Hirsch Gábor (Svájc)
Az utolsó nyolc hetem Birkenauban
Már több mint 5 hónapja voltam Auschwitz-Birkenauban, a BIIe cigány-táborban, a BIIa karantén-táborban és november 3. után a BIId férfimunkatáborban, nem csoda hát, hogy ennek megfelelően nagyon le voltam már gyengülve és soványodva. Ehhez járult még, hogy testemen és a szájamban is gennyes daganatok képződtek, ami az evést a kínzó éhség ellenére is lehetetlenné tette. A betegség neve mindmáig emlékezetembe maradt, „Stomatitis Ulcerosa”. Így minden félelem ellenére elszántam magam, hogy orvosi kezelésre jelentkezem – tudomásunk és a „latrina-hírszolgálat” szerint november 3. óta szelekciók nem voltak, és a gázkamra sem működött. Az orvos azonnal beutalt kezelésre a „Krankenrevier”-re. A talán 10-14 napos kórházi tartózkodásom idején, december első heteiben tetováltak, számom B-14781 lett, ez ma, 64 esztendő után még mindig jól látható és olvasható. Miután valamennyire helyreálltam egészségileg, s megint tudtam enni, visszahelyeztek sorstársaimhoz a BIId tábor 21. barakkjába.
Evakuálás és felszabadulás
Hetek óta hallottuk már, amint a front és az ágyuk döreje napról napra közeledett, ennek ellenére még hetekig eltartott, míg egy Apellnél (létszámszámlálás), 1945. január 18-án közölték, hogy a tábort feloszlatják, és hosszabb menetelésre számítsunk. Felhívták a betegeket és gyengébbeket, hogy akik nem érzik képesnek magukat hosszabb gyalogolásra, jelentkezzenek, és őket áthelyezik a kórház táborba. Én gyengének éreztem magam, egyben tudatában voltam annak is, hogy mi lehet a jelentkezés következménye. Egyik esetben – kimerültség, elfagyás esetén – agyonlövéssel kell számolnunk, másik esetben likvidálás lehet a kórházban maradás ára, ha a szovjet túl gyorsan közeledik.
A két bizonytalan kimenetel közül a kórházat választottam, s valóban áthelyeztek bennünket a BIIf úgynevezett kórház táborrészébe. A többiek, az erősebbek részére január 18-án elkezdődtek az ú. n. „halálmenetek”.
Három nappal tábortársaink távozása után, 1945. január 21-én híre kelt, hogy
a tábor őrsége az éjszaka folyamán elhagyta őrhelyét, és mi szabadok lettünk. Az idehurcoltak megpróbáltak élelmiszert szerezni, és meleg ruhaneműt organizálni. Annak ellenére, hogy igen rossz állapotban voltam,
sikerült pár melegebb holmit, egy csíkos fogolysapkát és némi élelmiszert összegyűjtenem. Az újonnan szerzett kenyérzsákommal, amit gyengeségem miatt csak a földön húzva tudtam magammal vinni, meglátogattam minden helyet, ahol reméltem, hogy enni vagy innivalót találok. A különböző táborrészekben, az őrszobákban, megkóstoltam mindent, amiről feltételezhettem, hogy ehető vagy iható. Nem tudom, hogy a hideg miatt, vagy az érzékszerveim voltak nagyon eltompulva, de nem tudtam a szagokat megkülönböztetni. Így előfordult, hogy petróleumot vettem a számba a remélt szirup helyett.
A szabadság első vagy másod napján elhatároztam, hogy betelepszem az egyik elhagyott őrszobába. Az ötlet másoknak is megtetszett s rövidesen két nő is úgy határozott, hogy ott marad. Január 24. délutánján néhány egyenruhás fegyveres jelent meg. Először azt hittük, hogy szintén KZ foglyok, akik valódi egyenruhát szereztek. Hamarosan kitűnt tévedésünk: egy TODT különítmény tagjai voltak. Az árulkodó nyomokat akarták eltüntetni, és a még járóképes zsidókat elvinni, mielőtt az előretörő szovjet hadsereg a tábort eléri. El kellett hagynunk az őrszobát, és vissza kellett mennünk a táborba. Az Apellnál kihirdették, hogy másnap minden zsidónak menetkészén kell
a reggeli létszámszámlálásra megjelennie. Én még engedélyt kaptam, hogy visszatérjek az őrszobába, hogy a hátrahagyott kenyérzsákomat elhozhassam. Mivel egyedül féltem, némi élelmiszer ellenében sikerült egy fiút rábeszélnem, hogy elkísérjen. Amikor másnap kiadták az „Alle Juden antreten (minden zsidó sorakozzon)” parancsot, elbújtam a szalmazsák alá. A katonák siettek, s nem vették a fáradságot, hogy a barak-
kokat gondosan átvizsgálják. Így én és még
egy páran szerencsésen túlvészeltük ezt
a kalandot.
Évek múlva tudtam meg, hogy a többieket az auschwitzi táborba akarták vinni.
A kb. 3 km-es úton a gyengék közül néhányat agyonlőttek. Félúton motoros futárokkal találkoztak, akik a kísérőket magukkal vitték. A foglyoknak meghagyták: folytassák útjukat a főtábor felé.
Ami engem, minket illet, mi csak órák múlva merészkedtünk elő a rejtekhelyünkről. Én megpróbáltam a barakk parancsnokának szobáját elfoglalni, két fogoly is csatlakozott hozzám. Csakhogy napról napra gyengébb lettem, úgy hogy már nem voltam képes a lábamon állni, ha el akartam valahová jutni. Négykézláb kúsztam a pár lépés távolságra lévő WC-ig. Szobatársaim minden felelőséget elhárítottak magukról állapotom miatt, s (ezért) áthelyeztek egy korház-barakba, ahol ápolók is voltak. Január 27-én hallottuk, hogy a szovjet hadsereg elérte táborunkat. Hálát adtunk az Istennek: felszabadultunk. Nem tudom, hogy még aznap vagy csak a következő nap: egy szovjet szanitéc katona a tábort körülkerítő szögesdrótkerítéséhez támogatott, dokumentumfilmet készítettek rólam. Rövid ideig még a BIIf táborba maradtunk, majd öszvérfogatokkal vittek bennünket az auschwitzi főtáborba, itt ápoltak még egy jó ideig, amíg egy kissé megerősödtem. Valószínűleg innen származik az első, sajnos dátum nélküli okmányom, amelyen – tévesen – Budapestet tüntették fel szülőhelyemül. Eszerint a 22. blokkban voltam elhelyezve. Rajtam kívül még egy városbelim van ezen a listán, akivel deportálásunk óta először a felszabadulás napjaiban, Birkenauban találkoztam, az 52 esztendős Weisz Jenő szabómester. Feltehetőleg a BIId táborban hónapokig együtt voltunk anélkül, hogy tudtunk volna egymásról. Ő volt az első személy, aki hazatértekor – hónapokkal az én hazatérésem előtt – édesapámat értesítette, hogy életben vagyok. Később elmondta nekem, hogy amilyen állapotban a felszabaduláskor látott, nem gondolta volna, miszerint életben hazakerülök.
A főtáborba való áthelyezésünk után megfürdettek, dezinficiáltak bennünket, és tövig levágták a hajunkat. Egy új okmány ebből az időkből – cirillírással – az egészségi állapotomról számol be: másodfokú alultáplálkozás és szájpenész. Az ápolás és a megfelelő táplálkozás azért megtette a kedvező hatását, és több hét után egészségileg többé-kevésbé helyreálltam. Ezt mutatja egy ezekben az időkben készült fénykép felvétel, ahol már felismerni vélem magamat. A felvétel a főtábor szögesdrót kerítésénél készült, több hasonló korú gyerekkel együtt, és ma is az Auschwitz múzeum a 6. épület földszinti-helyiségében látható; egy egész falat befed.
Miután többé-kevésbé helyreálltunk egészségileg, igazolványokat kaptunk, felszólítva a hatóságokat, hogy segítsenek bennünket
a hazatérésben. Sokan éltek ezzel a lehetőséggel. Gyenge kondícióban, egyedül és 15 évesen, nem mertem a több száz kilométeres utat magamra vállalni. Ezért jelentkeztem, és vártam egy transzport összeállítására. Ha jól emlékszem, ekkor a már megkapott igazolványokat le kellett adnunk.
Katowice, Csernovic
Lassan összeállították a transzportot. Ez szerint március végén lehetett. És elindultunk a kb. 60 km-re lévő Katowicébe. Táborunk, emlékezetem szerint, a vasút vagy a villamos állomás közelében lehetett. Én két urizáló pestkörnyéki felnőttel kerültem egy szobába. Mint gyerek viszont a konyhaszemélyzet kegyében voltam: nagyobb adagokat kaptam, mint járt volna. Sokáig nem maradtunk itt, rövid idő után hazafelé tartó újabb transzportot állítottak össze. A vonatút lassú volt, sok megállással és várakozással, mert a katonai vonatoknak elsőbbségük volt. Az egyik ilyen megállásnál történt, hogy a másik csabai, Weisz Jenő, vizet akart hozni, vagy a WC-re ment, mindenesetre, amikor visszajött – szerencséjére vagy szerencsétlenségére – a vonat nélküle elment. A vasúti alkalmazottak és a katonaság segítségével igazolványt kapott, és feltették egy vonatra, s ha bennünket nem is ért el,
viszont hónapokkal előttünk tért vissza
Magyarországra. Mint már mondtam, ő volt az első, aki édesapámnak életjelt adott rólam.
A mi utunk Bukovinában, Csernovicban végződött. Ez a terület akkoriban Romániához tartozott. Az első állomásunk egy hatalmas épület volt a város központjában. Egyesek szerint iskolaépület vagy kaszárnya volt. Amire emlékszem: az első éjszakát a lépcsőházban, a lépcsőkön töltöttem. Bejárhattunk a városba is. Mindenesetre a KZ viszontagságai még láthatóak voltak rajtam, mert anélkül, hogy kértem volna, valaki egy cservonyecet, egy 10 rubeles bankjegyet nyomott a kezembe.
Pár nap után átköltöztettek bennünket
a város szélére, egy másik iskolába vagy kaszárnyába. Szabadok voltunk, és némi mozgásszabadsággal rendelkeztünk. Így történt, hogy egy péntek este elmentem a zsinagógába. A helyi zsidók beszélgettek velünk, és amikor említettem, hogy hová való vagyok, az egyik férfi azt mondta, hogy náluk lakik egy kislány, aki szintén Békéscsabáról származik, s meghívott péntekesti vacsorára. A lány egy évvel volt nálam idősebb, a neológ elemiben egy osztállyal felettem járt, unokatestvé-
remmel Tibivel együtt. Fischmann Katónak
hívták, ma mint nyugalmazott professzor él Chicagoban. Csernovicban értesültünk arról, hogy május 9-én a németek feltétel nélkül kapituláltak. (A keleti és a nyugati fronton egy nap különbség adódott.)
Sluzk
Néhány héttel később újra összeállítottak egy transzportot, és pár nap múlva meg-
érkeztünk egy fehéroroszországi hatalmas táborba. A láger kb. 60 km-re volt Minszktől. Még távolabb kerültünk otthonunktól. A tábor neve Sluzk volt. A magyarokon kívül voltak itt erdélyiek, románok, csehek, szlovákok, görögök, hollandok, olaszok, különböző nemzetiségűek. Az olaszok közül később Primo Lévi vált világhírűvé, könyveiben az auschwitzi felszabaduláson kívül
a sluzki táborról is beszámolt.
Megérkezésünk után fürödni mentünk, kisebb termek vártak itt minket pár káddal. Engem az utolsó csoportba osztottak be.
Mivel törülközőm nem volt, és feltételeztem, hogy az ott lévők a tábor tulajdonát képezték, elhatároztam, hogy egyet magammal viszek. Később sült ki, hogy a törülköző az egyik vezetőé volt, s amikor kérdeztek, nem mertem bevallani, hogy én vagyok
a bűnös. Most már volt egy törülközőm, de használni nem mertem, a szalmazsákomba rejtettem el. Hónapokkal ez esemény után, röviddel hazatérésünk előtt, hívtak a táborvezetőséghez. Erős szívdobogással mentem az irodába, de megkönnyebbülésemre nem a törülközőről volt szó; a személyi adatainkat írták össze.
A táborban feladatom is lett, tagjává váltam a magyar tábori faliújság szerkesztőségének. A redakció két szobát kapott, ami
luxusnak számított. A hátsó szobában dolgozott Popper Pista és Szívó Pali, az első szobában pedig huszon évesen egy Alex vagy Lekszi nevű zsurnaliszta. Feladatom volt a szobák rendben tartása és a faliújság felragasztása. A kapott katonai ruhákon kívül semmim nem volt, egy szabó készített a szalmazsákom levágott részéből egy mértékre szabott sortot. Nem emlékszem, hogy éheztünk volna, de a menünk nagyon egyhangú volt a köleskása levessel reggel, míg délben és este a híg főzelék némi hússal. Talán a káposztalevesnek örültünk módfelett. A serdülőkorban lévő Fischmann Kati állandó éhségére fájdalommal emlékszem vissza. Szemfehérjém sárgás színezete miatt az orvos sárgaságot gyanított, és ezután a napi fejadagomat egy ideig természetben kaptam kézhez. Ezután a sárgaságomat disznózsíros kenyérrel gyógyítottam. Hogy ez a helyes diéta sárgaság ellen, azt kétlem, mindenesetre betegségemet nagyobb kár nélkül vészeltem át.
Legnehezebben családom hiányát viseltem. Hiszen mégiscsak 15-16 éves voltam. Az első adandó alkalommal, augusztusban levelet írtam a csabai neológ hitközségnek, kérve őket, hogy ha valaki él a rokonságomból, értesítsék őket, hogy életben vagyok.
A sorokat Jassiból továbbították, és szerencsésen elérte édesapámat.
Hazatérés
Augusztus végén, hosszú várakozás után végre bevagoníroztak bennünket. Hosszú, 10-14 napos utazás várt ránk; utunk hosszabb volt, mint amikor Birkenauba vittek, legföljebb nem voltunk annyira összezsúfolva, sőt enni és inni is kaptuk. Egyszer csak elhagytuk a román-magyar határt, és szülővárosomban Békéscsabán is megálltunk. Annak ellenére, hogy hosszabb ideig álltunk, nem volt szabad elhagynom az állomást, viszont sikerült hírt küldenem a városba. Az állomáson működött a Vöröskereszt szolgálat és ételt is adtak. A nagybátyám mégis meghallotta, hogy átutazóban vagyok, kijött egy köcsög tejjel, s közölte, hogy édesapám üzletileg éppen Pesten tartózkodik, és táviratilag értesíti érkezésemről, de lelkemre kötötte, hogy a tejesköcsögöt okvetlen hozzam vissza. Kispesten szintén várt a vonat s ott élő nagynénémet értesíteni tudtam megérkezésemről. Vagyis amikor a vonat befutott a Nyugati pályaudvarra, édesapám már várt. Néhány napi pesti tartózkodás után, miután papírjaimat megkaptam a Bethlehen Gábor téri DEGOB
irodán, egy orvosi vizsgálat és néhány szükségleti cikk bevásárlása után visszatértem édesapámmal Békéscsabára a csaknem másfél évi távollét után.
Ott hallottam Böske unokanővéremtől, hogy édesanyám 1944. szeptember 25-én Auschwitzban, több csabai nővel együtt
a szelekció áldozata lett. Édesanyámat egy 4501 főnyi transzporttal Stutthofba vitték, ahol szeptember 27-én regisztrálták. Azt is megtudtam, hogy édesanyám 1944. december 18-án meghalt. A „halál oka ismeretlen”.
Hazatértem után magántanulóként letet-tem a gimnázium 4. és 5. osztályából a vizsgát, hogy a régi osztálytársaimmal tovább tanul-hassak. Rövidesen iskolát váltottam, és így 1951-ben kaptam meg a technikusi oklevelet Szegeden. Rövid szakmai tevékenység után
a Műszaki Tanárképzö-öiskolán folytattam
a tanulmányaimat. Oklevelet szereztem, s
a végén 1954-ben a Villamos Gépek és Hálózatok okleveles technikumi tanára lettem. Ezt követően felvettek az esti egyetemre, és itt folytattam tanulmányaimat 1956-ig. 1956 november közepén emigráltam Svájcba, ahol ösztöndíjjal sikerült az 5. szemeszteren (3.
évfolyam) folytatnom. Két évvel később, 1958-ban sikeresen diplomáztam a zürichi „Eidgenössische Technische Hochschule”-én, ahol további öt esztendőt töltöttem, mint tudományos munkatárs. 1963-tól egy amerikai cégnél dolgoztam mérnökként a fejlesztésben. 1968-ban családot alapítottam, a fiaim 1970 és 1973-ban jöttek a világra. 1995-ben 65 évesen nyugdíjba mentem.
Hosszú évekig keveset foglalkoztam a múltammal. Nyugdíjazásom után több időm lett,
a kíváncsiságom és az érdeklődésem is megnőtt, hogy emlékeimmel foglalkozzam, s ezeket –
a fájdalmasakat is – felfrissítsem, és a lehetőségekhez képest okmányokkal alátámasszam. Ezért az „Új Életben” feladtam egy hirdetést, amelyben lágertársakat kerestem Birkenauból és Sluzkból. A jelentkezőkkel megpróbáltam a kapcsolatot felvenni. Nagy volt a csodálkozásom, amikor a válaszok mellett egy több oldalas cikket is találtam egy rövid életű újságban, aminek a létezéséről nem is tudtam. Az orgánum neve „Hírek az elhurcoltakról”. 1945
augusztus 14-én háromoldalas írás számolt be a sluzki táborról, és arról, hogy 850 magyar várta a hazaszállítást. Ők kb. 3 hét múlva, szeptember 6-án megérkeztek a Nyugati
pályaudvarra.
Deportáltak Fehéroroszországban
Szluck
Rendkívül érdekes névsor jutott el a napokban a DEGOB-hoz. Berger Zoltán budapesti, VII Rottenbiller u. 1. szám alatti lakos,
a deportálásból visszaérkezve, a DEGOB Bethlen-téri tájékoztatójában a következőket adta elő:
1944. május 15-én a csurgói Internáló-
táborból Auschwitzba kerültem, ahonnan Monovitzba vittek bennünket, ott 1945 január 18-íg dolgoztam. Az oroszok közeledtére a tábort kiürítettek és mintegy 60
kilométeres gyalogút után Gleiwitzbe kerültünk. Hamarosan GleíwitzböI is megkísérelték továbbszállításunkat. 130 embert zsúfoltak egy-egy vagonba, azonban az oroszok előrenyomulása következtében a vonatot kiürítették, s a deportáltakat a közeli erdőbe szállították. A többség sorsa ismeretlen. Berger Zoltán mintegy 40 társával az orosz fölszabadító hadsereg segítségével Kattowitzba, majd Czenstochowoba került, ahol februártól március 22-ig tartózkodtak. Ebben a táborban különböző felszabadult lágerek lakóit gyűjtötték össze s május 28-án az egész tábort,
mintegy 850 személyt Szluckba, Fehérorosz- országba szállították, ahol a 194 számú lágerben helyezték e1 őket.
Ennek a csoportnak a névsorát közöljük az alanti listában. Berger Zoltán, aki a tábor vezetője volt, közli, hogy a csoportnak kitűnő ellátása volt, ugyanazt az ellátást kapja, mint a hátországban élő orosz katonák: napi 700 gramm kenyeret stb. Berger Zoltán
információja szerint a szlucki csoportot augusztusban hazaszállították.
Néhány megjegyzés még a sluzki táborhoz és a listához. A magyar ott tartózkodók közt több ikerpár is volt, Bleyer Edit és Ernő (1936. Nyírgebe), Eckstein Ilona és Vera (1936. Szombathely), Hadl György és Pál (1938. Újpest), Hermann Ibolya és Piroska (1930. Győr), Sauer Margit és Sári (1930. Paks), Sattler Magda és Vera (1932. Nagykanizsa), Sréter Judit és Vera (1931. Hajdúnánás),
Ágnes é István Péterfreund (1932. ?) stb. Az erdélyi ott tartózkodók között is voltak ikrek, mint pl. a két Malek pár, a Goldenthal és
Mózes ikrek, akik természetesen nem szerepelnek a magyar listán. Mindmáig ismeretlen előttem, honnan került oda ez a 850 személy. Voltak egykori munkaszolgálatosok, partizánok (amiben sokan kételkedtek), menekültek, az auschwitzi tábor felszabadultjain kívül nők, akik Stutthof, Lublin és más KZ-ből kerültek Katovice, Csernovic vagy Sluzkba. Itt volt az olasz Primo Levi is. Velünk volt két újszülött is édesanyjukkal.