert orvost – dr. Benedek Lászlót és igen sok jelentős személyiségeket az ortodox közösségből is. A szomszédos országokban ekkor már javában folytak a cionista perek. A sorból Magyarország sem hiányozhatott: a vádak minden esetben konstruáltak voltak. Stöcklerék lefogása mégis meglepetésként hatott, mert ők a kompromisszum keresésben, ha nem is a végtelenségig, de rendkívül messzire mentek el. Talán ez is volt a bukásuk oka. Cionista pert kellett kreálni – a mór megtette kötelességét, amiért környezete ellenszenvét „érdemelték” ki – tehát sokak szemében talán megkönnyebbülést is jelentett távozásuk. Gondoljunk az ÁVÓ főnökének és munkatársainak börtönbe vetését is ez a koncepció magyarázta. Két legyet ütni egy csapásra. Megszabadulni a most már feleslegessé vált kolonctól és teljesíteni a moszkvai elvárást.
Stöckler távozása a hitközségben mégis zavart keltett. Nem tudták, mi várható, ugyanis a személyi kérdések nem a hitközségi választásokon, hanem az Állami Egyházügyi Hivatalban dőlt el. A kiválasztás egy irányzatot jelentett. Közben azonban Moszkvában jelentős változások történtek, Sztálin halála után a nemzetközi helyzetben enyhülést kívántak elérni, ennek hatása természetesen Magyarországra is kiterjedt, így a júniusi programmal léphetett elő a Rákosinál lényegesen liberálisabb Nagy Imre. Az új vonal érintette az internáló táborok megszüntetését, az osztályhelyzetük miatt kitelepítettek helyválasztásának lehetőségét, az egyházi kérdésekben nagyobb türelmet. Ez az a pont, amelyet az Egyházügyi Hivatal államtitkára, a MIOK, tehát a hitközség élére a rabbicsaládból származó halkszavú, de szakmai körökben tekintélynek örvendő előljárót, dr. Heves Lajost szemelte ki. Ő lett a budapesti és az országos elnök. E két tisztséget annak idején ugyanaz a személy látta el. Dr. Hevest meglepetésként érte a felkérés, de az államtitkár szavai, amely szerint a hitélet fellendítését várják tőle (ez nem tréfa, a mondat így hangzott el), úgy érezte, talán valóban kínálkozik lehetőség álmai megvalósításához. Ennek alapja pedig éppen a vallási szféra megerősítése volt. A szombattartás feltételének segítése, az oktatás szélesítése, az imaházak működésének zavartalansága, a vallási ünnepek megőrzésének lehetősége stb. stb. Minden felvetett gondolatot megfontolandónak tartott az államtitkár; nagyokat bólintott, s ezért Heves Lajos örömmel vállalta a felkérést.
Életéről annyit érdemes tudnunk, 1900. szeptember 16-án született Szolnokon. Apja dr. Heves Kornél rabbi-költő, anyja Gleichmann Stefánia. Két fiuk született, a másik neve István, aki ugyancsak ügyvéd lett. A hit ápolását apjától nyerte örök útmutatásul, ezért nem csoda, hogy az elnöki beiktatásakor édesapja szavait idézte néhány bevezető szó után: – Látom lelki szemeim előtt a családi körben apámat a Tisza-parti kisváros igehirdető, lánglelkű rabbiját, hallom intő szavát: „Fiam, a közéleti pályán a tüske sok, a bogáncs tömérdek, megszúr, megtép, hogy kiserken a véred, mégse tekints hátra, mindig csak előre, hívő hittel várj mindig jobb időkre”. – Ez az útmutatás kísér el az utamon, amelyen becsületes munkát szeretnék végezni.
Tegyük hozzá, jelszava ez volt: „hittel a hitért”.
A közvélekedés szerint az igazi hitélet hosszabb szünet után ekkor kezdett újra beindulni, mert az ötvenes években inkább csak vegetált. Kapott pénzt a hitközség, jutott a kórháznak, szeretetházaknak, templomkörzeteknek, a vidéki városok gyülekezetének.
A politikum életében fordulatot hozott – fordulat után. Nagy Imrét, mint revizionistát, leváltották, bár a „júniusi útra”, amit a miniszterelnök terjesztett be, és a néphangulat által kedvezően fogadott programról szólt, továbbra is hivatkoztak, a visszakozást észre lehetett és kellett venni. A Szovjetunió XX. kongresszusa után Magyarországon is megélénkült a közélet. Vitáktól lett hangos a város, azok szájából is hangzottak el kritizáló, „bátor” szavak, akiktől nem várták volna. Egyszóval elérkeztünk 1956 októberéig, amelyet most nevezzünk a későbbi nagyon diplomatikus megfogalmazással „sajnálatos októberi eseményeknek”. Ekkor a hitközségben váratlan epizód játszódott le. Heves Lajos bement a munkahelyére, hogy áttekintse a tennivalókat; nem lehetett tudni, a felszabadult indulatoknak nem lesznek-e vadhajtásai. Az irodába hárman léptek be, kettő közülük később magas pozíciót töltött be a hitközség vezetésében. Elmondták az elnököt mindenféle ÁVH-s ügynöknek, és szó szerint kitették a szobájából. A dulakodás közben az irodájában maradt a szemüvege s a kabátja; e tárgyakat a titkárnő hozta ki utána. Egy idő után, amikor magas beosztásba kerültek az illető urak, nem győztek bocsánatot kérni, hiszen ha Heves Lajos besúgó lett volna, ők már novemberben repültek volna a Síp utcából. Ha éppen nem ültek volna börtönben. Az „események” után az elnök csöndesen visszament dolgozni munkahelyére, hiszen feladat, gond akadt bőven.
A hitközség nehéz helyzetbe került. A fővárosi forradalomnak kifejezett antiszemita jellege nem volt, ezt csak később állították így be, inkább taktikából. Természetesen vidéken, ahová nem jutott el a rádió vagy a sajtó józan hangja, igenis történtek sötét dolgok. Hajdúnánáson, a Nyírségben, több helyen nem véletlen, hogy kiürültek a zsidóktól a falvak. Persze, nemcsak emiatt, de ez is számított az elmenők döntésében. Igaz, legtöbben november 4-e után lépték át a határt, ezt nem szabad elfelejteni, de figyelmen kívül sem lehetett hagyni a vidékről Pestre érkezettek és az innen külföldre távozni akarók segítségkérését. A hitközség nem akart hivatalos helyen a politikai elvárásnak megfelelő nyilatkozatot adni, miszerint elszabadult a pokol és pogromok sora történt az „események” alatt, nehogy a szovjet beavatkozást ilyen nem általánosítható cselekményekkel indokolják. Ezért javasolták, hogy az érintettek maguk menesszenek küldöttséget a kormányhoz, hogy a kivándorlásukat engedélyezzék. Jártak is ott, de ez egy másik történet. Többen közülük nem várták meg a hivatalos engedélyezést, hanem az akkor divatos módon, a zöld határon át távoztak, mások meg kora tavasszal legálisan hagyták el az országot. Ha már az emigrációnál tartunk, az elnök barátja, helyettese, közvetlen munkatársa, Vida Miklós is távozott – nagy űrt hagyva maga után. Ami Heves Lajost illeti:
1939-ben azt mondta, nem hagyom el szüleimet.
1949-ben: nem hagyom el szüleim sírját.
1956 telén gond és sok-sok intéznivaló között megtörölte verejtékező homlokát, és csak annyit mondott: lám itt maradtam.
57-től, mivel igen sok funkcionárius, rabbi, sóhet, tanár és számos vallásos ember hagyta el az országot, komoly feladat volt a pótlásuk. Többen felnőtt fővel vállalták a tanulást, csakhogy a fogaskerekek foroghassanak. Tavasz végére úgy látszott, sínen van a gépezet, megy a kocsi. A nyár már igazán optimizmusra adott okot. Lehet tervezni, a jövőt építeni.
Számos gondolat fogalmazódott meg Heves Lajosban, amikor behivatták az Állami Egyházügyi Hivatalba. Derűs hangulatban indult útnak, úgy érezte, itt az alkalom, hogy elképzeléseit előterjessze. Másfél óra múltán minden összeomlott benne. Nehezen talált haza, bezárkózott szobájába, senkit sem engedett be magához. Csak annyit mondott: befejeztem hitközségi pályafutásomat végleg.
Este feleségét, hűséges társát, akivel „csodaházasságban” élt (ezek lánya szavai), beengedte a szobájába, és neki kiöntötte a szívét. Mai zsargonnal azt mondta: be akarták szervezni, de nem vállalta. Asszonya tudomásul vette, talán túlságosan könnyű szívvel is. Semmi gond, nyugtatta. Marad szeretett szakmája, hivatása, az ügyvédkedés.
Most térjünk vissza a bevezetőnkhöz. Sós Endre „ügyes” lépést emlegetett, ezek szerint ő javasolta, hogy olyan feladattal bízzák meg riválisát, amelyet biztos, hogy nem vállal el. Inkább félreáll. Ha Heves doktor ma élne és olvasná e jelentést, biztosan nem jutna szóhoz. Mert a tollforgatót a legjobb barátjának hitte, aki „igaz szeretettel” dedikálta Heves Lajosnak műveit. De azért ha élne és kilátogatna a temetőbe, elmenne Sós Endre sírjához. És peremére elhelyezne egy kavicsot. Mert azt a szót: harag, dr. Heves nem ismerte. Találna mentséget: a háttérből irányították utódát. Mint ahogy Stöckler Lajost is. Tőle azt várták, hogy szüntesse meg a zsidó szervezeteket, az egyesületeket, a cionistákat éppen úgy, mint a vallásos mozgalmakat, minimálisra szorítsa az iskolák számát, de a templomokhoz, vágóhidakhoz, rituális fürdőhöz stb. ne nyúljon. Ha elsorvadnak maguktól, az nem baj, de beleavatkozni nem kell.
Heves Lajost akkor választották meg, nevezték ki, amikor liberálisabb lett gondolkodás, azaz szabadabb szellem jellemezte a korszakot. Lehetett építeni, tervezni. És ezt természetesen propagálták külföldnek is.
Sós Endrét a megújuló szigor idején kettős taktikával ültette az elnöki székbe a Hivatal. A szűkítést, templomok bezárását (pl. a Rumbach, a Dózsa és számos más imaház) anullálását úgy oldja meg, hogy mustra azért maradjon, sőt több legyen, mint a szomszédoknál, a gimnázium akár 15 hallgatóval, a rabbiszeminárium akár 10 diákkal is, de működjön. Jöhetnek a környékbeli országokból is, még büszkeségre is lehet okunk, hogy a „béketáborban” ilyen intézmények találhatók. A felszámolás csendes legyen, észrevétlen, szinte magától mozgó.
A későbbi hosszú időszak alatt más-más korszakok következtek, hol több engedményt, hol erősebb beavatkozást fölmutatva. Mindig keresték az aktuális időszaknak megfelelő vezetőt. Az biztos, hogy hála a tüzek egyszerű őreinek, az imahelyek mindvégig működtek. A tűz hol a parázs alatt, hol erősebben, de mindig égett.
A történtek után az ismert büntetőjogász, az Oktogon téri ügyvédi munkaközösség vezetője lett. Nagy tisztelet övezte. Akkor még az ügyvédek meghallgatták egymás szakmai szónoklatait, költői hasonlatokkal díszített, ugyanakkor biztos logikával felépített, okos beszédeit számos pályatárs készséggel, élvezettel hallgatta. Ő maga a templomokat változatlanul látogatta. Nagyra becsülte Katona József megrázó szónoklatait, aki különösen az ötvenes évek elején az egzisztenciális gondokkal küszködőknek nyújtott bátorítást és vigaszt. Ott égett el a szószéken jelképesen – a belső tűztől. Hogy nem közvetlenül a szószéken halt meg, hanem néhány órával később a rabbi-szobában, ez nem lényeges kérdés. Katona halála után Scheiber Sándor hangulatos péntek esti kidusain érezte jól magát. Szeretett élni, olvasni, kirándulni, úszni, s nem mindennapi emberek barátságát bírta. Például Robert Capa-ét (Friedmann Endre ő, becenevén Cápa), aki világhírű fényképész lett. A fiatal jogász és az ágról szakadt fotográfus igen jó barátságba került egykoron. Amikor a fotós vándorbotot vett kezébe, emlékül nem tudott mást adni barátjának, mint a régi fényképezőgépét. Szerény masina volt, de mégis ezzel kezdte az ifjú a pályáját. Ennyire futotta. Később Pesten is rendezett kiállítást munkáiból, amire Heves Lajost személyesen hívta el.
Említettük családi életének példás voltát, szót ejtettünk feleségéről, aki fiatalon távozott az élők sorából; hat évvel megelőzte férjét. Lánya házasságának és kis unokájának még örvendezhetett.
Heves Lajos Izrael iránt érzett tiszteletéhez néhány magyarázó szó szükségeltetik. Az apa, a költő-rabbi Heves Kornél anti-cionista volt, nagy hazafi. Az országot elhagyó alijázókat gúnyos verssel búcsúztatta „menjetek gyászmagyarok, s éljetek boldogan”. 44-ben a beteg öregember Budapesten, fiánál lakott. Eljött a pészah ünnepe, felkelt a betegágyból, hogy neki le kell vezetni Szolnokon a széder estét, oda akar utazni. Nem akarta elhinni, hogy Szolnokon, a Tisza-parti kis városban már nincs zsidó. A postára ment telefonálni, de nem volt kinek. Zavarában elesett, combnyaktörést szenvedett, amely idős embernek halálos is lehet: felfekvés, tüdőgyulladás. Nála azonban az elmúlást siettette az a gondolat, hogy egy világ omlott össze benne. Elhurcolták városából, Szolnokról a zsidókat. Átadták őket idegen hatalomnak. A fia apja utolsó napjainak példáján okulva, levonva annak tanulságait, kereste az izraeli követség dolgozóinak társaságát. Gyakran utazott a diplomatákkal vidékre. Az egyik nagykövet, kibucnyik, tehát parasztember volt. Amikor látta, hogy a földeken arat egy gazda, megállt, kiszállt kocsijából és érdeklődött a kézi aratás minőségi és mennyiségi mutatóiról. Ilyet otthon már rég nem látott. A módszer érdekelte a szakembert.
1965 nyarán, egy reggelen dr. Heves Lajos a Lukácsban még leúszta a maga 1000 méterét, aztán szépen felöltözött. Jó megjelenését 65 évesen is megőrizte. Az izraeli nagykövetség fogadására készült. A fogadáson rosszul lett, a konzulátus kocsiján szállították be az Amerikai úti kórházba, ahol egy óra múltán visszaadta lelkét a Teremtőnek. Méltán mondta Scheiber professzor a temetésén búcsúzóul: tehetség kell a születéshez, az örömhöz, a halálhoz. Ő mindhárom próbát emberül megállta. Panni lánya beszélgetésünk során még hozzátette: mert ő „VALAKI” volt. Mesél is róla lányának, unokáinak és ezúton kedves olvasóinak is.