Szincsok György
Időjáték
Részlet a szerző második,
legújabb regényéből
Végre elmesélhettem valakinek azt a tíz évvel ezelőtti beszélgetést, amely az utolsó nagy nekifeszülésünk volt Gusztival, hogy helyrerázzuk az életünket. Péter izgatottan ült velem szemben a nappalijában, és úgy figyelt rám, mintha most készülnék lefejteni
a titkok hártyáját a valóság puha testéről. Pedig én csak egy nagyszerű pillanat emlékével akartam megajándékozni őt, amely az utolsó volt a Gusztival közös életünkben.
Elmentünk Sveti Stefánra, hogy megnézzük ezt a parányi kis szigetet, amelyen minden kis ház szállodai lakosztály volt, és a turisták csak 10 márka ellenében tehettek sétát a szűk utcácskákon. Guszti egész héten készült rá, hogy megmutassa nekem a tengernek ezt a kis ékszerdobozát, melyet kőhíd köt össze a szárazfölddel, de csak az utolsó előtti napon szánta rá magát, hogy elinduljunk. Ez volt az utolsó teljes nap, amit együtt töltöttünk.
A kapunál befizettük a pénzt, ahol közölték velünk: a jegy ellenében a sziget bármely vendéglátó helyén kaphatunk egy üdítőt vagy egy korsó sört. Csodás nap volt, a szikrázó napsütés ellenére nem volt meleg, mert a tengeri fuvallatok folyamatosan frissítették a levegőt. Vidáman kapaszkodtunk
fel a szűk lépcsőkön, benéztünk a parányi templomokba, leültünk hűsölni a ciprusok árnyékába.
Aztán elhatároztuk, hogy megisszuk az üdítőnket egy hangulatos kis kávézóban. Guszti szerelmesen szorongatta a kezemet az asztal műmárványlapján, akár egy giccses szovjet filmben. Mégis nagyon megható volt a pillanat, és mindketten úgy éreztük, hogy rendbe jöhetnek a dolgok. Guszti arról mesélt, hogy itt mérkőzött egymással Bobby Fischer és Borisz Szpasszkij 1992-ben.
Guszti ugyan nem volt kimagasló játékos, de az otthoni sakkszakkörben eltöltött rövid időszak komoly nyomokat hagyott benne. Nemcsak ismerte a játékosokat, de olykor elemezte is a lépéseiket, sőt néhány nagymesterért rajongott is. Guszti bevallotta, hogy Fishernek szurkolt, és felháborította, hogy a mérkőzés után nem térhetett haza az USA-ba, mert Jugoszláviát akkoriban bojkottálták az amerikaiak.
Ekkor megkérdeztem Gusztit, tudta-e, hogy Fischer antiszemita. Nagy szemeket meresztett, és közölte, hogy eddig úgy tudta, Fischer zsidó. Bizony az – mondtam a legnagyobb elképedésére. – Sok antiszemita zsidó él a világban. Guszti kissé zavarban volt, ezért úgy éreztem, hogy el kell mesélnem neki valamit, amit a nagyanyámtól tudok.
Elmondtam neki, hogy a zsidóság azért élt évszázadokig különleges helyzetben a világ különböző pontjain, mert sorsa azoktól
a népektől függött, amelyek többségben voltak a környezetükben. A túlélés záloga pedig az volt, hogy nem pusztán önmagukkal foglalkoztak, hanem megpróbálták magukat a többségi nép szemével láttatni. Ez csak úgy volt lehetséges, hogy megismerték a kultúrájukat, a gondolkodásukat, a vágyaikat, és természetesen emberi tulajdonságaikat.
Az az ember, aki csak saját magán keresztül látja a világot, elvétve hoz jó döntéseket – mondta a nagyanyám. A túlélés záloga ugyanis az, hogy kissé el kell távolodnunk önmagunktól, kívülről kell szemlélnünk
a tetteinket, a gondolatainkat, a vágyainkat. Ezt pedig csak akkor valósíthatjuk meg, ha a körülöttünk élők szemével is képesek vagyunk önmagunkat láttatni.
Mi zsidók mindig úgy szemléltük a mellettünk élők kultúráját, hogy ezen a közegen keresztül kell láttatnunk önmagunkat ahhoz, hogy kellően megfontolt döntéseket hozzunk. Empátia kell ahhoz, hogy megtanuljunk mások fejével gondolkodni, mások szemével látni, mások érzelmeivel bánni – idéztem a nagyanyámat, mire Péter ugyanazt a kérdést tette fel, mint Guszti tíz evvel ezelőtt Sveti Stefanon. Akkor mit rontottatok el a holokauszt előtt?
Úgy éreztem, hogy nem mondhatom neki ugyanazt, mint korábban Gusztinak. Fogalmam sincs – válaszoltam ezért, de hogy ne érezze magát teljesen kikosarazva, elkezdtem beszélni arról, hogy a holokauszt miként tette tönkre azt a törekvésünket, hogy mások szemével láttassuk magunkat. Amikor ugyanis az embert vágóhídra hajtják, akkor csak a saját fájdalmával, önnön félelmeivel tud foglalkozni, így elvész minden esélye arra, hogy kívülről lássa önmagát.
Gusztinak tíz éve azt válaszoltam, hogy szerintem a népünket annyira elvarázsolta az a képessége, hogy bármelyik nép szemével képes láttatni önmagát, hogy egy idő után már nem csak zsidó akart lenni, hanem magyar, német, orosz, cseh, és minden más nemzet is, melyekkel együtt élt. Pedig egyiknek sem kellett volna lennünk. Csak embernek, aki képes kilépni önmagából, hogy meglássa a gyengéit. Még az erényeit a tetteiben, a lehetőségeket. Fischer és a többi antiszemita zsidó azonban azonosult a körü-löttük élő népek azon feltevésével, mely szerint annak, hogy az államok nem tudják gazdaggá és szabaddá tenni a polgáraikat, az egyház pedig nem képes egyértelmű jelét adni annak, hogy létezik egy igazságos Isten, nem lehet más az oka, mint egy nép, amely mindenütt ott van, és megakadályozza, hogy rajtuk kívül bárki is üdvözüljön. Isten ehhez az aljassághoz túl messze van, az állam és az egyházak vezetői pedig túl közel.
Nem tudom, hogy melyik volt a jó válasz, vagy egyáltalán létezik-e jó válasz. A zsidóságomról alig beszélgettem néhány emberrel, és most úgy éreztem, hogy itt az ideje megosztanom e mélyen a belsőmben elásott gondolatokat azzal az emberrel, akitől gyereket várok. Péter tekintetében épp úgy megvillant a csodálat, mint a megdöbbenés. Bizonyára az járt a fejében, milyen elutasító voltam még néhány hete, amikor a zsidóságomról faggatott.
Aztán mondott néhány kínkeservesen megfogalmazott mondatot arról, milyen jó érzés számára, hogy ilyen nyíltan tudtam beszélni Gusztiról, önmagamról, no meg arról a sok érzésről, amely még mindig bennem kavarog a tíz évvel korábbi események kapcsán. Úgy láttam rajta, hogy roppant elégedett magával, hiszen meg volt győződve
arról, hogy az ő erőszakossága nélkül soha nem szabadultam volna ki a múlt emlékeinek fogságából. Azt hiszem, kicsit igaza volt, mégis idegesített az az önelégült mosoly, amely még akkor is látszott a szája sarkában, amikor forró csókot lehelt a vállamra.
Ekkor azonban folytattam a sveti stefan-i beszélgetés felidézését. Guszti ugyanis nemcsak a kezemet szorongatta, hanem olyan szerelmi vallomást tett abban a kis kávézóban, amelyet azóta sem hallottam senkitől. Nem a szavai voltak felejthetetlenek, hanem az, ahogy a szemembe nézett, amikor elrebegte ezeket a közhelyes mondatokat.
Azt mondta többek között, annyira szeret, hogy nem tudja elképzelni nélkülem az életét. Valóban, lapos, sablonos szerelmi ömlengésnek tűnt akkor ez a kijelentés, de másnap, amikor azt a hírt hozták, hogy Guszti egy éles kanyarban a szakadékba zuhant a kocsijával, ismét belém hasított ez
a mondat, és új értelmet nyert.
Péter ekkor nyelt egy nagyot, és megkérdezte, hogy szerintem Guszti öngyilkos lett-e. Soha nem hallottam tőle ennél ostobább kérdést, ezért válasz helyett csak egy grimaszt vágtam. Ő bólintott, mintha értette volna, és felállt mellőlem. Belebújt a papucsába, és kicsoszogott a vécére. Amikor becsukódott mögötte az ajtó, azon morfondíroztam, vajon tényleg Pétertől szeretnék-e gyereket.