Benedek Pál (Izrael, 1996)
Zsolt Béla kardként bánt a tollal
Steiner Béla volt az eredeti neve. A kiváló stílusérzékkel, megfigyelő és elemző képességgel rendelkező fiatalember 18 éves korában választotta a Zsolt nevet, és költőként kezdte az irodalmi pályáját. Még nagyon fiatal volt, amikor megismerkedett Ady Endrével, a titkárául akart szegődni, de ez az első világháború zűrzavara miatt nem sikerült. Újságíró, majd író lett belőle.
Sikeres nagyváradi évei után Budapestre került, ahol publicistaként alapozta meg irodalmi jóhírét.
Vezércikkíróként érdekes módon alakult pályája. Egyrészt a zsidó kispolgárság védelmezője volt, másrészt a magyar néppel azonosulván elhárított minden olyan kísérletet, amely a magyar zsidóság létét kisebbségi létként határozta volna meg.
Az Újság című lap hasábjain jelentek meg a vezércikkei, amelyek iránt olyan érdeklődés volt a zsidó értelmiségi és kispolgári körökben, hogy Ágay Béla ezer pengőt fizetett Zsolt Bélának egy-egy vezércikkéért. Abban a korszakban, amikor azt énekelték Magyarországon, hogy „Havi kétszáz pengő fixszel, az ember könnyen viccel…”
Amikor vezércikket írt, kardként bánt
a tollával, és azt hirdette, hogy a magyarság kultúrája és a zsidóságé közös nevezőre hozható, politikai szempontból pedig megen-gedhetetlen a faji megkülönböztetés, a diszk-
rimináció, és Magyarország csak abban
a mértékben közeledhet Európához, amilyen
mértékben megteremti az egyenlőséget és gyökerestől kiirtja az antiszemitizmust, a faji megkülönböztetést.
Újságírói munkája során irodalommal és irodalmi publicisztikával is foglalkozott. Az utóbbi műfajnak is kimagasló tehetségű képviselője volt, elsősorban A toll című folyóiratban jelentek meg ezek az írásai.
Zsolt Béla regényeit a két világháború között nem különösebben kedvelte a magyar zsidóság.
Az író nem vette figyelembe, hogy a magyar zsidóság erkölcsi hibái főleg a megkülönböztetés körülményeiben gyökereznek, és némi megbocsátásra is szükség lett volna, különös figyelemmel arra a jövőre, amely
a magyar zsidóságra várt.
Zsolt Béla nem rendelkezett elég erővel, hogy ezt felmérje, de Bergen Belsenben, ahová végül deportálták, bizonyára átértékelte korábbi véleményét a magyar zsidóságról.
A nem-zsidók kicsit idegennek érezték Zsolt Béla elbeszélő művészetét, a zsidók azért tartottak tőle szellemi távolságot, mert annak idején sokallták a túlzó magyarkodását.
A deportálásból visszatérése után – már súlyos betegen, Davost is megjárva – magyar parlamenti képviselő lett. A polgári
radikális mozgalom vezetői őt tisztelték meg a pártelnöki tisztséggel, s így lett belőle magyar törvényhozó.
Publicisztikai tevékenységét a Haladás főszerkesztőjeként folytatta, és bajvívó maradt, mert hamar felismerte, hogy a magyar zsidóság több vonatkozásban védelemre szorul az új hatalom körülményei között.
Az új-antiszemitákkal szemben vette fel
a harcot, s magas színvonalú, rendkívül meggyőző vezércikkel hétről-hétre hívta fel a figyelmet az antiszemita jelenségekre.
Csak egy példát említünk. Veres Péter,
a neves népi író lett az Országos Földrendezési Tanács elnöke, s e minőségében igyekezett elvitatni a deportálásból visszatért zsidók jogát a földtulajdonhoz, azt állítván, hogy csak tulajdonosai, de nem megművelői a földnek.
Zsolt Béla számos cikket írt Veres Péter ellen, ezek közül a legemlékezetesebb a Veres Péter a lovát ugratja című vezércikke.
Kilenc koffer című regénye a nagyváradi gettóról és a deportálásról szól. Először folytatásokban jelent meg a Haladás hasábjain, majd évekkel ezelőtt könyvalakban is kiadták.
Régebbi könyveinek új kiadásai csak gyéren jelentek meg – pár évvel ezelőtt kiadták a Kínos ügy című lélektani regényét, és színdarabjai közül az Oktogon és az Erzsébetváros is színre került.
Kiadták újra a Duna-parti nő című regényét is, amely 1936-ban jelent meg, és a házasság problematikáját boncolgatja.
Zsolt Béla lektűrt írt, de a legmagasabb színvonalon. Ezt bizonyítja, hogy ma jóval többen olvassák, mint a két világháború közötti korszak utolsó szakaszában.
Rövidre szabott élete volt, s hogy harminc könyvet írt, az csak példátlan szorgalmát mutatja.
Élete legutolsó szakaszában nagy lelki
élménye volt a zsidó állam megalakulása, amelyről több vezércikket írt.
Egyszer egy újságíró feltette Zsolt Bélának a kérdést, nem készül-e alijjázni.
Az író perceken át gondolkodott, majd
a következőt válaszolta:
– A probléma erősen foglalkoztat. Sajnos, nem látom realizálhatónak, hogy Izraelt válasszam hazámul, mint magyar parlamenti képviselő.
A deportálásban szerzett tüdőbaj idő előtt megölte Zsolt Bélát.
54 éves volt.