2008. 3. szám » Deutsch Gábor: Belz, az én kis városkám

Deutsch Gábor: Belz, az én kis városkám

A RABBI CSODÁJA
Deutsch Gábor
Belz, az én kis városkám, Belz
Lemberg közelében található ez a kicsiny város, amely soha nem lett volna világhírű, ha nem a hászid mozgalom egyik legismertebb udvara fűződne a nevéhez. Még nóta is dicséri az egykori Belzet, amelyet Stéttelé-nek, városkámnak nevezett az emlékezők szeretete. A II. világháború előtt a zsidók létszáma elérte a 2500-at, a település lakosságának 51 %-át. Borsányi Ferenc irodalomtörténész, veterán könyvtáros szerint 1550-ben feljegyezték, hogy Belzben kétszáz zsidó lakott harminckét házban. 1655-ben valószínűleg kiűzték őket, nem tudjuk pontosan, mikor kezdődött a visszaszállingózá-suk. A 19. században kezdett róluk beszélni a világ, amikor hászid központtá váltak. Hászid udvarról azért beszélünk, mert a rebét egész udvartartás vette körül, gábe, samesz engedélye nélkül senki nem léphetett a Cádik, azaz az Igaz Ember a közösség vezetője elé. Az alapító neve Rabbi Sálom Singer. Később a teljes dinasztia a Rokéách nevet viselte. Jelentése szabadon fordítva: gyógyszerkészítő. Még szabadabban: gyógyító. A fordítások után a névválasztást nem kell indokolni.
Sálom apja korán meghalt. A fiút nagybátyja, rabbi Jisszáhár Baer nevelte fel. Az ifjú tehetséget „Illiui”-nak, lángésznek nevezték. Elvette feleségül Máikat, nevelőapjának lányát. A szánzi rabbi szerint olyanok voltak, mint Ádám és Éva a bűnbeesés előtt. A hölgyek szerepét a családban Sálom Rokéách fontosnak tartotta, kiemelte. A lublói látót élete végéig példaképének tekintette.
A bölcs ajánlotta őt belzi rabbinak. Sálom Rokéách nagy jesívát – iskolát – alapított, ifjaknak és felnőtteknek. Erődítményszerű, ötezer embert befogadó zsinagógát építtetett. A tervezésben részt vett. Az épületet a német megszállók még felrobbantani sem tudták. Darabonként kellett a téglákat kiszedni. Élete végén elvesztette szeme világát, 1855-ben halt meg. Meghagyta, ne építsenek sírja fölé óhelt, kicsiny kunyhót, amit a kiemelkedő rabbik nyugvóhelye fölé mindig emelnek, hiszen védik azt a természet szeszélyeitől.
Utóda a közösség élén legfiatalabb fia, a bölcsességéről híres Jöhosuá Rokéách lett. Elsődleges céljának tekintette, hogy egye-
sítse az ország összes ortodox hitközségét, mert politikai kérdésekben csak ilyen módon lehet egységes álláspontot képviselni. Figyelemmel kísérte magyarországi 1868-as zsidó kongresszus eseményeit. Folytatta az apja által elkezdett ima- és tanházak építését, bővítését. Felváltva két hetilapot működtetett. Háláhisztikus (vallásszabályok) kérdésekben élénk levelezést folytatott korának elismert szakembereivel. Halála után második fia, Dov Rokéách lett az utód. Érdekes, hogy az öröklés nem az elsőszülötti jog, hanem a rátermettség alapján alakult, mondjuk atyai ajánlatra. Azért érdekes ez, mert később e gyakorlat már kevésbé folytatódott. Tíz esztendeig Csernobilban élt, és ott Csernobili Lángelmének nevezték.
Magyarországon hosszabb ideig tartózkodott. A szülőhazájában lévő zavaros állapotok miatt az első világháború idején Újfehértón látták szívesen. 1918-ban úgy nyilatkozott, hogy a magyarországi rabbik rendkívül felkészültek, a Messiás eljövetelével velük újra összeülhetne a nagy bíróság, a szánhedrin. Újfehértó után három évre Munkácsra költözött, ahol igen sok hívet szerzett. A munkácsi rabbi nagy szeretettel fogadta, de miután a háború véget ért, úgy érezte, túl hosszúra nyúlik a vendégeskedés. Ahogy ő mondta: két fejre egy koronát nem lehet feltenni. Úgy érezte, a korona, természetesen, egyértelműen őt illeti. A feszültségre tekintettel Jiszahar dov Rokéach Halicsba költözött, Jároszláv városának közelébe. Belzbe halála előtt két évvel tért vissza, 1925-ben.
Halála után a közösség élén Áháron (Áron) Rokéach követte apját. Belz ekkor ért népszerűségének csúcsára. Ha nem is hivatalosan, de Ráv Áron „főrebe” lett Lengyelországban, és figyelt rá a nagyvilág. 1928-ban Lembergben rabbikonferenciát hívott össze, amelyen 300 rabbi jelent meg. Tárgyalt a lengyel miniszterelnökkel, kérve az ortodox oktatás támogatását. Jesívájában sok ifjú és felnőtt tanult. Min-
den látogatóját megkérte, adakozzon tanítványai javára. Péter görög herceg, az angol király rokona megtisztelte látogatásával. A rebe szót emelt a Szentföldön élő zsidók biztonságáért, a terrorcselekmények visszaszorításáért. Kérte a herceget, hogy rokonához, az angol uralkodóhoz továbbítsa kívánságát. Intézkedésére, ingyen egészségügyi ellátásban részesítették a rászorulókat.
A Molotov-Ribentrop paktum következtében Belz a Szovjetunióhoz került. Tanácsadói javaslatára felvette a szovjet állampolgárságot. Sajnos, hívei közül sok személyt deportáltak Szibériába. De ők – bár embertelen körülmények közé kerültek – többnyire mégis túlélték a Gulágot és visszajöttek Belzbe, már csak azért, hogy hazavárják Auschwitzba hurcolt családtagjaikat. Legtöbbet hiába.
A német megszállók különös buzgalommal keresték Áron Rokéáchot, a rebét. Különböző neveken hamis igazolványokkal bujkált, Krakkóban, Bochinában, szökéséről csak a legszűkebb bizalmasai tudtak. Egyik növendéke, ha látogató jött, a bezárt szobából utánozta a hangját, hadd higgyék, hogy ott tartózkodik. Legkalandosabb menekülése a budapesti út volt, úgy tudjuk, a magyar titkos szolgálat és annak vezetője, Újszászy István tábornok irányította az akciót. Ahogy ezt Benedek István Gábor „Ez lett a vesztünk, mind a kettőnk veszte” című regényében leírta. Újszászy sorsa tragikusan végződött. Arra bírták rá a háború után, hogy dolgozza ki a „demokratikus” elhárító rendszert, a titkosszolgálatot. Nem tehetett mást, elvállalta. Javaslatait leírta, ezután eltűnt, senki soha meg nem találta.
Visszatérve a belzi rebe sorsára, Pesten nagy szenzációnak hatott a belzi rabbi érkezése. A vendéglős Niszel, továbbá Hájim Roth, a Chevra Kadisa vezetője, és még számosan komoly összeget áldoztak, hogy itt lehessenek, és tovább utazhassanak az akkor angol érdekeltségű Palesztinába, a Szentföldre.
Azért beszélek többesszámban, mert vele jött a féltestvére, a fiatal bilgoráji rabbi, Mordecháj. Áron Rokéách édesanyja a fiú négy éves korában meghalt, apja újra nősült, és ebből a frigyből született Mordecháj, tehát ezért nevezzük féltestvérének. A belzi rabbi leborotválta a szakáilát, és orosz, mások szerint lengyel tábornoki ruhában jött át a határon. Sokan azt mondják, azért nem találták meg őket, mert végig az úton köd borította autójukat. Hol éltek Pesten? Nos, akivel e témáról beszéltünk, vagy bármit olvastunk, mindenki mást mond.
– A Tisza Kálmán téren – ma Köztársaság tér -, mert ott volt a belziek önsegélyező szervezete.
– Bernáth sajhet lakásán, a Rákóczi úton.
– Péter Banda sajhetnél, a Dob utcában.
– A Kertész u. 32-ben, az iskola épületében.
Kinek lehet igaza? Talán senkinek, talán mindenkinek. Aki bujdosik, annak változtatnia kell a búvóhelyét, mégpedig gyakran. Egy szombat délután Sálé Szüdeszt – harmadik lakomát – adott a Hitközség dísztermében, ahol megáldotta a várost, amely neki menedéket nyújtott. A zsidóságból, akik ha megtudták, merre jár, arra sétáltak, várakoztak akár órákig, hogy egy-két percig láthassák a legendás mestert. Igen sokan állítják, azért menekült meg a pesti gettó a teljes likvidálástól, mert védte a jámbor lélek áldása. Mások azt mondják, hogyan hagyhatta el a családját, a közösségét a vezér, hiszen a kapitány utolsónak hagyhatja el a süllyedő hajót, és nem az elsők között. A válasz: a kile, a közösség határozott úgy, hogy menjen a bölcs, és híres iskoláját működtesse a Szentföldön. De megőrizve a belzi nevet!
A menekülő rabbik nyolc hónapot töltöttek a magyar fővárosban. Valószínűleg január 16-án Románián, Bulgárián, Görög-és Törökországon át jutottak el hosszú utazás után a Szentföldre. A Keoh (Külföldieket Ellenőrző Hivatal) már türelmetlenke-
dett, mert a Gestapo a menekült rabbik kiadatását követelte. Amikor jelezték, hogy átlépték a határt, nagy és látványos razziát rendeztek a zsidó negyedben.
A rebe – a náci vérontásban – elvesztette feleségét, három fiát, négy lányát, huszonhat unokáját. Újra nősült, de nem született gyerekük. Tel Avivban szervezte újjá iskoláját, jesíváját. Testvére, Mordecháj, a bilgorádi rabbi megnősült, elvette Mirjamot, a huszti rabbi Cvi Hájim lányát, aki jól tudott magyarul. Fia született, Jisszakar Dov. Az apa egy év múlva elhunyt. A gyereket Áron Rokéách nevelte.
1957-ben meghalt a belzi rabbi, így az ifjú gondozását a rokon rabbi, Salom Brander látta el. Dov tizennyolc éves korában megházasodott. 1966-ban átvette a belzi közösség vezetését. A szánziak települése (Kirját Szánz) mellett, Jeruzsálemben, tizenöt éven keresztül építették meg nagy, erődítményszerű zsinagógájukat, Jisszakar Dov ellenőrzése és részben tervezése mellett. Több mint ötezer ülés várja híveit. A főzsinagóga kilenc csillárja összesen kétszázezer cseh kristályból készült. A több kistemplom helyiségeiben félóránként felváltva imádkoznak hétköznapokon, majd tanulnak. Állandó nyüzsgés biztosít életet a házban.
E sorok írója amikor meglátta a monumentális épületet, felkiáltott: nem létezik, hogy a kis Belzben ekkora lett volna az imaház, illetve tanház. A bátyám bólintott: de igen, elfért ott ötezer ember, és az is erődítménynek hatott, mint ez. A belzi hászidok tiszteletet vívtak ki a nagyvilágban. Amerikában szintén van zsinagógájuk, iskolájuk. Itt Magyarországon azért említjük annyiszor a belzi rabbi nevét, mert a magyar zsidók büszkék arra, hogy az első világháborúban és a második világégés idején oltalmat talált az országban a belzi rabbi, s talán áldása nyomán maradt meg a pesti gettó zsidóságának aránylag jelentős része és remélhetőleg az áldás nem évül el, így a jövőben is lesz pesti zsidóság.