2008. 2. szám » S. Nagy Katalin: Bolmányi Ferenc

S. Nagy Katalin: Bolmányi Ferenc

S. Nagy Katalin

Bolmányi Ferenc

Léva 1904 – Budapest 1991

Bolmányi Ferenc zsidó családból származik. Anyja, Schwarcz Julianna négy gyermeket szült, ő volt a legkisebb. Mária nevű testvére katolikus férfihoz ment feleségül, hat gyereke lett. Bolmányi feleségei is zsidó származásúak. Nem volt vallásos az előírások szerint, de szívesen ment zsinagógába is. 1976-ban az Új Életben Bolmányi így vall: „Erősen és mélyen érző hívő vagyok és töretlenül hiszek a zsidóság fennmaradásában, mint ahogy akkor is hittem, amikor az súlyos megpróbáltatással járt. Ez a hitem ösztönösen átitatódott festészetemben is.”
Bizonyságul szolgál A péntek este című kép, amely két falusi zsidót ábrázol, amikor
a kis zsinagóga elé sietnek a szombat köszöntésére. Egyik vázlatfüzetében kék és
fekete tollal zsinagógabelsőket rögzített.
A rajzok megörökítik azt a zsidó kultúrát, amelyet éppen elpusztítani, kiirtani igyekszik az uralkodó ideológia.
Bolmányit számon tartják mint tehetséges magyar zsidó festőt, hiszen a Magyar
Zsidó Lexikon már 1929-ben ír róla (akkor 25 éves!).
1938-tól 1944 decemberéig munka-
szolgálatosként Szentkirályszabadján, Várpalotán tartják fogva. Azonban szerencsésebb, mint más zsidó származású társai. Portréfestő, -rajzoló képessége könnyít helyzetén; végigrajzolja a háborús éveket, helyszíneket. 1944. december 20-án bevagonírozzák egy Auschwitz felé tartó szerelvénybe, de
Budapest körül már bezárult
a gyűrű, a vonatokat nem tudják elindítani. Ám mintegy öt-hatezer férfit és kétszáz nőt előbb a Tattersaalba, majd
a budapesti gettóba tereltek. Bolmányi tagja lesz a gettórendőrségnek. Nem rajzol, emberek életét próbálja menteni.
„Édesapám fényképész volt Békéscsabán, és mivel azt látta, hogy már egészen kisfiú koromban ügyesen rajzoltam, nagyon örült. Elképzelése az volt, hogy a negatív fényképlemezeket ügyesen fogom retusálni. Azt akarta, hogy ha tanulmányaimat befejezem, utána az ő mesterségét folytassam. De engem ez a pálya egyáltalán nem érdekelt. Egészen kicsiny korom óta csak a rajzolással, festéssel foglalkoztam. 7 éves koromból van egy fényképem, amely »műveim« között ábrázol. Minden energiámmal igyekeztem
a festés mesterségét megtanulni, és szüleim ellenzésével dacolva, 17 éves koromban, két inggel, de nagy önbizalommal utaztam fel Budapestre, ahol felvételt nyertem a Főiskolára. (Az 1920-as évek elején ez igen nehéz dolog volt, mert akkor a felvételnél
inkább a származást, a szülők anyagi és társadalmi helyzetét vették tekintetbe, nálam pedig ezek az előfeltételek nem voltak meg.)”

Kálmán Imréné
csodálatos portréja

1920-21-ben, 16-17 évesen Békéscsabán, a Munkácsy Mihály Múzeumban állítja ki először műveit. Családját és környezetét meggyőzi tehetségéről és pályaválasztása
elszántságáról. Budapesten a Képzőművészeti Főiskolán tanul szobrászatot Róna
Józsefnél, festészetet Magyar-Mannheimer
Gusztávnál. Tisztelte tanárait, ám egyéni észlelése és ízlése szerint festett, szobrászkodott. A függetlenség igényét valószínűleg vándorfényképész apjától örökölte.
Bolmányi igen sikeres osztrák portréfestőnek indult. Sőt olyan nemzetközi megbecsülésre is szert tehetett volna, mint a magyar származású, ám különféle országban uralkodók megrendelésére dolgozó László Fülöp.
Bécsben a Glaspalastban a „legfelső tízezer” tagjairól készült mellképeivel, egész alakos festményeivel szerepel, megfelelve a megrendelők ízlésének (Hugo Ruzek-Rosé elnök, Traute Flame filmcsillag, dr. Stella von Marno, Eduard Elmann gyáros stb. portréi). A sikeres operettszerző, Kálmán Imre feleségét is megfesti sok más társasági hölgy mellett (például vitéz Jánossy Gyuláné, dr. Nagel Pálné, dr. Sebők Lajosné, magyarokat és osztrákokat egyaránt). Liane Hayd ünnepelt osztrák színésznő egész alakos képét többször is megfesti igen teátrális, gazdagon díszített háttérrel, egyszer pedig minden díszlet nélkül. Az osztrák és a hazai film-színház újságok, divatlapok, női magazinok szívesen reprodukálják a beállított modellt, a festményt és a festőt. 1935. május 2-án a Képes Pesti Hírlapban jelenik meg, ahogy a háttal álló fehér köpenyes Bolmányi Anna királyi hercegasszony életnagyságú egész alakos portréját festi (némileg a XVIII. századi angol udvari festő, Gainsborough modorában). Újságból ismerjük vitéz Jánossy Gyula békéscsabai polgármester feleségének portréját. Ugyancsak újsághír és fotó őrzi Bolmányi és az általa festett Hültl Hilmér professzor portréját, melyet a Budapesti
Orvosi Kaszinóban lepleztek le.
Bolmányi megfesti Hevesi Sándor rabbi portréját is, mely a hetvenes–nyolcvanas években többször is látható az Új Életben
a Magyar Izraeliták Országos Képviseletének falán, különböző tárgyalások háttereként. Amikor a portré készült, Magyarországon már korlátozni kezdik a zsidó származásúak mozgásterét, a politikai antiszemitizmus
a németországi eseményekhez igazodik.
1932-ben még megfesti első felesége, Edit portréját. Eltávolodnak egymástól, elválnak. Második felesége, Saci megértő társa abban az elhatározásában, hogy abbahagyja a sikeres portréfestő életformát, mely által hírnévre és jómódra tett szert. Egy riportban, mely a harmincas évek elején készült
az akkor még Bécsben élő festővel, arra
a kérdésre, hogy gazdag-e, Bolmányi így
válaszolt: „Művészetből élek. Áraim elég
nagyok. Egy portréért egy-kettő-három-négyezer pengőt kapok, ami bizony elég magas ár. Viszont Fritz Werner barátom Los Angelesben tízezer dollárt is elkér egy
festményéért.” 1933 után Szentendrén, Pismányban viszont szinte nyomorognak. Akárcsak a többi fiatal avantgárd, Vajda, Ámos, Korniss és a többiek, akiket később „a szentendreieknek” nevez a szakma. Ennek a döntésnek a következménye, hogy Bolmányi festőmesterből festőművész lesz.
Szinte minden korszaka bevezetőjeként megfesti önarcképét. Így történik ez 1933-ban a Fényváros ciklus kezdetekor is. Ez a portré messzire távolodik korábbi önarcképeitől. Azok illeszkednek a korai, sikeres pályakezdéshez: a huszonéves tehetséges ifjú, aki előtt nyitva a nagyvilági élet, siker, pénz, nők, megrendelők, utazás, luxus. Az 1933-as önarckép egyértelműen jelzi, az udvari festő a maga útjára lépett. Választott: test helyett a lélek, anyagiak helyett az ideák, megfestés, leképezés, megörökítés, részletek helyett
a lényeg, a mögöttes, a rejtett, a lemeztelenítés. Önportréja szomorkás arc, már alig-alig figyel kifelé. Elbeszélés helyett líra, külsőségek helyett a belső fény, a miért és mi végre keresése. Stílusa, festésmódja megváltozik, palettája kivilágosodik, színei fénnyel telítődnek, vibrál a felület.
Fényváros sorozatában megjelenik a háború előérzete. Ágyúk és emberek c. festményén ugyanazok a figurák, akik a városképeken kicsinyben láthatók, csak azoknál jóval nagyobbak, arányosak a fenyegető csövű ágyúkhoz, ám ugyanúgy feltartott kezekkel állnak és futnak, mint amazok. A bal szélen befelé világító reflektor is ismerős. Bolmányi 10-14 évesen élte át az első világháborút.
A hétéves kora óta festő, rajzoló gyerek nyilván megörökítette azt, amit Békéscsabán, Tótkomlóson látott. Az 1936-os Tamás galériabeli kiállítás kapcsán kritikusai úgy vélik, Bolmányi egy új, szükségszerűen bekövetkező világháborútól való szorongásait festi bele
a Fényváros-sorozatba. 1935–36-ot írunk.
Hitler 1933 óta Németország kancellárja. Alighogy Hindenburg kinevezi Hitlert birodalmi kancellárnak, februárban már ég a Reichstag, márciusban letartóztatják Thällmannt, Európát az ámokfutó fasizmus pusztulással fenyegeti. Bolmányi közérzetét erőteljesen befolyásolják a politikai hírek, történések.
A Háború c. festményen ugyanazt a hatalmas kváderkövekből megépített, zsúfolt várost látjuk, mint a sorozat más darabjain. Még a háromrétegű templomtorony is ismerős
a magasba nyúló kereszttel. A sorozat némely darabján ezoterikus fény, mintha Bolmányit csupán a fény festői megfoghatósága, ábrázolhatósága érdekelné, mintha beletemetkezne egy nem létező világ atmoszférájának megjelenítésébe. Csakhogy itt nem a transzcendens fény világítja meg reményt keltően a kikezdhetetlenül merev falakat, hanem az égő tűz lobogó csóvái. Többfelé a robbanás, gyulladás megfékezhetetlen pusztításai. A Háborún halálba dermedt város. És mégis. Bolmányi hinni
akar az apokalipszis elkerülhetőségében. Talán a fény segíthet, talán lehetséges a megváltás.

A madár jelképe

1938-tól folyamatosan behívják munkaszolgálatra. Nem ír erről és későbbi interjúkban sem idézi fel ezt az időszakot. Rendszeresen részt vesz az 1939 decemberében beinduló OMIKE2 kiállításokon. A harmincas évek végétől a negyvenes évek közepéig sok zsidó származású művésznek nem is volt más lehető-
sége, mint a budapesti Zsidó Múzeum kezdeményezésére létrejött kortárs képzőművészeti kiállításokon szerepelni (például Scheiber Hugó 1940–1945 között mindössze két OMIKE-kiállításon vett részt). Az idősebb mesterek: Berény Róbert, Erdei Viktor, Diener-Dénes Rudolf, Perlrott Csaba Vilmos stb. mellett kiállítottak a fiatalok: Vajda
Lajos, Ámos Imre, Anna Margit, Bálint Endre, Bán Béla, Szántó Piroska stb. és közöttük Bolmányi Ferenc is. S persze olyanok is, akik 1944– 45-ben zsidó származásuk miatt pusztultak el, munkaszolgálatban, lágerekben vagy magyar csendőrök lelőtték őket, mint például Jándi Dávidot Nagy-
bányán.
Ez idő tájt jelenik meg Bolmányi festészetében egyik fő motívuma, mely végigkíséri munkásságát: a madár. Míg markáns korszakokat lehet elkülöníteni életművében, bizonyos motívumok, megoldásmódok, festői technikák vissza-visszatérnek. A madár Bolmányinál az égi szféra képviselője, kapcsolattartó, közvetítő ég és föld között. Az európai festészetben szinte mindig a lélek és
a szellem szimbóluma, eredetmítoszokban
totemállat. Képes megszabadulni a földi terhektől, a halandóságtól, nem úgy, mint az ember. Bolmányinál olykor dénomikus, mágikus erő megtestesítője, olykor a spiritualizmus,
a teremtés iránti szeretet megnyilvánítása.
1945 után azok a festők, akik nyaranta
a harmincas években is Szentendrén dolgoztak és budapesti lakásuk, műtermük
a háború következtében tönkrement – vagy idegenek foglalták el –, megpróbáltak Szentendrén lakást találni, dolgozni.
A szentendrei tanács a kultuszállamtitkár segítségével művésztelep céljára kiutalja
a volt áruház-tulajdonos, Milenko nagymarosi kastélyát. Egy-egy szobát kap s rendezhet be műteremnek többek között Diener Dénes Rudolf, Schalk László, Szigethy
István, Boór Vera, Beron Gyula, Vajda Júlia. Bolmányi, akit megbíznak a telep vezetésével, a kastély toronyszobájába költözik. „Nagymaros Zebegénnyel együtt ugyanúgy festői kolóniának termett a magyar képi fogalmazás felfrissítésére, mint a maga idejében Nagybánya” – írja Nagy Tibor a Kis
Újságban.
1947-ben, a Magyar Képzőművészek Szabadszervezetében, a Régi Műcsarnokban (Andrássy út 69.) mutatja be új sorozatának képeit. A kiállításhoz a korszak vezető kritikusa, Rabinovszky Máriusz ír katalógus-bevezetőt.
A kiállításon Bolmányi Halottsiratók (1945) c. festményén az egyetlen halott, akit hat ember vesz körül, szimbolizálja
a felfoghatatlan mennyiségű halottat, áldozatot, a háborúban elpusztultakat, elpusztítottakat. Az esemény nem belső, intim térben zajlik, hanem külső térben, a házak elhelyezkedése alapján nem is kertben, hanem az utcán, a nyilvánosság előtt, s ez szintén bizonyíték arra, hogy a festő a személyesből az általánosba tágítja a történést.
1948-ban a politikai elsöpri az Európai
Iskola, a polgári festészet, az avantgárd, az absztraktok kiállítási, megmutatkozási lehetőségeit. Bolmányit, akárcsak az Európai
Iskola tagjait, egy évtizeden keresztül
kizárják a nyilvánosságból. Megszüntetik
a KÚT-at (a Képzőművészek Új Társaságát), a Szentendrei Festők Társaságát, az Európai Iskolát, minden képzőművészeti csoportosulást előbb elítélően polgárinak, majd ellenségnek bélyegeznek. A művészek tisztességes többsége, így Bolmányi is, újra
a létezésért, a megmaradásért küzd, akárcsak a háború alatt. Ekkoriban fogalmazza meg: „Szóval nincs helyem a magyar képzőművészetben”.

A rossz közérzet oka

1952-ben ismerkedik meg az 1923-ban született Domonkos Annával, akinek apját, Domonkos Miksát, a pesti zsidó hitközség ügyvezető igazgatóját 1953 márciusában elviszik az ávósok, és koholt vádak alapján pert készítenek ellene. Amikor mások elkerülik a családot, Bolmányi feleségül veszi Annát és haláláig, 1991-ig hű társa marad. Annak az etikai magatartásnak, morális magasrendűségnek, melyet Bolmányi kapcsán személyes ismerősei gyakran emlegetnek, ez is ékes bizonyítéka. Nagyon nehezen élnek, szegényesen.
A rossz közérzet, amely az ötvenes évek elején a kiállításokon részt nem vehető, hallgatásra kényszerített művészeket elfogja, nála is állandósul.
Megfesti Vörös köpenyes imádkozó (1954, Haas János tul.) c. képét. Itt a vörös köpenyes rabbi lehajtott fejjel, elmélyülten, önmagába fordul. De mégis: profilja, teste jobbra fordul, háttal a múltnak, a jövő felé, bizakodón. Olajág fogja körbe, a háttér irizáló, lüktető kék, benne a vörös és fehér pöttyek virágokat idéznek. Az élénk színek és a képtéma óhatatlanul Chagallt juttatják a néző eszébe. Ne felejtsük: 1954-et írunk, egy évvel a koholt vádak alapján konstruált zsidó orvosper után. Bátor kiállás, színvallás is ez a kép a hallgatásra kényszerített művésztől.
1958 novemberében – tíz év után – váratlanul felszólítják, hogy decemberben rendezzen kiállítást a Műcsarnokban. A meg-lepően rövid határidő ellenére boldog: egy évtizedes kényszerű csend után megmutathatja, hogy utolsó kiállítása óta miket festett. Kölcsönt vesz fel a keretezésre, kompromisszumot köt a katalógus-szövegírót és
a megnyitó személyt illetően. A katalógusszöveget a Műcsarnok igazgatója nem hagyja jóvá, így csak a képjegyzék jelenik meg. 54 festmény címe 1948 és 1958 közöttről. Ebből 25 kép 1957-1958-ból, vagyis a legújabbak. A címlapon egy rajz, Bolmányi aláírása és a felirat: Műcsarnok, 1958. dec. – 1959. jan. Belül Berda József, a jó barát, a költő B. F. című kétsorosa, melynél találóbban nem is lehetne jellemezni Bolmányi festészetét:
„Mese és valóság vibráló játékát játszod
s mindazt, mi eddig csak égi látomásnak látszott.”
A megnyitó előtti napokban a kiállításról több lap közöl ismertetőt, az utcákon megjelennek a plakátok, több ezer meghívót küldenek szét. Két nappal a megnyitó előtt
a Műcsarnok művészeti osztályának vezetője közli Bolmányival, hogy felsőbb utasításra a kiállítást elhalasztják. A megnyitás időpontjában az érdeklődők tömegesen jelennek meg a Műcsarnokban, ahol már leszedték a megrendezett kiállítást. 1958 végét írjuk. Két évvel az 1956 októberi forradalom leverése, fél évvel Nagy Imre és társai kivégzése után. 1957-1958-ban a művészpolitika s ezen belül a képzőművészethez való viszony, állami megnyilatkozások lényegében nem különböztek az 1949-1953 közötti időszakétól. Az az Oelmacher Anna, aki már Bolmányi 1947-es kiállításakor is nemtetszésének adott hangot, az 1957 eleji Tavaszi Tárlatot, melyen végre tíz év után a modernek is bemutatkozhattak, „politikai tüntetésként” értékeli. (A műcsarnokbeli kiállítást sem 1958-ban, sem máskor nem mutatják be, egyszerűen: betiltják.)

A vörös ördög

Egyesek szerint a betiltás fő oka
a Memento c. kép (1957). A katalógusban címe még így szerepel: „Memento… (A fasizmus szörnyetege, 1957)”. Vörös ördögként is emlegetik. Mintha nem is a fasizmus, hanem a bolsevizmus, az ötvenes évek eleji szörnyszülött korszak szimbolikus megtestesítője volna a hatalmas, vigyorgó vörös figura. A hatalmat s az erőt jelképező két szarva ellenére nekem leláncolt Minotauruszt idéz. Mintha már megfékezték volna, mintha már nem volna képes öldöklésre, pusztításra. Van, aki nem is látja ijesztőnek, inkább groteszknek, nem ördöginek, hanem ördöngösnek, kajánkodónak. Van, aki az 1956.
november 4-én, a függetlenségért kétségbeesve küzdő Budapestre bevonuló szovjet katonaság jelképeként értelmezi a meglehetősen medvés alkatú figurát (orosz medve). Mindenesetre a kép monumentális, antropomorf szörnyet ábrázol és semmiképp nem
vonatkoztathatunk el attól a ténytől, hogy 1956 után készült.
A derűs, mindig udvarias, kiegyensúlyozott, jógázó, vegetáriánus Bolmányi bizakodva viselte a megpróbáltatás, a szegénység, a hallgatásba kényszerítettség tíz évét. Igen sokat dolgozott. Készült a majdani megmutatkozásra. Az 1958. végi visszavont műcsarnoki kiállítás, a meghurcoltatás után azonban összeomlik, orvosi kezelésre szorul. Végül is 1959 májusában a Fényes Adolf Teremben bemutathatja a sötét, maszkos, baljós rémalakokat és mesés, csodás madarait, melyek buja növényzetben, színkaval-kádban örömteli, szabad életüket élik. Félelem és szorongás az egyik sorozatban. Remény és vigasság a másikban.
1966. január 3-án a korszak vezető művészettörténésze, Németh Lajos színes, vetített képes előadást tart Bolmányi művészetéről az Egyetemi Színpadon „Színek a magyar festészetben” címmel. Az újságok hírt adnak arról, hogy az előadás zsúfolt teremben, meglepően nagy létszámú hallgatóság jelenlétében zajlott. Németh Lajos szerint Bolmányi egyre inkább csak a színekre bízza mondanivalóját.
S végre 1966 márciusában kiállítása nyílhat a Fényes Adolf Teremben. A nagy sikerű
kiállítás után rádióriport hangzik el, dicsérő
kritikák jelennek meg. Nagy Ildikó a Jelen-
korban megjelentetett tanulmányában összegzi Bolmányi pályáját, megállapítván, hogy „egy korai szakaszán kívül a magyar festészet egyetlen irányához sem kapcsolódik”.
Bolmányi művészetében mindig a színnek volt a legfontosabb szerepe. A festésmód gyakran közelít az absztrakció azon fokához, ahonnan már csak egyetlen lépés a figura-tivitás elhagyása. Alkotói folyamat, festészetének belső logikája juttatja el a non-figurativitáshoz. Nincs szüksége többé
a konkrét látványhoz kötött formákra.
A képfelületen önálló életre kelnek a színfoltok, a hol vékonyabb, hol vastagabb festékcsomók. Számos nagy- és kisméretű festménye mintha ugyanarról szólna: a teremtés és az elmúlás folytonosságáról, a lüktető és elhaló energiákról, keletkezésről és pusztulásról. Ezért is találó a „kozmikus” elnevezés.
Bolmányi életkörülményei 1965-ben végre megváltoznak: önálló műteremlakást kap a XI. ker. Bartók Béla úton egy Lehner Ödön tervezte házban, Csontváry egykori műtermének tőszomszédságában. Elmúlt hatvanéves. Immár lehetősége nyílik, hogy festményei mellett gobelinterveket és üvegképeket is készítsen. 1967-ben készül el nyolc darabból álló sorozata a szekszárdi Garay Szálló részére. „Az üvegfestészetet festői világom egyik ágának tekintem” – nyilatkozza a Tolna Megyei Népújságban 1967. április 7-én.
Az 1973. márciusi Ernst múzeumbeli életmű-kiállításon már szerepelnek azok az üvegablak-kompozíciók, melyeket a hetvenéves Bolmányi 1974 őszén helyez el s fejez be a Kecskeméti Tudomány és Technika házában (egykor a város zsinagógája). Az avatáson felhangzott Szokolay Sándor zeneszerző Bolmányi Ferenc üvegablakainak ihletésére, Weöres Sándor versére készült Orbis Pictus c. szólókantátája, melyet a bemutatón a szerző vezényelt.
A hetvenes években sokszínűvé válik
a magyar képzőművészeti élet. A székesfehérvári István Király Múzeum hiánypótló kiállításain ismertté válik a magyar avantgárd. Olyan kiemelkedő életművek jönnek létre, mint Ország Lilié, Kondor Béláé, Schaár Erzsébeté. Az idős mesterek mellé felsorakoznak az új generáció jeles képviselői (Deim Pál, Keserű Ilona, Lakner László stb.). Németh Lajos vezetésével a kortárs képzőművészettel foglalkozó művészettörténészek olyan szellemi közeget teremtenek, amelyben a modernizmus a mérvadó.
1973 márciusában végre Bolmányinak is méltó helyen nyílik életmű-kiállítása. Végre bemutathatja különböző festői korszakait a korai önarcképtől, ifjúkori portréktól az üvegablakokig. 203 művét állítja ki, melyet kb. 900-ból válogat ki.
A kiállítás sikerének köszönhetően 1977 januárjában a Helikon Galériában mutathatja be grafikáit, és az Ernst múzeumbeli kiállítás óta eltelt három évben alkotott nonfiguratív festményeit. A festmények egy része még a kozmikus korszakhoz kapcsolódik (Kozmikus kép, 1976; Robbanás, 1976). A rajzok zömén szörnyeket, ördögöket, alvilági lényeket örökít meg. Nyugtalanságuk, vonalvezetésük ugyanarról a belső feszültségről árulkodik, mint a dinamikus, a kereteket szétfeszítő olajképek.
Bolmányinak a hetvenes-nyolcvanas években festett képeit sajátos, egyéni festőtechnika jellemzi. A felületen a vastagon felhordott színek élnek, lüktetnek. A gazdag, gyakran szinte plasztikussá váló faktúra rendkívüli belső energiákról tanúskodik.
A gesztusok egy nyolcvan évéhez közeledő, majd azt elhagyó emberéi! Világmagyarázó alkatának megfelelően világképteremtést tűz maga elé, miközben pontosan tudja, hogy csak magánmitológiák léteznek. Magatartása megegyezik kortársaiéval, Kassák Lajoséval, Korniss Dezsőével, Gyarmathy Tihaméréval. Hinni akar és hinni tud abban, hogy a kép, a festészet rendelkezhet olyan vizuális jelrendszerrel, mely alkalmas világképet tükröző képi nyelv kialakítására. Ezért választott témája a mikro- és a makrokozmosz összefüggése.
1984-ben az Ernst Múzeumban 80. születésnapja alkalmából mintegy 160 képéből rendezik meg jubileumi kiállítását. A siker
és elismerés talán még nagyobb, mint a tíz
évvel ezelőtti életmű-kiállításon. Megváltozott a kulturális közeg is: van közönsége
a nonfiguratív festészetnek! A kiállítás után B. Farkas Tamás rendezésében Színöröm címmel televíziós film készül Bolmányi festészetéről, melyet 1985 júniusában vetítenek.

A hagyaték sorsa

Az Ernst múzeumbeli kiállítás után merül fel, hogy Bolmányi Orosházának ajándékozza műveit. 1989-ben Orosházán kiállítást rendeznek, s létre is jön a hagyatéki megállapodás. 1990-ben Bolmányi abban a tudatban hal meg, hogy elrendezte életműve további sorsát. A rendszerváltozás azonban elsodorja a tervet, a múzeumnak, az önkormányzatnak nincs pénze a Bolmányi-hagyaték méltó gondozására, kiállítására.
A kilencvenes években a magángalériák fedezik fel életművét, rendeznek bemu-
tatókat képeiből (eveArt Gallery, Home
Galéria, Haas Galéria). Az Arte Galéria tíz éve igényes grafikai füzetet adott ki Bolmányi Ferencről és művészetéről.