2008. 3. szám » Feldmájer Péter: Kaddis, a héberek arámi nyelvű imája

Feldmájer Péter: Kaddis, a héberek arámi nyelvű imája

MAI ZSIDÓ ELET
Feldmájer Péter
Kaddis, a héberek arámi nyelvű imája,
avagy megváltoztatta-e
a globalizáció a zsidóság lényegét?
A vallásos zsidók leggyakrabban mondott imája a Kaddis.
A héber a zsidók nyelve, de a régi időkben az elnevezése is ez volt, bár amikor a Tóra róluk beszél, Izrael fiaiként, Ábrahám gyermekeiként említi őket, de az idegenek, az egyiptomiak, és többi környező nép hébernek – ivrinek- nevezi őket. A zsidó hagyomány a hébert szent nyelvnek tekinti, egyrészt annak a nyelvnek, amelyet a bábeli idők előtt egységes nyelvként beszéltek az emberek, másrészt a kinyilatkoztatáskor ezen a nyelven kapta meg az Örökkévalótól Mózes Színáj hegyén a Törvényeket.
Mégis a Kaddist nem ezen, hanem arámi nyelven írták és mondják évezredek óta, az
ókori globalizáció hatásaként, pont úgy, mint a Kol Nidré-t, amelyet évente egyszer Jom Kippur előestéjén mondanak a közösség előtt. És minden zsidó, aki bármilyen közösséget is érez a vallással, ekkor ott van a zsinagógában.
Az ókorban, a középkorban, az akkor ismert világ minden kultúrájára nagy hatással volt a hatalom, de ez a régi globalizáció nem érintette a zsidóság lényegét, vajon a XXI. században hova jutott ez a folyamat?
Aki valaha is volt a zsinagógában, vagy találkozott imádkozó zsidókkal, az hallotta a Kaddis elnevezésű imát, amelyet az imarend szerint újból és újból, az istentisztelet különböző pontjain el kell mondani. A zsidó
istentiszteletek szigorú rendszere szerint hétköznapokon háromszor kell hosszabb imád mondani: reggel (ez a sachrisz), délután (ez a mincha), és este (ez a máariv). Ezen kívül ünnepnapokon és szombaton még egy imát kell elmondani, a müszaf imát. Ünnepnapokon, szombaton, ezen kívül hétfőn és csütörtökön Tórát is olvasnak a zsinagógában, és ehhez szorosan kapcsolódva a haftórát, amely a heti tórái szakaszhoz kapcsolódó történetet mond el egyéb szent szövegekből. Az egyes imák különböző részekből állnak és héber szövegeket tartalmaznak, állandó visszatérő imarész a Kaddis.
Többféle kaddist mondanak el, ezek között az úgynevezett teljes Kaddist, amelyet az előimádkozó olvas föl az amida után, a félkaddist, amelyet szintén az előimádkozó mond el, a rabbik kaddisát, ami általában egyszer hangzik el az imarendben, és a negyedik fajta az árvák kaddisa, amelyet a gyászolók mondanak halottaik iránt, általában az elhunyt elsőszülött fia mond el a közösséggel együtt.
Ebből a rövid ismertetésből is kitetszik, hogy ez a legtöbbször elmondott ima, és úgy tudjuk, hogy a zsinagógái szertartás szerves részeként először csupán a VI. században jelent meg. Jelentőségét az is emeli, hogy csak akkor lehet elmondani, ha jelen van a minjen, vagyis 10 zsidó férfi, és az imát Jeruzsálem felé fordulva, állva kell mondani. Bizonyos pontjain az imádkozok meghajtják a felső testüket – a nagyon vallásosak mélyen meghajolnak -, az ima utolsó mondatai előtt pedig hármat hátra lépnek. A köztudat úgy tartja, hogy ez az ima a szent nyelven, héberül íródott, ez a feltételezés természetesnek is tűnik, hiszen a héber az a nyelv, amelyet már az egészen korai időkben beszéltek.
A vallásos tanítások szerint a héber nyelv volt az az ősi nyelv, amelyen az egész emberiség beszélt a paradicsomi időktől egészen addig, amíg a bábeli torony építése miatt az
Örökkévaló össze nem keverte a nyelveket (Börésisz XI/7). „Nosza, szálljunk le és zavarjuk össze nyelvüket, hogy ne értsék meg egymás beszédét”. A Tóra erről úgy szól, hogy „az egész földnek egy volt a nyelve és egy volt a beszéde „( Börésisz XI/1). A későbbiek során – úgy tartja a hit -, hogy ezen a nyelven szólt az Örökkévaló Mózeshez, és a kinyilatkoztatáskor ezen a nyelven adta a Tórát és a törvényeket Izrael népének a Színáj hegyén.
A héber kifejezést a zsidókra, Izrael gyermekeire is alkalmazzák. A Tóra szövege szerint, amikor az Örökkévaló szólt a népről Mózesnek, akkor mindig úgy említi őket, mint Izrael fiait, például Sömajsz ^ könyvében (III/9) „és most, íme Izrael fiainak jajkiáltása elérkezett hozzám és láttam a kínzást, amellyel az egyiptomiak kínozzák őket”. A Tóra azonban már az első könyvben, a Börésiszben héberként jelöli meg Ábrahámot, akit akkor még Ábrámnak hívnak. Egy idegen ember, a hozzá érkező hírnök nevezi őt így ( Börésisz XIV/13): „és jött egy menekült, és jelentette ezt Ábrámnak, a hébernek” , s a későbbiek során is így nevezi őket a fáraó és a környező idegen népek.
Történeti tény az, hogy az egyiptomi fogságból kiszabadult törzsek héberül beszéltek, ez volt az államnyelv és a köznapi nyelv is.
A héber ősi sémi nyelv, az akkádhoz és a kánaánihoz hasonlóan.
Mégis az egyik legtöbbször elmondott és legtöbbször hallott ima nem ezen a nyelven íródott, hanem arámiul – más formában arameusul -, amely szintén sémi nyelv. Arámiul írtak nagyon sok olyan, a zsidóság történelmében fontos könyvet, iratot, amelyek később a vallás alapjaivá váltak. Az tény, hogy az arámi hatása már igen korán megjelent az ókori Izraelben, majd a perzsa hódítás után a köznép nyelvévé vált, elsősorban azt követően, hogy a zsidó értelmiséget i.e. 587-ben Babilóniába hurcolták a szentély elpusztítása után.
A Misna és a Talmud nyelvének jelentős részét is arámiul írták, a jeruzsálemi Talmud nyelve a nyugati arámi egyik változata, a babiloni Talmud nyelve is részben arámi, és arámiul írják azóta is a házasságleveleket -a ketubát -, és a válást kimondó okiratot -a gettet.
A zsidóság egyik legfontosabb ünnepe Jom Kippur, az Engesztelés napja, s ennek az előestéjén elmondott ima bevezető része a Kol Nidré. Jelentőségét mutatja, hogy háromszor mondják el egymás után, általában a zsúfolásig telt Zsinagógában, mert minden olyan zsidó ember, aki bármilyen kötődést is érez a valláshoz, ezen az estén elmegy, hogy együtt imádkozzon a többiekkel. Ennek az imának a szövege is arámi, a Talmud még nem ismeri, mert az azt követő időkben vált olyanná, amely elterjedt az imarendben. Az első változata héberül ismert, de ma már kizárólag arámiul mondják ^. Mind a Kaddis, mint a Kol Nidré jelentőségét mutatja, hogy nemcsak a zsidók között, hanem általában a kultúra világában is ismert a Kaddis. Ilyen címmel vagy ennek felhasználásával több irodalmi és zenemű is született, ugyanígy a Kol Nidré feldolgozásával is.
Ezek a példák is mutatják, hogy milyen hatás érte az ókorban – és azt követően is -a zsidóságot, hiszen nemcsak idegen uralom alá került, nemcsak elhurcolták a nép jelentős részét, hanem a köznapi nyelv is megváltozott, és ez akkor is fennmaradt, amikor i.e. 539 után a babilóniai fogság végeztével visz-szatérhettek Izrael földjére, és ismételten létrejöhetett az önálló állam, amely lényegében fennállt a második szentély pusztulásáig 70-ig, amikor Titusz felégette Jeruzsálemet. Az a hatás, amely a zsidókat érte, nem volt más, mint amit ma globalizmusnak nevezünk.
Ma globalizmusnak azt hívjuk, hogy egyszerre éri az egyes kultúrákat, népeket az összes többi kultúra és nép hatása, a szellemi áramlatok nem tudnak önállóan fejlődni, és a túlzottan erős hatások kétségessé teszik,
hogy nem válik-e semmivé egy-egy népcsoport, ország szellemi arculata, nem tűnik-e el, és lép helyére egy másik csoport, nép kultúrája. Amiről ma beszélünk, az nem más, mint az általunk ismert világon élő és létező népcsoportok egymással folytonos és egyre intenzívebb kapcsolata. Nem volt ez másként az ókori keleten sem, mert az általuk ismert és ezért teljesnek tekintett világban lakó emberek csoportjaival folyamatos érintkezés alakult ki, és ez a gazdasági-, kulturális-, és emberi érintkezés kölcsönös hatást gyakorolt a többi emberi csoportra és viszont.
Az ókori keleten az átlátható világ határai világosan kirajzolódtak Egyiptomtól a Kaszpi-tengerig – vagy még azon is túl -,és az ezeken a határokon túl lévő embercsoportokkal az érintkezés szinte egyáltalán nem jött létre, vagy legalábbis nem olyan mértékben, amely tényleges befolyásolást tett volna lehetővé.
Ezek a kölcsönös hatások mégha időben nem is voltak olyan intenzívek, mint a mai világban, de azért a mechanizmusukat tekintve ugyanúgy működtek, mint a ma globalizációnak nevezett folyamat. A földön egymástól jól elkülönülő világok léteztek, minden egyes ilyen önálló világban rendkívül sok népnyelv, csoport volt, és ezek – ahogy a fejlődés egyre intenzívebb lett – egyre nagyobb hatást gyakoroltak egymásra.
A zsidók esetében egy rendkívül markáns és jól elkülöníthető népcsoportról van szó, amely meg tudja védeni magát, területét, intézményeit és kultúráját, és ezt akkor sem veszti el, amikor katonailag legyőzik. Izrael gyermekeit a Tóra szövege is „nyakasnak” nevezi.
A héberek kultúrája, vagy ha úgy tetszik népisége az egyiptomi időkben végveszélybe került, hiszen Izrael gyermekei szinte teljesen magukévá tették az egyiptomi kultúrát, de ez azért volt, mert egészen kis létszámú közösségként éltek a birodalomban, és való-
színűleg nem is volt különösebb közösségi tudatuk, csak nyelvi és részben területi elkülönülésük. A kivonulással mindez megváltozott, a törzsi felépítésű társadalomban nemcsak a nyelv, a rokonság kötötte össze ezeket az embereket, hanem a nekik adott törvények, a közös vezetők, az igazgatási hierarchia is, később pedig a meghódított területen megszilárdult állam. Az itt élő nemzedékek sora alakította ki a nép tudatát. Ez került aztán az akkori ismert világ globális hatása alá olyannyira, hogy az ott élők felvették a környező népek nyelvét, az arámit és azt használták. Nyilvánvaló, hogy ez a külső hatás a legtöbb nép esetében képes volt arra, hogy teljes egészében az önazonosság elvesztéséhez vezessen, a zsidók esetében azonban ez nem történt meg. (A katonai megszállás, az Állam teljes elpusztítása, a nép teljes szétszóratása, a második szentély pusztulásával sem okozta a nép teljes felolvadását és eltűnését, és nem történt ez meg a későbbek során sem.)
Azt tudjuk, hogy az Izraelből elkerült zsidókat a Római Birodalom terjeszkedése során jelentős görög hatások érték, az Alexandriában élő zsidók közül egy-két nemzedék múltán legtöbben már csak görögül beszéltek, és ilyen szokásokat vettek fel , csakúgy mint a Rómában élők.
Ebből az egy szempontból tekintve a zsidóság útját, látjuk, hogy olyan csoportról van szó, amelyet az egyiptomi fogság idején csak a nyelve tart össze, és megindul azon az úton, amely a vallási és kulturális beolvadást eredményezi. Ebből az állapotából ragadja ki a népet Mózes, és kivezetve a különböző törzseket Egyiptomból, végül is megtörténik az államalapítás. Ekkor az ott élőknek közös vallási, nyelvi és a területhez tapadó csoporttudatuk van, amelyet aztán az akkori államhatalom is megerősít. Később a történelem folyamán különböző szakaszokban és formákban ez a csoport elveszti az előzőek közül az összes összetartó erejét, kivéve a vallását és a vallás leg-lényegét
hordozó Tórát. De ez elég ahhoz, hogy a zsidóság fennmaradjon az évezredek során, mert ezek nem érintették a zsidóság lényegét!
Persze, a középkor során a szétszóratásban különböző részekre szakadtak, és attól függően, hogy melyik birodalom területre kerültek, köznapi nyelvüket is többször lecserélték, különböző zsidó nyelvek alakultak ki. Európának ezen a részén legismertebb a jiddis, amely a német egyik változata – héber szavakkal keverve -, de ismert a spanyol – a szefárd – zsidók nyelve, a ladíno, a vándorló-spanyol zsidó népesség török és görög hatásra kialakult nyelve a haketija, és a sort sokáig lehetne folytatni, mert az arab népek tengerében minden terület zsidóságának megvolt a maga speciális nyelve.
Az imarend alapjaiban már csak ritkán változott a szétszóratás után, és ha be is iktattak újabb imákat, azok általában héber nyelvűek voltak. Mégis például a Közép-Kelet-Európában élő zsidó asszonyok a szombat kimenetelekor, amikor elbúcsúztak a sa-besztól, vagyis az ünnepet, a Szent Napot elválasztották a profántól, a hétköznapoktól, akkor egy jiddis nyelvű szöveget mondtak el a „got fon Avrohomot”, amely nem került be a hivatalos imarendbe, mégis mindenki tudta és mondta.
A középkor kényszerű elkülönítése után az újkorban pedig nemcsak a nyelvi hatások váltak jelentőssé, hanem a kulturális is. A XIX-XX. században a zsidó népesség jelentős része a környező népek kultúráját, öltözködését is felvette, majd az általános tendenciát követve a kialakult nemzetállamokban az adott területen uralkodó nyelvet is magáévá tette, ekkor már nem alakultak ki új, önálló zsidó nyelvek. Az angolszász területre került zsidók egy-két nemzedéken belül már csak angolul beszéltek maguk között, a Franciaországban élők franciául, és ugyanez elmondható a Magyarországon élő zsidókról is, ahol ez a folyamat hihetetlenül gyorsan játszódott le.
A XIX-XX. század fordulóján a falvakban élő zsidóság Magyarországon még öltözékében, lakóhelyében is elkülönül a többiektől, de a nagyvárosi zsidóság a köznapokban már nem különböztethető meg a népesség többi részétől, sem kulturális, sem nyelvi szempontból. Az 1840-es évektől megindul a zsidóság példátlanul gyors hasonulása, erre nagyon sok elmélet született, amelyeket el lehet fogadni, és el lehet vetni. Vannak misztikus elméletek, amelyek a két csoport – a magyarság és a zsidóság – lelkének a hasonlóságáról beszélnek, és van a „ társadalmi szerződés elmélete”, amely szerint a XIX. századra kialakult speciális magyarországi helyzetben nemcsak a zsidóknak volt szüksége a befogadásra és az egyenjogúságra, hanem ahhoz, hogy a magyarság a történelmi Magyarország területén meg tudja őrizni a többségét, szükség volt arra, hogy az itt élő zsidók magyarként határozzák meg magukat, szemben az itt élő nemzetiségi csoportokkal. Az tény, hogy az 1910-es népszámlálás – amely az anyanyelven alapul – Horvát-Szlavónia nélkül azt mutatta, hogy a magyar anyanyelvűek a Magyar Királyság lakosságának 54,4 százalékát tették ki, de ez a csekély többség is csak úgy jelentkezett, hogy az összlakosság valamivel több, mint 5 százalékát kitevő zsidóságot is magyarnak számították. Ha pedig Horvátország-Szlavóniát is beleszámították volna, akkor a magyarok részaránya 45,5 százalékot tett volna ki .
Bármi legyen is a helyes magyarázat, az biztos, hogy az 1840-es években itt élő zsidók példátlan lelkesedéssel álltak a magyar függetlenség, a szabadságharc ügye mellé. Sok számadatot szoktak felhozni arról, hogy a zsidó honvédek milyen számarányban vettek részt a seregben. Venetianer Lajos , Kossuthra hivatkozva 20 ezer zsidó harcost említ a 180 ezres honvédségben, ez a szám igen túlzónak tűnik, de jelzi a résztvevők nagy számát. Mindenesetre a részvétel jelentőségét mutatja az, hogy a bukás után milyen erőteljesen lépett fel a zsidók ellen
a császári hatalom, és hogy milyen jelentős összegű kártérítést kellett fizetnie a zsidó hitközségeknek.
A XIX. század második felében azok az emberek, akiknek a nagyapjuk szinte egyáltalán nem beszélt még magyarul, az édesapjuk pedig kétnyelvű volt, a magyarországi kultúra szerves részeivé válnak, a kisvárosokban, nagyvárosokban, a modern ipar, kereskedelem megalapítóivá, fejlesztőivé válnak és a tudomány zászlóvivőivé.
A kiegyezés utáni időkben a magyar nemzeti gondolatot teljes egészében magáévá teszi az itt élő zsidóság, és nemcsak azok, akik öltözködésükben és szokásaikban is hasonlóak, hanem azok is, akik a legszigorúbban megtartják a vallás szabályait. A nagy szakadást követően, amikor a magyarországi zsidóság minimum kétfelé szakad, egyrészről az ún. neológ vagy kongresszusi zsidóságra, másrészről az ortodox zsidóságra , a két irányzat között egyetlen egy dologban nincs vita, abban, hogy lelkesen támogatják a magyarság ügyét, az önállóság erősítését a monarchián belül, ezt nagyban segítették a törvények is. A törvény előtti egyenlőséget a magyarországi zsidóság legelőször 1849-ben kapta meg, de ez elvi deklaráció volt, hiszen nem sokkal utána a szabadságharc elbukott.
Az 1867. december 22-én hatályba lépett XVII. te. [9] már való polgári egyenlőséget nyújtott a zsidók számára, amikor akként szólt, hogy „az ország izraelita lakosai a keresztény lakosokkal minden polgári és politikai jog gyakorlására egyaránt jogosítottnak nyilváníttatnak”.
Az 1895. október 1-jei XLII. tc-ben az állam bevett felekezetnek ismerte el a zsidó hitfelekezetet ^.
S. M. Dubnov azt írja erről „a magyarországi zsidóknak legfigyelemreméltóbb vonása a magyar hyper-patriotizmusuk, amelyet félelmeik tápláltak…”11.
Minden feltétel adva van tehát ahhoz -főleg a nagyvárosokban élő neológ zsidóság
esetében -, hogy a vallástól is eltávolodva teljesen elveszítse azonosságtudatát, és feloldódjon az ország többi lakosa között, de ez nem történik meg a csoport nagyobbik része esetében. Az 1920-as évek előtt ennek csak egyik oka volt az antiszemitizmus, hiszen az ilyen nézeteket vallók kisebbségben voltak, és leginkább a köznevetség tárgyát képezték. Azt sem szabad elfeledni, hogy a magyarországi fejlődés lehetővé tette, hogy a zsidók szinte bármelyik társadalmi csoporthoz kapcsolódjanak. Arra is lehetőség volt, hogy nemességet kapjanak, éspedig nem csak úgy, hogy ki kellett térniük, ott kellett hagyniuk a vallásukat, hanem úgy is, hogy megőrizték a vallásukat, és mégis nemesek lehettek, csatlakoztak az értelmiséghez – később ennek jelentős részét ők képezték -, és vidéken sokan éltek a mezőgazdaságból is, bár ez nem volt jellemző.
(Természetesen már ekkor is és ezt követően is jelentős számú csoportok hagyják el a zsidó vallást, és sokan hagyják el általában a vallásukat. Ezeket a csoportokat úgy kell kezelnünk témánk szempontjából, mint olyanokat, akik már egy másik csoporthoz tartoznak.)
Azok azonban, akik megőrizték zsidóságukat, nem oldódtak fel teljes egészében, vagy továbbra is tudatosan gyakorolták vallásukat, vagy ha nem is hittek az Örökkévalóban, akkor is a zsidó néphez tartozónak tekintették magukat, még akkor is, ha ezt sohasem fogalmazták meg.
A holokauszt utáni és a mostani időkben sem utal arra semmiféle jel, hogy ez a globalizáció hatására megváltozna, sőt az utóbbi évtizedekben a zsidó öntudat erősödése figyelhető meg. Ennek elsődleges oka az önálló zsidó állam, a modern Izrael létrejötte, továbbá a holokauszt emléke, amely abszolút negatív közösségi élmény, új csoportképző elemként jelentkezett, úgy is fogalmazhatunk, hogy a zsidók Magyarországon a holokausztban megtámadottak, meggyilkoltak utódjaiként határozzák meg
magukat, de oka az is hogy éppen a globalizáció hatása miatt a világon szétszórtan élő zsidó emberek egymással korlátlanul fenntarthatják a kapcsolatukat, és élvezhetik a zsidó kultúra minden jótékony hatását.
Mi lehet az oka annak, hogy ez történt, mi lehet az oka annak, hogy a majd ötezer éves folyamatos „globalizáció” hatása ellenére nem olvadt el ezeknek az embereknek a csoportja? A vallásos emberek számára a válasz erre igen egyszerű, hiszen a Tóra Börésisz könyvében az Örökkévaló megígéri Ábrahámnak, hogy nagy néppé teszi őt és utódjait (Börésisz XII/1). Az Örökkévaló így szólott Ábrámhoz: „Menj el országodból, szülőföldedről és atyád házából abba az országba, amelyet mutatok neked. És nagy néppé teszlek téged, megáldalak, és naggyá teszem nevedet, és te légy áldássá.”
Van ennek azonban társadalmi magyarázata is, ez pedig az, hogy a zsidók az évezredek során midig megőrizték a kultúrájuk leg-központibb, legalapvetőbb részét, és azt soha nem adták fel. Ez pedig a Tórákban foglalt törvényeken és a hozzá tartozó könyvekben leírt tanokban található. Bármilyen hatás is érte a zsidó embereket az évezredek során, azok értékes és használható részét magukévá tették, de e mellett megőrizték saját identitásukbelső magját, legfontosabb részét.
Láthatjuk tehát a zsidóság történelmi példájából, hogy a globalizáció nem átok, amely feltétlenül a csoport vesztét okozza, mert az mindig csak az adott csoporttól függ, hogy abból mit tud hasznosítani, és hogy a kultúrák keveredéséből és az egymásra hatásából milyen eredmény születik.
E tekintetben nincs különbség a nagy és a kis népek, csoportok között, hiszen bizonyos csoportok meg tudják őrizni létüket és önazonosságukat a legnehezebb körülmények között is, a legnagyobb kihívások ellenére akkor, ha van olyan csoportképző, kohéziós erő, amelyet komolyan vesznek a csoport tagjai.
Akkor tehát, amikor közösen aggódunk napjainkban a magyar kultúráért és féltjük a globális hatásoktól, ne a bezárkózást válasszuk, hanem mindig legyenek szemünk előtt a történelmi példák, igyekezzünk magunkba fogadni ezeket a hatásokat. Akkor, ha egy népet csak a területi öntudat tart ösz-sze, az nem elég, miként adott esetben a közös nyelv adta erő sem.
Két olyan dolog van, amely összeforraszthat egy csoportot, és amelyet nem oldhat fel a legerősebb globalizáció sem, az egyik a közös történelmi múlt tudata, a másik a közös jövőbe vetett hit.
Ezen közös jövőbe vetett hit elég akkor is, ha csak abban hiszünk, hogy a csoport a jövőben létezni fog, és megtarthatja identitását, ha felfedezi az identitásának egy olyan központi magját, amelyet megtörhetetlen-nek vél.
A Magyarországon és a környező országokban élő, magyar nyelven beszélő, vagy magukat a magyarsághoz tartozónak vélő emberek közös történelmi tudata megvan, nagy kérdés az, hogy elég szilárdan hiszünk-e a közös jövő lehetőségében.
Abban az esetben, ha ez a minimum sincs meg, akkor veszélyes a globalizáció, átok; ha megvan, akkor megtermékenyítő, áldás.
Jegyzetek
1 A Tóra könyveinek megjelölésekor a héber nevet használom askenázi kiejtéssel. A magyar köznyelvben Mózes I. könyvére a görög elnevezés a Genezis honosodott meg . A Tórából fordított részeket az Izraelita Magyar Irodalmi Társulat „Mózes öt könyve és a haftárák,, című kiadványából idézem.
^ A Mózes II. könyvének görög neve Exodus.
■* A héber név eredetéről különböző viták van-
nak, van aki azt állítja, hogy Éber utódait jelenti, van aki pedig azt, hogy a túloldalit, vagyis, hogy az Eufrátesz folyón túlról érkezett Ábrahámot.
‘ Vitás az ima keletkezésének az ideje, egyes vélemények szerint a spanyol inkvizíció hatására kényszer alatt ki- keresztelkedettekre, a maranno-sokra való tekintettel iktatták be ezt az imát.
■* Az egyik legnagyobb ismert ókori zsidó filozófus Philo szintén görögül írta műveit.
6 A 18.264.533 főből 9.944.627 főt számítottak magyarnak a szűkebben vett Magyar Királyságban, akik közül 911.227 fő volt a zsidó.( Randolph L. Braham : A népirtás politikája 5. oldal Belvárosi könyvkiadó 1997.)
‘ Venetianer Lajos: A magyar zsidóság története 198. oldal (Könyvértékesítő vállalat 1986)
° Az 1868-69. évi Zsidó Kongresszust a Magyar Királyi Kormány I. Ferenc József elhatározása alapján hívta össze. Az egyetemes közgyűlésen kirobbant vita oda vezetett, hogy hiába fogadta el a többség a király által is szentesített alapszabályokat, a Hitőr Egyletbe tömörültek, kiharcolták maguknak, hogy a felekezeten belül külön ortodox szervezet jöjjön létre. Különös magyar alakulatként a neológok és az ortodoxokon kívül létrejött a Satusquo-ante irányzat azon hitközségekből, amelyek nem csatlakoztak egyik szervezethez sem, hanem megmaradtak abban a jogállapotban, amelyben az egyetemes gyűlés előtt a hazai hitközségek voltak, ők aztán 1927-ben szintén létrehozták országos szövetségüket. (Magyar Zsidó Lexikon 998. oldal 1929.)
Magyar Törvénytár Franklin-társulat 1912.1. kötet 331. oldal.
Magyar Törvénytár Franklin – társulat 1912. IV. kötet 997.oldal.
S. M. Dubnov: Weltgeschichte des jüdischen Volkes. 10:426. o. idézi Randolph L. Braham i.m. 33.oldal.