2007. 1. szám » Dr. Zsigmond Anna: Dorosic 1943.

Dr. Zsigmond Anna: Dorosic 1943.

A keleti frontra küldött munkaszolgálatosok temetője

Elmúlt 64 év, és – Zelk Zoltán szavaival – az „éhségtől motyogósra hülyült munkaszolgálatosok, akiket az országút árkaiban, szétvetett tagokkal legyilkoltak”, eddig nem kaptak, még hamvaikban sem megemlékezést a Magyar Köztársaságtól.
Meg lehet írni a dorosici történteket, meg lehet és kötelező is leírni, hogy „szekerekről villával hajigálták az életben maradtak a gödörbe az elszenesedett holttesteket” (Zelk Zoltán), de arról nem lehet tovább hallgatni, hogy nem akadt Magyarországon egyetlen „hivatalos” ember, aki kötelességének érezte volna, hogy megemlékezzék az ottani szörnyűségekről. Pedig hány politikus van, szóvivő, főtisztségviselő?! A történelem e szégyenéről kizárólag Szita Szabolcs, Csapody Tamás, Bar-Shaked, Karsai László s talán még néhányan szóltak. Mégis miről van szó? Mi az, ami ezt akadályozza? A tisztes megemlékezést? A közöny. A Camus-i közöny.
1939-ben az 5070/1939. számú miniszterelnökségi rendelet határozott arról, hogy a zsidótörvényeknek megfelelően új keretet kell létrehozni a honvédségen belül. Így hozták létre a KMOF csoportfőnökséget (Közérdekű Munkaszolgálat Országos Felügyelője), amelynek a feladata zsidó munkaszolgálatok felállítása.
A munkaszolgálatosok emlékköve, a NEVEK köve története visszanyúlik 1990-re. Ebben az esetben az évszám nem számít. Ebben az évben jutott el az ukrajnai munkaszolgálatosok névsora Jeruzsálembe, a Jad Vashémbe. E lista alapján tudjuk leírni a Dorosicban elégetett munkaszolgálatosok adatait. A Magyar Köztársaság morálisan nem tett eleget annak a kötelezettségének, hogy méltó módon megemlékezzen a II világháborúban elhurcolt, meggyilkolt magyar zsidó munkaszolgálatosokról. Nevüket a magyar honvédség irattára őrzi kartotékokban. Ennek másolata 1990-ben jutott el a Jad Vashém archívumába a Beate és Serge Klarsfeld alapítvány támogatásával. A kartoték közvetlenül a háborús években jött létre, amikor a Honvédelmi Minisztérium Vesztességi Osztálya folyamatosan állította össze a dokumentumokat. Ezek alapján értesítették a családokat hozzátartozóik sorsáról. A kartotékokon feltüntették – a zsidótörvények értelmében – a bal sarokba írott piros „ZS” betűket. Ez tette lehetővé, hogy a zsidókra vonatkozó kartotékokat külön válasszák és lemásolhassák.
Milyen évszámokat találunk a Könnyek Útja mentén? 1920, 1938, 1945! Évszámokat, melyek a levegőben lógnak, mert a táblák, a sírkövek nem készültek el. A gyűlölet beszéd viszont egyre hangosabb. Morvay Krisztina és a kuruc info szava egyre messzebbre hangzik. A nemzetközi zsidó ügyvéd-jogász konferencia viszont visszhang nélkül (Budapest 2006. november 16-19.) Csak a zsidók nélkül maradt városok, települések zsidó temetőiben a sírköveken, a zsinagógák falán (Pécs) szaporodnak a horogkeresztes feliratok. Nagykátáról levelet kaptam. A levélíró tanár urat zsidóbérencnek nevezik. Hosszú harc után most adta fel küzdelmét egy emlékkő felállításáért. Újra megkérdezi: mikor lesz Nagykátán emlékköve az itt összegyűjtött és elhurcolt zsidóknak? Mert ő, – a tanár – történetesen abban az épületben tanít, ahol Murai Lipót összeszedte az Ukrajnába küldendő zsidó munkaszolgálatosokat. Nem. Itt csak Könnyek útja, amelyet senki nem szárít fel emlékezéssel. Itt minden visszhang nélkül történik. Rehabilitálni akarják kisbarnaki Farkas Ferenc, Cselényi csendőr, további nyilas csontvázakat őriznek a szekrényben és tekintélyes tudósok jogi magyarázkodásokkal, dicsőítenek gyilkosokat.
Lehangoló levelezésem miatt magam is szégyenkezem, hogy ilyen társadalomban élek. Ez az én hazám?
From: dr. Anna Zsigmond
To: [email protected]
Sent: Saturday, December 03, 2005 9:46 PM
Subject: Holokauszt konferencia

Tisztelt Miniszter Úr,

A holokausztról tartott magyar-orosz történész konferencián vettem részt, ahol Miniszter úr is jelen volt, majd átadtam névjegyemet munkatársának, megkérve: adja át Önnek.
A mellékletekben pontosan megírom, miért keresem Önt, Lendvai Ildikót és többek közt Suchmann Tamást és Kósáné Kovács Magdát. Nem magánügy, és mint ahogy a konferencia is mutatta, nem lezárt kutatás a holokauszt és ezzel együtt a 80-100 000 Ukrajnába küldött magyar-zsidó munkaszolgálatos halála sem. Akiket ott magyar keretlegények gyilkoltak meg.
Részt vettem a Dorosicban (Ukrajna) tartott megemlékezésen Holló tábornokkal, majdnem egyedül, hiszen senki sem képviselte sem a magyar zsidóságot, sem a magyar kormányt. Sajtó visszhangja nem volt az ügynek (on-line 3 sor). Nem szeretném újra leírni azt, ami a mellékletekben szerepel.
Döbbenetes volt a konferencián, hogy a moszkvai Holokauszt Intézet vezetője, I. Altman ismeri ezt az ukrajnai települést és beszédében meg is említette, mint a Babij Jarhoz hasonló tömeggyilkosság helyszínét. A „baj” az, hogy itt a magyarok gyújtották a magyar-zsidó munkaszolgálatosokra a barakkokat 1943. április 29-én, s nem a németek, a „baj” az, hogy a megemlékezés olyan volt, mint amilyen a szembenézés azzal, ami itt történt Magyarországon. 2006-ban Magyarország a házigazdája a holokauszt oktatás Task Force-nak. Nem lehet a méltatlan, történelmietlen megemlékezések mentén elbújni.
Lendvai Ildikót és Önt is arra kérem, tegyenek meg mindent, hogy Dorosic méltó megemlékezés legyen, hogy a megemlékezés szövege igaz legyen és a Magyar Köztársaság – ugyan úgy, mint az Ukrán Köztársaság és Oroszország – megemlékezzen a meggyilkolt magyar honpolgárokról. Dorosic egyben az összes meggyilkolt magyar-zsidó munkaszolgálatos emlékhelye kell, hogy legyen, hiszen hol találják meg a hozzátartozók, s talán még a túlélők a megemlékezés helyét? Választ nem kaptam eddig. Hozzáteszem, ami az egész szégyenletes megemlékezés része, ha lehet fokozni, hogy a HM-HIM hathetes késéssel, visszadátumozva tette fel honlapjára a megemlékezés tényét és a neveket, miután írásom megjelent a 168 órában.
A történelemmel való szembenézés gyávasága egyedülállóan kiábrándító és egyben felháborító. A gyűlölet beszéd kezelhetetlen. Semmi jel arra, hogy ez a helyzet kimozduljon. Lehet másképpen is! Chirac francia elnök a 2007-es Holokauszt Napon, a Panteonban tartott beszédében a következőket mondta:
„Franciaország nevében, tisztelettel”
Az 1930-as és a 1940-es évek antiszemitizmusának elszabadulása arra vezethető vissza, hogy az antiszemitizmust ezekben az években nem ítélték el határozottan. Tűrték ezeket a nézeteket, mint a vélemények szabadságát. E sötét korszak nagy leckéje, amennyiben a szélsőségeknek teret engedünk, fel kell mérni annak következményeit, amennyiben teret kap és megerősödik, akkor előbb vagy utóbb ezért nagy árat fizetünk. A szélsőségekkel szemben csak egyfajta magatartást tanúsíthatunk, annak elutasítását és a hajthatatlanságot. Kímélet nélkül fel kell venni a harcot az igazság elleni bűncselekménnyel, a lélek és szellem abszolút perverziójával szemben, amelynek a legaljasabb formája, az antiszemitizmus legalávalóbbika a holokauszt tagadása.
Magyarország e morális kötelezettségen kívül él!
Színes események tarkítják a magyar közéletet, többek közt nem tarthatták meg a „Csendőr-történeti” konferenciát az Igazságügyi és Rendészeti Minisztérium Nemzetközi Oktatási Központjában február 14-én. A „csendőrség napján” programban szerepelt a „Hogyan lettem háborús bűnös” címmel előadást tartó Képíró Sándor (1982-ben írta ezt a visszaemlékezését Argentínában) volt csendőr százados. A párhuzamos történet ismert, hiszen Finta Imre háborús bűnös (őt Kanada-nem adta ki Izrael kérésére) megírta visszaemlékezéseinek könyvét, amelyet egy prominens szocialista külpolitikusnak ajánlott szeretettel. Én elolvastam, a politikus (szerintem kitépte) az ajánlást. Elfogadta ugyan 1996-ban…
A Simon Wiesenthal Központ szerint Képíró részt vett az „1942-es délvidéki mészárlásokban”, valamint „az 1944-es deportálásokban” – csendőr századosként. Horthy Miklós katonai bírósága tíz év börtönre ítélte az újvidéki vérengzés miatt. Képíró Sándor 1946-ban egy népbírósági perben tizennégy év börtönbüntetést is kapott háborús bűnök elkövetése miatt. A kutatásokra alapozva korabeli jegyzőkönyvek tartalmazzák, hogy Képíró Sándor elismerte, igazoltatásokat végzett Újvidéken, valamint alegységeket vezetett, melyeknek tagjai követtek el gyilkosságokat. A „ravaszt nem húzta meg”, de az igazoló bizottságok elé szállította az embereket, akiket azután a rögtönítélő bíróság kivégeztetett.
A háborús bűnösök felkutatásával foglalkozó Simon Wiesenthal Központ a közelmúltban Képíró Sándor felelősségre vonását kezdeményezte az Operation Last Chance akció keretében. Az ügyet a Fővárosi Bíróság vizsgálja. Az ügyben a szerbiai hatóságok is vizsgálódnak. Passz.
Mit tett Nagybaczoni Nagy Vilmos Horthy Miklós honvédelmi minisztere? Visszaemlékezésében megírta, hogy 1942 januárjában a kormány belegyeezésével Újvidéken és környékén a partizánmozgalom leverése ürügyén tisztogató razziát hajtottak végre. Szervezett rablás és fosztogatás egészítette ki a razziát és jellemző módon a razzia során sem katona, sem csendőr nem sebesült meg. Az emberek megrettenve beszéltek, hogy mi történik, Szabadka is félt. Azt beszélték, hogy a Budapestről Újvidékre beérkezett gyorsvonat egész utazóközönségét a vasúti váróterembe terelték, és ott mindenkit igazoltattak. A zsidókat kiválogatták, és a strandra terelték, ahol válogatás nélkül nőket, gyermekeket, fiatalokat, öregeket előbb levetkőzették, majd a Dunába lőtték. A hullákat a jégbe vágott lékeken átdobták a vízbe. A razziát végrehajtó csendőrök és katonák sorra járták a házakat és kihurcolták a lakásokból a zsidókat. A razzia vérfürdővé vált. Nagybaczoni Nagy Vilmos szerint a Kállay kormány nem térhetett ki az ügy kivizsgálása elől, de ítélet nem született. Az újvidéki tisztogatásban többen kitüntetést is kaptak. De a folytatás így a honvédelmi miniszterként Nagybaczoni Nagy Vilmos szorgalmazására a Minisztertanács elé került, és lezajlott a tárgyalás. Az ítélet kihirdetésére a vádlottak jelenlétében nem került sor, mert ők német segítséggel Németországba szöktek. Ott nemcsak menedéket kaptak, hanem mint a német hadsereg tisztjei szolgáltak addig, amíg a nyilasok uralomra jutása után visszatértek Magyarországra, mint a honvédség tényleges tisztjei. Nagybaczoni ennek az ügynek hatására lemondott. (Mennyiben tartozik ez ide? Csak annyiban hogy a miniszter Képíró nevét az Árpád-sávos zászlók alatt vonulók dicsőítik.)
1942 szeptemberében Horthy Miklós felkéri Nagybaczoni Nagy Vilmost, hogy vállalja el újra a honvédelmi miniszterséget, melyről az újvidéki gyilkosságot követően mondott le. Szeptember 24-én felváltja a korábbi honvédelmi minisztert…
1942 tavaszán megkezdődött a keleti frontra indított II. magyar hadsereg felállítása, ahova 45 zsidó munkaszázadot vezényeltek, emellett a KMOF keretében felállítottak 24 további századot. 1942 végére kb. 50 000 zsidó munkaszolgálatos volt a keleti hadszíntéren. A zsidótörvény szerint a zsidóknak számító katonakötelesek szolgálatukat nem láthatták el fegyverrel és csak, mint munkaszolgálatosok jöhettek számításba. A behívókat nem korosztályonként hanem „SAS” behívókkal intézték, azaz „siess, azonnal, siess”. Szolgálatukhoz semmiféle kedvezmény nem járt, mint a katonáknak, akiket 6 hónap elteltével fel kellett váltani. Őket nem lehetett felváltani, a háború egész tartama alatt kint maradtak. Aki túlélte. Ez volt a hírhedt 5 000-es rendelet 6§-a, amelyet később Nagybaczoni Nagy Vilmos töröltetett
A honvédelmi miniszter a kinevezéssel ténylegesen kivált a hadsereg aktív szolgálatából. Felelőssége elsősorban politikai jellegű volt. Ellenőrizte a személyi állományt, a felszerelést. A főparancsnok gyakorlatilag a kormányzó volt, és a hadsereg tényleges vezetése a vezérkari főnök kezében összpontosult, aki egyben a szovjet fronton harcoló hadsereg legfőbb hadműveleti irányítója is lett. Az új–régi honvédelmi miniszter pályafutása nem volt hosszú időtartamú. Elfogadta a felkérést. Nem tudhatta hogy alig kilenc hónapra. Ez nem akármilyen kilenc hónap volt, a háború nagy fordulatával esett egybe, Sztálingráddal, a 2. magyar hadsereg voronyezsi katasztrófájával. Ahogy Nagybaczoni Nagy Vilmos visszaemlékezésében írja, az első napok könnyű munkái után világossá vált, hogy a legnehezebb és a legsúlyosabb problémák egyike a zsidó kérdés, amely a hadseregen belül minden vonatkozásban jelentkezett és ez a munkaszolgálatosok ügye. Nagybaczoni Nagy Vilmos az új megbízatása során megpróbált a törvényekhez ragaszkodni és több olyan rendeletet hozott, amelyek szembementek a tisztikar korábbi döntéseivel. Két kiemelt feladatot tűzött maga elé.
Az egyik a zsidókérdés volt az állandó ütközőpont a tisztikarral:
„1. Megszüntettem a munkaszolgálatosok fogolyként való kezelését;
2. elrendeltem, hogy a betegeket és a szolgálatra alkalmatlanokat azonnal le kell szerelni;
3. megköveteltem, hogy a munkaszolgálatosok ellátása megfelelő legyen, hogy a kívánt teljesítményt ne éhező emberroncsokból kényszerítsék ki;
4. eltiltattam a rossz bánásmódot és a testi fenyítést;
5. a legszigorúbb vizsgálatot indítattam, majd súlyos büntetést szabattam ki azokra, akik a munkásszázadok embereivel brutálisan bántak, azokat bántalmazták, ütötték-verték, vagy megzsarolták.”
A felsorolt intézkedések tragédiája nem az, amit megkövetelt, hanem az, amit megtiltott.
1943. január 12-én megindult a szovjet támadás és az Uriv-i hídfőnél áttörte a magyar frontot. Már az első órában nagy vesztességeket okozott. Nagybaczoni ekkor 43–44.000-re becsülte a zsidó munkaszolgálatosok veszteségét.
1943 tavaszán ukrajnai körútja során, a Dorosic-i vérengzést követően Nagybaczoni hazahozatta a megmaradt munkaszolgálatosok egy részét. Így jött haza édesapánk (101/34 munkaszázad, indult Aszódról). Útja Turcsinkából a „kórházba” vezetett, kiütéses tífusszal Dorosicba. Turcsinkában még eltemette tífuszban meghalt barátját.
Nagybaczoni Nagy Vilmos másik kiemelt feladatának a 2. hadsereg kiegészítésének és ellátásának az ügyét tartotta. A 2. hadsereg, amely az oroszországi támadás után eljutott a Donig, személyi állománya erősen megfogyatkozott. Ellátása nem volt megfelelő, ezért indult Nagybaczoni Ukrajnába hogy a helyzetet felülvizsgálja. Hitler Vinnyicán tartózkodott, itt látogatta meg Nagybaczoni Nagy Vilmos.
Nagybaczoni 1943-as körútja alkalmával Dorosicban járt. Ez az ukrán falu Zsitomirtól 80 kilométerre fekszik. Ide települt a visszavonult 2 hds-beli munkaszolgálatos századok gyűjtő állomása. Dorosicba telepítették a tífuszos kórházat. Nagybaczoni emlékirata szerint a „visszavonulása során Dorosicnál egy kolhozban több mint 700 beteg munkaszolgálatost egy nagy istállóépületben helyeztek el. Ezeknek legnagyobb része kiütéses tífuszos volt. Éjjel a pajtát fölgyújtották, és az égő, fáklyaként lángoló, menekülő betegeket géppuskatűz fogadta. Ez nevezték a keretlegények tűzoltásnak. Az épület porrá égett, és benne 400 ember”. Nagybaczoni ígéretet tett, hogy mindent megtesz az életben maradottak hazahozataláért. Csakhogy még ennek az évnek a nyarán lemondott. 1943 júniusában likvidálják Dorosicot, az életben maradottakat Vihov gyűjtőtáborba vitték, ahol a pokol folytatódott. 1944-ben ugyanis kisbarnaki Farkas Ferenc felesküszik Szálasira, 1944 novemberében Nagybaczonit letartóztatják, sorsa Sopronkőhida. Kisbarnaki Farkas Ferencet 2006-ban rehabilitálja a Magyar Köztársaság honvédelmi minisztere.
1943 áprilisában érkezett Dorosicba Zelk Zoltán. Ahogy írja „jellegzetes ukrajnai télutó volt, havas eső és szél vert arcunkba, ..hetven kilométeres gyaloglás után holtfáradtan feküdtünk a vizes szalmán. Városneveket mondogattunk, s mint pöcegödörre szállt légy lábhoz a piszok, úgy tapadtak a városnevekhez borzalmas emlékeink. Csernigov – mondottuk, s láttuk a feldúlt széttaposott temetőt, ahol a holtak nyugalma is fájt a barbár hódítónak. Nyezsin – mondtuk, s magunkat láttuk a trágyadombok fölé hajolva, amint marokkal raktuk meg a szekereket. Tyim – mondtuk, s láttuk lemészárolt orosz foglyokat, az aknamezőre hajtott munkásszázadokat. Sztárij Oszkol – mondtuk, s megint csak magunkat láttuk negyvenfokos hidegben, napi húsz órát görnyedve a zsákok alatt, s láttuk a visszavonulást Kurszkon, Vorozsbán, Kieven. És láttuk az országutak árkaiban szétvetett tagokkal a legyilkolt munkaszolgálatosokat. … És Dorosicban kétezernél több kiütéses tífuszos munkaszolgálatos feküdt a szalmatetős pajtákban. Úgy hittük, minden poklot megjártunk már, de a dorosici kórház udvarára lépve minden pokolnál mélyebb pokolba kerültünk… s egyik éjszaka valamivel éjfél utána napos üvöltő hangja: ég a kórház, ég a kórház! – Ezt üvöltötte, s mi rémülten futottunk. A kolhoz legnagyobb pajtája, ahol 750 beteg feküdt jajgatva, recsegett az égő szalmatető alatt. Három nap múlva temettünk… Pernye kavargott a szélben, oly sűrűn és feketén, mint szülőanyjuk, a bűn.”
„Peszah utolsó napjának éjszakáján haltam meg és támadtam fel” – írja az egyik túlélő 1945-ben..

A Szovjetunió térképének szélén rövid megjegyzések – otthon

Dorosicig hosszú út vezetett. A poklot megelőzte 2 000 km-es gyaloglás. Aki nem halt meg az éhezéstől, azt elérte a flekktífusz. Édesapánk túlélte, de másodszor is tífuszos lett. 1945 márciusában Győrben immáron a Gestapo kezei között.
Dorosicban azonban maga a szörnyűség. Itt láttuk: mivé fajulhat az ember. 1943. április 29-én történt. Másnap, április 30-án már csak hamu maradt a pajta helyén. S aztán jött a temetés. A felgyújtott kórházépület egyszerre két helyen lángolt. Az épület két ajtaja kívülről be volt támasztva és drótozva. Ennek következtében az ajtó közelében gúlában álltak a megszenesedett hullák.
1998. január 12-én megjelent a Népszabadság Érvek és Vélemények rovatában kis megemlékezés többek között Dorosicról, a táborban történtekről. Akkor még voltak élő tanuk. Testvérem Gavriel Bar Shaked (a Jad Vashém munkatársa) megtalálta az 1946. Nü. 521 számú tanúvallomásokat, több túlélő vallomását, valamint egy ugyancsak 1946-ban készült jegyzőkönyvnek a másolatát. Ez egy háborús bűnökkel vádolt egyénre vonatkozott. Talált továbbá egy a Magyar Honvédelmi Miniszter Katona Politikai Osztály által kiadott összesítést.
1998 óta tart az elszánt küzdelmünk, hogy a dorosici gyilkosságot megismerje a közvélemény, hogy az ott meggyilkoltaknak emlékköve legyen, hogy a hazai szembenézés megtörténjen. Levelezésem a szervekkel, hivatalokkal történetesen az akkori Népszabadság egyik újságírónőjével. Én írok – válasz nincs. Lassan 10 éve. Mi történt közben? Újságcikk lett a „történet”. És félő, hogy egyszer csak rehabilitálják Muray Lipótot, a „nagykátai hóhért”. Aki az Ukrajnába induló munkásszázadok parancsnokainak ezt mondta: „Élve ne hozzanak senkit vissza!”
Budapesti Törvényszék mint ítélőbíróság
N.T I/ 1945. szám
A magyar nép nevében!
A Budapesti Néptörvényszék mint ítélőbíróság a szökésben lévő Muray Lipót…kötéllel végrehajtandó halálos…ítéli.
Az I. honvédelmi bevonulási központ parancsnoka Muray Lipót alezredes volt.
Aszód, Verpelét, Dés, Zsolna gyűjtőhelyek iratai, a peranyagok mind megtalálhatók a Levéltárban.
A Budapestről elvittek nevei, az áldozatok dokumentálhatóak. A honvédelmi irattár által a jeruzsálemi Jad Vashémnek átadott 107.000 személyi karton feldolgozása még nem teljes, az áldozatok száma 80 000-re tehető.
Minden történelmi tény megtalálható a Munkaszázadok veszteségei a keleti magyar hadműveleti területeken c. könyvben (NEVEK sorozat, I-II kötet (A-J és K-Z. Gavriel Bar Shaked munkája). Ehhez az adatbázishoz adható a déli táborok sorsa. (Csapody Tamás munkája), valamint a nyugati áldozatok (Szita Szabolcs kutatásai). Dorosic jelenleg a térképen létező munkaszolgálatos táborok szimbolikus emlékezete. Messze van Ukrajna! De addig nem tér nyugovóra a történelem, amíg fél a szavaktól, fél az emlékművektől, amíg hivatalosan ki nem mondják azt, ami 1942-43-44-ben a magyar zsidó munkaszolgálatosokkal történt. Kimondani és emlékezni itthon kell!
Valami azonban mégis történt, majdnem lepel alatt. Média visszhangja nem volt. A Magyar Köztársaság hivatalosai nem voltak ott, a magyarországi zsidó vezetők képviselői nem voltak jelen. 2005 szeptemberében, Ukrajna, Korosten-Dorosic kistelepülésen egy emlékhely felállítására került sor. Kis küldöttség, amely útközben Ungváron tiszteletét tette a magyar honvédek sírjai előtt, elindult a hosszú és majdnem végtelennek tűnő autóúton Kiev–Zsitomir irányába, érintve Lemberget. Biztos vagyok abban, hogy Nagybaczoni Nagy Vilmos által megtett utat tettük meg mi is. 2005-ben Holló tábornokkal utaztam együtt.
Az emlékkövek a Dorosicban meggyilkolt magyar zsidó munkaszolgálatosokat idézik. A közösség rabbija mesélte, hogy a temető rendbetétele során a föld csontokat rejtett magában. A barakkban bent égett tífuszos munkaszolgálatosok neveit őrzik a felállított kövek, több mint 400-ét. Ha Borhoz Radnóti Miklós neve kapcsolódik, akkor Dorosic-hoz Zelk Zoltáné. Megrázó verset írt Dorosici tüzek címmel.
Amikor 2005 szeptemberében, közel hat év erkölcsi küzdelem és az akkor még élő tanuk biztatásával elindultam a delegációval Dorosicba, a hosszú autóúton természetesen arra gondoltam, hogy a munkaszolgálatosok nem így jutottak erre a kis településre. Dorosicban a hajdani kolhoz, a mező, a nem létező istállója magánkézbe került. Tulajdonosnője, miután meghallotta, hogy egy „temető” készül itt, ingyen átengedte a területet a helyi önkormányzatnak. A terület érintetlennek tűnik föl, ilyen lehetett 1943-ban is. A helyi ukrán vezetés, a helyi és a Kievből érkező zsidó szervezet megrendítő kedvessége hihetetlen volt. Másnap ezeket a vezetőket Babij Jar várta, érthető volt, hogy megrendültek a váratlan megemlékezéstől. Ez nem az ő történelmük, nem értettek, hogyan is kerültek ide zsidók? Ki ölte meg őket, és honnan jöttek? Igen. A lényeg lemaradt az emlékezés szövegéből. Hogy magyar zsidó munkaszolgálatosokat magyar keretlegények ölték meg. Döbbenten fogadták a magyarázatot. Az emlékkövek felavatására kivonultak a kis Korosten község lakói. Fiatalok, öregek kerékpárokon és vasárnapi ruhába öltöztetett gyerekek, nagyszalagos copfos kislányok.
A megemlékezés után az ukrán vezetőket és a magyar delegációt a rabbi közösségi ebédre hívta. Ukrán, orosz és jiddis dalok, harmonika szó és beszédek a barátságról és a békéről. Almakosarakkal búcsúzott a magyar delegáció, igaz, pálinkát is vittek ajándékba. Minden olyan természetes volt, a sok szín, a sok arc, a lubovicsi kántor és a fiatalok… Valakik hiányoztak: a hivatalos Magyarország és a magyar zsidóság vezetői.
Korostennek nincs villamosa, autóbusza, oly kicsi a település. De egy éppen akkor rendbe hozott szálloda várt minket, jó festék szagú; annyira friss volt. A recepciónál váratlan kedvesség fogadott mindenkit: kiderült, majdnem mindenki tudott magyarul. Hogyan is? A családok – katonaférjeikkel – 1989-ben hagyták el Magyarországot. Népi viseletbe öltözötten fogadtak minket. „Azért jöttünk, hogy megemlékezzünk a fasizmus áldozatairól” – mondtuk. Így aztán elvittek minket Korosten szovjet katonai emlékművéhez. Mert az ukránok számára a háború a fasiszták elleni harc volt. Pontosan tudják: hányan haltak meg a II. Ukrán Front kötelékében, amely Magyarország területén harcolt a nácik ellen. Malinovszkij és Tolbuhin. Igen. Ezt a véráldozatot nem lehet elfelejteni, és ők nem felejtettek. Mi igen. Szégyenteljesen és nevetségesen állt a magyar delegáció a koszorúzások alatt. Ordítani tudtam volna. Hova tartozom? Az áldozatokhoz, akiket a magyar keretlegények megöltek, vagy az emlékezni nem akaró, vagy nem úgy akaró, magyar delegációhoz?
A népbírósági tanúvallomások 1946. április 23-án készült tárgyalásán elhangzottak szerint a magyar hadsereg tisztjei 1943 februárjában kaptak parancsot arra, hogy az körletbe telepítendő munkaszolgálatos kórházhoz orvost vezényeljenek. Az adatokból hamar kiderült, hogy a dorosici kórház egészségügyi helyzete nem kielégítő, tömeges a megbetegedés, az élelmezés gyenge, az épület túlzsúfolt. 1943 áprilisában a Korostenbe települt 116. számú katonakórház vette át a dorosici kórház vezetését. A kórház nem tudta betölteni hivatását, az embertelen bánásmód, a gyógyszerhiány,a teljesen hiányos ellátás következtében a munkaszolgálatosok nagy százalékban elpusztultak. Dorosic nincs messze Kievtől, egyetlen kőépülete és néhány istálló létezése miatt jelölték ki a 7. hadtesthez tartozó illetékes szemlélők a járványkórház helyét. Ebben a kórháznak nevezet területen több ezer munkaszolgálatos feküdt fertőző tífuszban, akik semmi néven nevezendő gyógyszer ellátást a hadtesttől nem kaptak, élelmiszerellátásuk a semmivel volt egyenlő. A kórházban levő őrszemélyzet a lehető legkegyetlenebbül bánt a munkaszolgálatosokkal, nem volt ritka dolog az éjszakai agyonlövetés a keret részéről. A betegek önkívületi állapotban rossz, tetves szalmán feküdtek. Fertőtlenítés nem volt.
Ezt a helyzetet követte a bűntény. A zárt ajtajú barakkok felgyújtása. És a menekülők legéppuskázása.
A káddis elmondása még ma sem történt meg.
Meddig még?