Talán igazságtalan vagyok, hogy őt választom hősömül, a konzervatív zsidó család fekete bárányát. De mint majd kiderül, megvan erre az elegendő okom.
Száz évvel ezelőtt, a boldog békeidők végén, vitathatatlanul fontos szerep jutott a főváros zsidóságának. A kereskedelem, az ipar fellendítése mellett jeles tudósok, orvosprofesszorok, ügyvédek, írók, újságírók, színészek és alkotó művészek szereztek hírnevet, tekintélyt, nemcsak maguknak, de hitsorsosaiknak is.
A zseniális Sándor Pál, a gabonakereskedelem és malomipar modernizálója, a pesti tőzsde egyik alapítója hét cikluson át volt a Belváros országgyűlési képviselője és a merkantilisták vezére. Amúgy rettegett párbajhős, huszártiszt („Ne hagyd magad, Schlézinger!”). A tiszteletére kiadott emlékalbumba a kereskedőtársak egy része, a Schwarczok, a Grószok, a Kleinek jó néhány katonaruhás képet küldött magáról, mellükön vitézségi éremmel és más kitüntetésekkel, mert az első világháborúban még fegyvert foghattak a hadköteles zsidó férfiak is. Ez időben kedvező arányban voltak együtt a konzervatívok és az új eszmék iránti fogékonyak.
A zsidó értelmiség fontos szerepet játszott az őszirózsás forradalomban (Krúdy Gyula egyik írásában eldicsekedett, hogy három zsidó származású miniszterrel áll pertu viszonyban) és aztán a Tanácsköztársaság vezérkarában is ott voltak a Mózes hitűek is. Ez később, persze, alkalmat adott arra, hogy a háború minden szenvedéséért és következményéért, így Trianonért is, az uralkodó osztály a zsidókra tolja a felelősséget. Később, mintha átmenetileg csillapodott volna az antiszemita hullám, de ez csak a vihar előtti csend volt.
Egy jelenet nagyon az emlékezetembe rögződött, a még úgy, ahogy békésnek mondható évekből. Németórán a kis Grünwald fiú nyögdécselt felelet helyett, s megállt mellette dr. Juhász Pál tanár úr, s kihirdette a szentenciát:
– Fiam a zsidó, ha buta, nagyon buta! Ne higgye neki, hogy ez antiszemita kijelentés volt. Mi, a nebulók is tudtuk eme megállapítás másik felét, miszerint ha okos a zsidó gyerek, akkor… És eme igazság megerősítéséhez nem kellett megvárni az amerikai atomtudósok munkásságáról érkező híreket, elég volt belenézni a gimnázium évkönyvébe.
Az én későbbi életem úgy alakult, hogy újságíró, írói hivatásom miatt a baráti körömben is szép számban voltak Noé legidősebb fiának leszármazottai. Így személyes tapasztalataim alapján fordítottam egyet dr. Juhász Pál tanár úr mondásán, miszerint: „Kérem, a zsidó, ha bohém, akkor nagyon bohém!”
Eme e kissé hosszúra nyúlt, de nélkülözhetetlennek vélt beköszöntés után menjünk vissza a harmincas évekig, hogy bemutassam Harmonikás Imre famíliáját.
Jómódú család volt ez, két tágas lakással, a Várfok utcában, közvetlenül nagyméltóságú Horthy Miklós kormányzó úr palotája, rezidenciája alatt, és egy tágas, nagy üzlettel az Attila úton. Konszolidált úri családok laktak errefelé, és több ismert, népszerű személyiség is. (Kosztolányi híresen szép ember volt, viszont Schöpflin Aladár nem volt az.)
A családi munkaközösség kitűnően működött. A cégtáblán a tulajdonos neve, Ferencz József volt. (A Ferenczet, mint látható, cz-vel írta a tulajdonos, és nem tartott rokonságot a Habsburgokkal.) Az üzlet az ő nevén volt, de a tényleges parancsnok a felesége, Elma néni volt, az igazi jiddise máme. (Kitalálta, hogy nem is aranyban vagy valutában, hanem drágakövekben kell tartani a családi vagyont, s később, kosztümkabátja válltömőjébe varrva vitte el Auschwitzba a brilliánsokat.) Mellette dolgozott Erzsi lánya.
Még nem említettem, hogy textil méterárut kínáltak kicsiben és nagyban. Szerencsés véletlenként vagy talán szándékkal, Erzsike férje, a vő, a soproni Gyapjúszövő gyár budapesti képviselője volt, így nagy kedvezménnyel vásárolhattak a gyár termékeiből, a maradékokat pedig szinte fillérekért kapták meg. (A vőt majd Borba hurcolják, később abban a bizonyos halálmenetben, amelyben Radnóti Miklós, őt is lelövik és a túlélő társak emlékezete szerint még mozgott, amikor gödörbe dobták és elföldelték.)
Az após, Ferencz Jóska, a nagybani eladásokkal foglalkozott, s az üzleteket járva állítólag összeszűrte a levet egy fiatal újpesti özveggyel. (A munkaszolgálatból hazatérve vele próbált új életet kezdeni, majd belehalt az izgalomba, amikor boltjukat államosították.)
A családi vállalkozás tehát olajozottan, eredményesen működött. Csakhogy még ott volt az Imre fiú, a fekete bárány. Aki sehogy sem akart megkomolyodni. Folyton a nőket hajkurászta, az éjszaka egyik császára volt. A lányokon kívül szenvedélyesen szerette pompázatos motorkerékpárját és a tangóharmonikáját.
Délelőttönként nagyokat aludt, aztán a zsebpénzről gondoskodva, hol az egyik, hol a másik családtagját pumpolta meg. És ami a furcsa, fia kéréseit illetően a szigorú, fukar Elma néni sem tudott ellenállni, csak a gyerek távozásával sóhajtozott, hogy ez az életmód nem vezethet jóra…
Amikor Magyarország belépett a második világháborúba, Imrét az egyik elsőként a frontra indított munkaszolgálatos keretbe osztották be. Le kellett mondania a lányokról, az éjszakai kalandokról. Kedvenc motorkerékpárját sem vihette magával. A tangóharmonikát viszont igen, s úgy tűnt, hogy ezzel megalapozza a szerencséjét. A bevagonírozásnál ugyanis kiemelték a sorból. Nem ment tovább a többiekkel, a telezsúfolt marhavagonok valamelyikében, hogy szálkás padlón hálva, bűzben, mocsokban tegye meg a hosszú utat. Előre kísérték, ahol a mozdony mögött, az egyetlen személykocsiban utaztak a tiszt urak. Ők is féltek, nem volt kedvükre való ez a kiruccanás. Úgy gondolták, hogy a kártya meg az iszogatás mellett a tangóharmonika muzsikája is oszlatgathatja borús kedvüket.
Imrét mindenki irigyelte. Szerencse fia ez a fickó! A tiszt urakkal együtt kényelmesen utazhat, jobb kosztot kap, s talán még piát is. Alighanem kinn a fronton is kímélni fogják udvari muzsikusukat.
A Kárpátokon túl, a légitámadás váratlanul érte a vonatot. A ruszki pilóta alacsonyra szállt, pontosan célzott és alighanem szerencséje is volt, mert a ledobott egyetlen bomba telibe találta a mozdony mögötti személykocsit. A munkaszolgálatosok közül csak a szerencsés Ferencz Imre volt az áldozat. Apja, amíg élt, és nővére, sokszor elmondta: ha előre ismerték volna a jövőt, nem fékezték, hanem inkább bíztatták volna, hogy csak élje világát, amíg lehet. Amikor a családtagok későbbi sorsáról beszámoltam, tudatosan kihagytam Erzsit, a lánytestvért. Az ő helyzetét megnehezítette, szinte reménytelenné tette, hogy 1943-ban, a legkegyetlenebb üldöztetés idején egy kislánynak adott életet. A baba sorsáért aggódva nem ment gettóba, hanem legjobb barátnője édesanyjánál talált menedéket. A Bethlen téri zsinagóga mögött, egy Nefelejcs utcai bérházban Czuppán néni bújtatta, védte a fiatal anyát és kislányát, így szerencsésen túlélték a vészterhes időket.
Erzsébet asszony, megözvegyülvén nem ment újra férjhez, életcélja a leánya tisztes felnevelése lett és maradt. Volt tejcsarnokos, zöldségárus, benzinkutas, s végül még egy saját üzlet megnyitásának is örülhetett. Tanulván a történelmi tapasztalatokból, nem fogta úgy a pénzt, mint édesanyja, Elma néni. „A halotti ruhán nincsen zseb” –, mondogatta gyakran.
Élete legboldogabb éveit nagymamaként élte meg,
Azóta már ő is elment, felnőttek az unokái is. És a fiú, mit ad Isten, az éjszakai élet egyik császáraként a lányokat hajkurássza és imádja a motorkerékpárját. Még szerencse, hogy nem tangóharmonikázik…
Ha a sors megengedte volna, családregényt írtam volna róluk, de úgy tűnik, most már be kell érnem ennyivel…
»