Fazekas Lajos
Tibori Szabó Zoltán
Árnyékos oldal
Már az ajánlásánál szívügyemmé vált, hiszen a kolozsvári neológ főrabbi felszólította Karácsony Benőt, hogy vallja magát zsidó írónak, mert a magyarok 1942-ben megtagadták. Karácsony régen volt ifjúságom kedvenc regényének, a varázslatos Napos oldalnak a szerzője, s Tibori könyvének első oldala is őt, az ő tragikus sorsát – mint megannyi erdélyországi magyar zsidóét – idézi.
A könyvet a kolozsvári KOINÓNIA adta ki 2007-ben. Én a Remény főszerkesztőjétől kaptam kölcsön, hogy olvasnám el, és írnék róla.
Mély sóhajjal nyitottam ki, hiszen alcíme: Zsidó identitástudat Erdélyben a holokauszt után; arról ugyanis nem tudok, hogy ugyanezt Magyarországon ilyen mélyen, átfogó módon vizsgálta volna valaki.
*
Jó három évvel ezelőtt, az Auschwitz-Birkenau-i haláltábor fölszabadulásának 60. évfordulóján Az Élet Menete Alapítvány megbízásából filmet forgattam az ottani gyászünnepen. Hideg esőben-szélben álltam Krakkó egykori gettójának főterén, ahol egész nap neveket recitáltak a hangszórók: csak a név és
helység neve, ahonnan az elpusztított embert
a halálba hurcolták. Ez a monoton minimalizmus egyre fokozódó erővel idézte a megszokhatatlan, eltörölhetetlen borzalmat. Pedig nem tartozott hozzá arc, élet, test és lélek, csak az absztrakció, a Jel: a név.
*
Kiskamasz koromban adta a kezembe édesapám Nyiszli Miklós nagyváradi orvos híres könyvét: az 50-es évek elején olvastam dermedt rémülettel. Zsolt Béla: Kilenc koffere, Anna Frank Naplója később következett; szörnyű sorsok, iszonyú történelem égtek bele a tudatomba.
*
Tibori Szabó Zoltán könyve az erős indítás után hűvös, tárgyilagos hangnemben
definiálja céljait, módszereit, a történelmi előzményeket. Hivatkozik Széchenyire, magyar és román szerzőkre, statisztikai adatokat sorol. A szöveg tudományos igényű,
áttekinthető, logikus, néhol aprólékos és részletező: alapkutatás, amelyre később akár történelmi művek épülhetnek. Érzékelhetően ez a célja, s ezt a célt el is éri. Nekem a krakkói névsor zakatol a fejemben:
az a lelkemig hatolt, ez az intellektusomig. Melyik a több?
Vagy: is-is?…
*
A második fejezet: A magyar nyelvű erdélyi zsidó sajtó vizsgálata. Ez már sokkal mozgalmasabb: áradnak a személyek és sorsok, főként, mikor a nagyszerű Egység című hetilap ismertetése következik. Ez az újság 7 esztendőn át lelkiismeretesen, alaposan, széles merítéssel, pontos problémaérzékkel követte a vészkorszak borzalmai után hazatért, visszailleszkedni próbáló erdélyi zsidóság küzdelmeit, a sikeres kísérleteket és a tragédiákat, a sebek hegedését és az összetört lelkek végső megroppanását, az életben maradás stratégiáit, a megbocsáthatatlannal való szembenézés és a nagylelkű megbocsátás gesztusait, politikai és gazdasági gyürkőzéseket, a helyben maradás vagy emigráció lelket szakító gyötrelmeit. Külön öröm, ha
a szerzők és szereplők között ismerős neveket olvasok: Rappaport Ottó (sokunknak
a drága Rapi!), Harag György, akkor még színiakadémista rendező hallgató, és a nem-zsidó erdélyi magyar szellemi elit névsorát: Méliusz József, Berde Mária, Balogh Edgár, később Kacsó Sándor nevét.
A sajtószemlézés témánként újra indul 1945-től 1953-ig, átfogja a zsidó életnek
jószerivel minden vonatkozását, változik
a változó történelemmel, csak az benne
az állandó, hogy nem enged sem a gondolkodás, sem a fogalmazás igényességéből.
Sodró, érdekes, változatos fejezet.
A harmadik és negyedik rész, Az erdélyi magyar illetve román sajtó vizsgálata nyilvánvalóan laposabb, hiszen ezek az újságok nem kezelik központi témaként a zsidókérdést – mégis irigylésre méltó, hogy Tibori Szabó Zoltán elvégezte ott azt, ami nálunk még várat magára.
Az ötödik és hatodik fejezet megint új hangvétellel ráz föl: a zsidó identitástudatot elemzi. Az előző fejezetek szociologikus vizsgálódásai után filozofikus igényű és mélységű epizód.
Amikor Trianon hatását kutatja, eszembe jut Karinthy Frigyesnek egy ritkán idézett írása: az a levél, amelyet fiának írt, s amelyben Trianon tragédiáját siratja. Soha szemérmesebb, forróbb hazaszeretetet! A zsidó Karinthy elsiratja hazáját, Nagy-Magyar-
országot.
Tibori persze nem érzelmekre akar hatni, de pontosan és arányosan építi föl a kétségbeesett csalódásig vezető vergiliusi utat, amely beleütközik 1944. rettenetébe. Hivatkozásai Jean Paul Sartre-tól Kertész Imréig, Sempruntól Bettelheimig és Paul Celanig, Heller Ágenstől, Konrád Györgytől Elie Wieselig, Hannah Arendtig terjednek.
*
Tibori Szabó Zoltán munkája tiszteletre, megbecsülésre és olvasásra méltó, nagy és alapos munka.
Nem lévén sem a kérdés, sem a hivatásos olvasás szakembere, ilyetén értékeit nem tudom fölbecsülni, abban azonban biztos vagyok, hogy Erdélyben – akárha magyarként, akárha zsidóként – elolvasván ezt
a könyvet emeltebb fővel hordozhatnám
a sorsomat.
Vajha magyarországi testvére is születhetnék e műnek!