2007. 1. szám » Dr. Feldmájer Péter: Púrimi mese

Dr. Feldmájer Péter: Púrimi mese

Mondjuk hát ki, Julius Rosenberg rossz ember volt.
Másokkal is előfordul persze – zsidókkal és nem zsidókkal is -, hogy pénzért, hatalomért, meggyőződésből vagy véletlenül, mert úgy hozta a sors, árulók lettek. Vagy éppen hivatásos kémnek álltak.
Vannak ilyen, és vannak olyan emberek, akik az egyik országban árulónak és aljas kémnek számítanak, a másik országban nemzeti hősnek, kitüntetésekkel dekorált katonák lesznek, olyanok, akik évekig-évtizedekig kényszerülnek arra, hogy idegen környezetben éljenek, netán bujkáljanak, csak azért, hogy megvédjék a hazát a gonosz ellenséggel szemben…
Rosenberg nem pénzért, hanem meggyőződésből vállalta, hogy kémkedik hazája, az Amerikai Egyesült Államok ellen, és megszerzi a legféltettebb katonai titkokat, hogy továbbadja azokat Moszkvának.
Sokan – nagyon sokan – hittek a cári Oroszország romjain újjáépülő ország vezetőinek, pedig, mint zsidók, pontosan tudták, hogy milyen mélyen mételyezte meg az antiszemitizmus az orosz népet. Azt is láthatták, hogy a perek különböző hullámaiban miként őrlődött föl a bolsevik pártnak az a rétege, amely zsidókból állt, és engesztelhetetlen gyűlöletet érzett a cári rendszerrel szemben. Rosenberg mégis hitt ebben a hatalomban.
New Yorkban született 1918-ban, akár csak a felesége Ethel, aki nála három évvel volt idősebb. Mindketten zsidók voltak, 1936-ban a Fiatal Kommunisták Ligájában találkoztak, és 1939-ben házasodtak össze. Hirtelen és nagy szerelem lehetett az övék, szorosan ragaszkodtak egymáshoz, két gyerekük született, akiket nagyon szerettek. Rosenberg vagy tudta vagy nem tudta, hogy mi a különbség az Amerikában és a Szovjetunióban élő zsidók helyzete között, hiszen a szovjet zsidókról csak annyit tudott, amit az elvtársaitól hallott. Biztosan ténynek és magától értetődőnek tekintette a XX. század első évtizedeinek virágzó zsidó életét New Yorkban és Amerika többi nagyvárosában.
Talán sejtette, hogy az Oroszországból érkező elnyomott zsidók az éhezésből, a rabszolgaságból, az állandó megaláztatásból megmenekülve nemcsak a mindennapi normális emberi életet kapták meg, hanem a vallási és kulturális szabadságot is. Ő mégis hitt a főnökeinek – lelke rajta. Persze nem volt egyedül, sokan voltak ilyenek, angol főnemesek sarjai, professzorok, művészek…
Ő annak ellenére hitt bennük, hogy nem az ellenség ellen kémkedett, hanem a szövetséges ellen, hiszen ekkor Amerika és a Szovjetunió szövetséges volt, együtt küzdöttek a zsidók ellen háborút viselő Németországgal szemben, és a szövetségesek vezetői naponta nyilvánosan dicsérték egymást.
Mindenki tudta, hogy amerikai segítség nélkül a Szovjetunió sokkal nehezebben győzhet, mert bár a Wermacht könnyedén hódította meg Európát, de az angolszászokkal meggyűlt a baja, és a háborúban döntő szerepet játszott a fejlett amerikai ipar és hadsereg.
Ma már tudjuk, hogy 1942-ben szervezték be kémnek a KGB tisztjei és azt követően folyamatosan tartotta velük a kapcsolatot és átadta nekik a különböző adatokat. Ekkor a Wermacht már mélyen bent járt a Szovjetunióban, de még semmi nem dőlt el. (Ma már úgy hisszük, hogy a náciknak esélyük sem volt a győzelemre a Vörös Hadsereggel szemben, de hát könnyű okosnak lenni a történelem tényeiről hat évtizeddel később.) Moszkva segítségért kért a szövetségesektől, s azok – egyébként saját jól felfogott érdekükben is – segítették, amivel akarták és tudták. Rosenberg mégis elhitte, hogy az igazi ellenség nem Hitler, hanem a kapitalista Amerika, és ezért kémkedett. Megszerezte a legféltettebb titkokat és átadta azokat a KGB mesterkémjeinek.
Ezzel olyan fegyvert adott Sztálin kezébe, amellyel elpusztíthatta volna az egész világot.
Tudjuk, hogy a generalisszimusban mindig benne lévő – és nem is alaptalan – félelem, hogy a hatalmára törnek, kontrollálhatatlan paranoiává nőtte ki magát. Élete vége felé a belőle egyébként is ki-ki törő praktikus zsidó ellenesség –amelyet soha nem habozott felhasználni – végletes antiszemitizmussá vált. Felkészült a Szovjetunió európai részén élő zsidóság fizikai eltávolítására; a száműzetés az emberek többségének a halálát okozta volna. (Ekkor már Hitler nyolc éve halott, a világ zsidóságára a legnagyobb veszélyt már Sztálin jelenti. Ő az, aki Izrael gyermekeinek szellemi és fizikai megsemmisítésére készül.) Csak 1953. Púrima akadályozta meg – meg talán az elvtársai –, hogy túlélje Hámán halálának napját. Ki tudja, ha tovább él, mikor jutott volna eszébe az atombomba bevetése?
Rosenberg mégsem ezért volt rossz ember, hiszen sokszor és sokan tévedtek.
Amikor vád alá helyezték, makacsul tagadott, követve ezzel nagy elődei példáját, hiszen a kémek általában tagadnak, mert így szól a parancs…
Ma már pontosan tudjuk, hogy miként, mikor és ki szervezte be Rosenberget, és azt is, hogy milyen módon jutatta el a jelentéseit. Az egykori KGB-s tisztek vallomásai igyekeznek szépíteni a dolgot, de azóta az 1995-ben nyilvánosságra hozott ,,VENONA” anyagok egyértelműen bizonyították, hogy az 1944-ben elfogott rádióüzenetek már akkor nyilvánvalóvá tették az amerikai kémelhárítók előtt, hogy mi a szerepe Julius Rosenbergnek. És persze ugyanezt támasztja alá az öregségére igazmondó Nyikita Szergejevics Hruscsov emlékirata is, amelyben leírta, hogy milyen sokat segített a Szovjetuniónak az atombomba kifejlesztésében az a sok adat, amelyet eljuttattak hozzájuk.
A kém tagadásával túllépett egy határon, hiszen a perbe bevonta a feleségét is, és ezzel már nemcsak a saját, hanem a felesége életét is kockáztatta. Kockáztatta, pedig pontosan tudta, hogy a rendelkezésre álló adatok alapján nem lehet kétséges az ítélet, mert elég bizonyíték van a bíró előtt.
Rosenberg persze megpróbálta kijátszani a zsidó kártyát, hiszen azt tanították neki, hogy a kapitalisták fajgyűlölők; az antiszemitizmus, a zsidóüldözések igazi oka az embernek az ember által kizsákmányolása, azaz a proletár államban ilyen nincs; így megpróbálta ezzel is felrázni a világot, vélhetjük moszkvai tanácsra.
Moszkvában ekkor már megtisztították az igazságszolgáltatást – még a 30-as években – a zsidók többségétől, így nem tudhatták, hogy ez az érv rosszul fog csengeni New Yorkban. A per főszereplői ugyanis zsidók voltak. Zsidók voltak a vádlottak, és zsidó volt az ügyész is, Roy Cohn, és zsidó Kaufmann bíró is…
Különleges per volt tehát. A keleti parton folyt, nem pedig valahol a közép-nyugaton, ahol a McCarthy-hoz hasonló törzsgyökeres antiszemiták teremtek.
Rosenberg mégis tagadott, és ezzel megölte a feleségét. Megölte a feleségét, azért, hogy bennünket becsapjon, hogy elhitesse a világgal ő ártatlan, és bizonyítsa a tőkés világ kegyetlenségét. Nem érdekelte sem a felesége, sem az árvává tett, hazugságra ítélt két gyermeke, akik talán még ma is hisznek ártatlanságában…
Azt, hogy mennyire volt jó zsidó Rosenberg, nem tudhatjuk, de ismerte a szokásokat.
Amikor már minden veszve volt, és kitűzték az ítélet-végrehajtás napját, még egyszer megpróbálkozott azzal, hogy zsidósága okán nyerjen még egy kis időt. Arra hivatkozott ügyvédje, Manny Block, hogy nem lehet valakit sábeszkor kivégezni.
1953. június 19-én későn sötétedett, ezért a kérését úgy teljesítették, hogy előrehozták a kivégzés időpontját, s még a gyertyagyújtás előtt villamosszékbe ültették mindkettőjüket. ( Én magam akkor nem sokat tudtam az ügyről, nyugodtan vártam, hogy megszülessek és egy hónap múlva felvegyenek Ábrahám szövetségébe.)
A férjé volt a könnyebb út, és utána következett a felesége.
Mondjuk hát ki, Julius Rosenberg gonosz ember volt. Nem azért, mert kém volt, nem azért, mert elárulta a hazáját, hanem azért, mert hagyta a villamosszékben elpusztulni a feleségét csak azért, hogy becsapjon bennünket, mindazokat, akik csak messziről láttuk az egész ügyet, itt Európában, Amerikában és az egész világon. És itt maradtunk mi, késői utódok, akik hosszú évtizedekig elhittük ezt a hazug mesét, és még tán ma is sokan hisznek benne, hiába mondták el az igazságot mindkét oldal emberei.
És szegény Ethel? Aki olyan kistermetű és törékeny volt, hogy alig tudták rászorítani a villamosszék érintkezőit?!
Nos, ő csak azt tette, amit általában a zsidó feleségek tesznek. Hitt a férjének. Elhitte, hogy hallgatnia kell. Elhitte, hogy az a helyes, ha követi őt a halálba és árván hagyja gyerekeit. Szóval Ethel azt tette, amit évszázadok, évezredek óta tesznek a zsidó asszonyok. Bizony ő nem érdemelte meg a sorsát, nem érdemelte meg a halált. Őt is becsapták, akár egy egész nemzedéket csak azért, hogy a birodalom minél hatalmasabb és minél ragyogóbb legyen.
De hát mint tudjuk: nincs olyan birodalom, amely örökké fennmaradna és eddig még nem volt olyan birodalom a világon, amely úgy tudta volna magát fenntartani, hogy a kiválasztott népre támadt, még akkor sem, ha talált hozzá elég árulót közülünk.
Rövidebb vagy hosszabb idő után eljön a Púrim. És egy új történet kezdődik.