RÉGMÚLTUNK
Hrotkó Larissa
Zsidó nők régi arcképcsarnoka
A 19. század végéig a zsidó népösszeírások, a statisztikák és egyéb történeti dokumentU’ mok kizárólag a férfiakról szólnak, mintha a nők nem is léteztek volna, de legalábbis nem tartoztak a zsidó közösséghez. A régészeti leletek is csak utalnak arra, hogy a nők igenis ott voltak a zsinagógái közösségekben. Persze, ne keressünk bizonyítékot arra, hogy a közössé’ gen belül a nők akár a középkorban, vagy mondjuk a második letelepedés idején bármiféle funkcionális szervezetet alkottak volna, esetleg más módon hallatták véleményüket a közé’ létében. Az itt bemutatott képek csupán tükörtöredékek, amelyet együtt mégis odatehetünk a mai zsidóság elé: nos, Cion, tehát Buda leányai -ez a múltad.
A korai letelepedés idejéből
A budai zsidó nők legkorábbi nyomait a Magyar-Zsidó Oklevéltár I. kötetében találtuk meg. Az 1349. június 30-i bejegyzés szerint megismerhetjük egy bizonyos Sábát, Heccul zsidó nejét, Mossul leányát, méghozzá az asszony házának eladásával kapcsolatban. A bejegyzésből megtudjuk, a hölgy szabadon rendelkezhetett saját vagyonával, és önállóan köthetett alkut, holott férjes asz-szony volt.
1511. szeptember 11-én Melamen budai
zsidóasszony, Fekete Mendel leánya és Jane zsidó özvegye a budai káptalan előtt tiltakozott, mert Csáky Gábor úr nem fizette meg az esedékes 200 forintos tartozását, pedig a kölcsönzött összeg duplájának kifizetésére tett ígéretet. Későbbiekben az összeg már 800 forintra emelkedett és annak fejében Melamen asszony 1511. decemberében elzálogosította Csáky úr birtokait Bakócz Tamás bíboros érseknél. A birtokok„Keresz, Adoryan, Martonfalva és Zeghalom” helységekben voltak. Fekete Mendel budai zsidó pénzkölcsönzőről több oklevéltári beírás
készült, a lánya valószínűleg ismerte a szakma fortélyait, ám az is lehetséges, hogy a nevében az apukája járt el. A bejegyzésből az is kiderül, hogy a budavári zsidók üzleti kapcsolatban álltak az udvarral és az egyházzal, és a nők az üzleti életből nem voltak kizárva.
Buda 1553-1554- évi elfoglalását követően a törökök a zsidókat is vitték el magukkal. Egy bizonyos Hans Dernschmann naplójából idézünk egy korabeli leírást a Konstantinápolyba elhurcolt zsidó nőkről : „A zsidó nők pompásan viselik magukat. És mindegyik aszerint öltözik, amilyen nyelven beszél: görögül, tal-jánul, portugálul, spanyolul, németül, magyarul, lengyelül vagy törökül. Senki sem szólhat bele dolgaikba, mert egyedül csak a császárnak fizetik az adót.”
Kétséges, hogy a budai zsidó nők aló. században magyarul beszéltek volna, az öltözék fajtája is inkább attól függhetett, hogy a nők mely népcsoporthoz – a keleti, vagy a nyugati askenázhoz, vagy esetleg a szefárdokhoz – tartoztak. Mégis a leírás figyelemre méltó. Mutatja például, hogy a zsidóknak akkoriban nem kellett megkülönböztető ruhát viselniük. A magyar nyelvet a német és a lengyel nyelv környezetéből ki tudták emelni, és nem csupán a „tálján” (idegen) nyelvek között sorolták fel. Nyoma van tehát annak, hogy Magyarországon a 17. században éltek a zsidók, akik a császárnak adóztak.
A242. és 243. számú, 1660-1664-es évekből való bejegyzések Evila Cselebi török utazó tollából származtak. Evila Cselebi két budai zsinagógáról tesz említést, amely két zsidó városrészben (mahallei jehudim) állt. A 222. oldalon pedig ez áll: „Az itteni zsidóasszonyok seják nevű posztót szőnek, mely más országban nincs.” Ez az információ a nők kézműipari tevékenységéről figyelemreméltó. Úgy tűnik, hogy a 16-17. században a zsidó nők nagyobb mértékben vettek részt a gazdasági életben, ami a 18-19. századra mintha megszűnt volna, és majd csak a 20. századi emancipációval tért vissza.
Feltétlenül meg kell említeni a Buda 1686. évi ostromát, amelynek drámai részleteit Schulhof Izsák két gyászdalából ismerjük. Az első a szerző egyéni tragédiájáról szól. Schulhof Izsák, Salamon (Zalman) Ha-Lévi fia, Efraim Ha-Kohen híres budai rabbi veje volt. A keresztény csapatok első rohamában meghalt Eszter, Schulhof jámbor és istenfélő felesége.
Rabbi Efraim Ha-Kohen feleségét Kohn Sámuel szerint („Héber kútforrások”) Rachelnek hívták, többet, sajnos, nem tudunk róla. Ugyancsak Kohn Sámuelnek köszönhetjük egy budai kiskorú leány válásáról (meunról) szóló történetet. A válásra Efraim Ha-Kohen adott engedélyt arra hivatkozva, hogy a budai zsidóság hagyományosan a Sulhán Áruhhoz ragaszkodik. Rabbi Efraim engedélye értelmében a leány egyszerűen otthagyhatta a rabiátus férjét és annak gonoszkodó családját.
A vízivárosi letelepedés keserű tapasztalatai
A 17. század végi – 18. század eleji vízivárosi letelepedés idejéből is csak nagyon kevés nyomát találjuk a női zsidó társadalomnak. Ezért sem hagyhatjuk figyelmen kívül azt a szomorú történetet, amelyet a Magyar-Zsidó Oklevéltár XI. kötete közölt le ^. Hirschl Veit 1700-ban tiltakozott, hogy ismeretlen tettesek többször feldúlták Rachel felesége sírját. Kella, Hirschl Veit leánya ekkor már férjnél volt. Egyik alkalommal éppen ő találta meg édesanyja sírját gyalázatos állapotban. A hatóságoknak elmondta, hogy az előző éjszakán az anyja álmában megjelent, és panaszkodott neki, hogy két idegen férfi le akarja vágni a fejét. A lány ezért ment ki a temetőbe, és ekkor látta meg a feldúlt sírt. A nők, tehát, már negatív együttélési tapasztalatokkal rendelkeztek, amelyek olyan mély traumát ejtettek leikükben, hogy az álmok imaginációs készle-
tének részévé váltak. Kella elbeszélése is a szorongásokról, az idegen támadásra való állandó felkészültségről tanúskodik.
A következő bejegyzés is megerősíti, hogy a budai vízivárosi élet nem volt kiegyensúlyozott. Az 1713. július 28-i, 217. számú bejegyzés 4 szerint abudai tanács csak akkor volt hajlandó eltűrni egy Hirschl Rachel nevű zsidónőt, ha az áttér a keresztény hitre. Rachel a szegénységére való hivatkozással kérte a lakhatási engedélyt. Érdekes, hogy a 218. bejegyzésben az asszonyt már Reginának nevezték, de mindenképpen kiutasították Budáról.
A kikeresztelkedési feljegyzések sem mutatták ki, hogy a nők nagyobb hajlandóságot éreztek volna a kikeresztelkedésre. Sőt az 1730-as, 849. számú oklevéltári bejegyzés -1 az ellenkezőjét igazolja. Egy Gottlieb Offner nevű kikeresztelkedett zsidó fel is jelentette feleségét és gyermekeit, akik a hitbeli hűtlensége miatt megnehezítették az életét.
Az újkori második letelepedés képei
A 19. század több kutatható anyagot hagyott hátra, de ott is keresni kell a nők nyomait. A Zsidó Levéltárban bukkantam rá azon budai zsidók 1812-es összeírására, akik az úgynevezett Toleranz-Taxot (azaz a tűrési adót) fizették . Sem ebben, sem az 183 l-es összeírásban nincs egyetlen női név sem. Az 1837-es névsorban az adózók családtagjai között találtunk leányokat. Összesen 30 lány tartozott a közösséghez, a legidősebb 19 éves volt’.
Ugyancsak a Levéltár E8-as dobozában megtaláltam egy 1871. évi T.73.124-E8/1 iratszámú igazolást a zsinagógái ülések eladásáról, amely ismét egy valódi női élettörténetbe enged betekinteni, amely az egész budai zsidóság kicsiny fragmentuma. Egy Rosa Mechlovits nevű asszony (szül. Breitner) valamilyen okból a Budai Kultuszközösségnek (Cultus Gemeinde in Ofen) adta el 160 guldenért a középső rész 4- sorá-
ban lévő 9. számú férfiülést és a Mizráchtól balra eső 2. sorban lévő 2. számú női ülést. Feltételezhető, hogy a férje halála után az asszony elköltözött a környékről, és ezért tette pénzzé az örökség részét képező zsinagógái helyeket. A budai Kultusz-közösséget ebben az esetben a zsidó hitközségként kell értelmezni, nem keverhető össze a pesti Kultus-templommal. A bemutatott igazolás már az új budai zsinagóga működéséről és egy újabb korszakról tanúskodik.
1866. óta a budai körzet főtemploma az Ontőház utcai zsinagóga volt, ahol a hivatal is tartózkodott. A Levéltárban megtalálható az Ontőház utcai zsinagóga ülésrendje , amelyből kitűnik, hogy a női karzaton 217 ülés volt. Ezek közül 89 ülés névre szólt. Vagyis ennyi női tagja biztosan volt a zsinagógának.
Az E8-as dobozban rátaláltam az új budai körzet Hevra Kadisa (Szent) Egyletének 19. század végén keletkezett Alapszabályára (XIV-A-a E8/1, 1891 számú irat). Számunkra ez az irat azért releváns, mert van egy-két olyan kikötése, amely a nőkre vonatkozott. Először is az, hogy az Egylet tagja „minden izraelita férfi és nő” lehetett. A nők tagsága elvileg lehetséges volt. „Az egyleti tagokkal a törvényes feleségek vagy özvegyek – férjhez menésig – és a 18 év alatti fiúgyermekei ül. leányai – férjhez menésig – egyenlő igényt tarthatnak egylet jótéteményeire, kivéve az évi gyásznap (Jahrzeit) megtartását és a holtakért tartandó emlékünnepélyt (Mazkirt).”
Érdemes ilyen szempontból összehasonlítani a budai szabályzatot a pesti Menachem Avelim takanájával, amely liberálisabbnak látszik. A pestiek ugyanis egy utólagos kiegészítéssel megváltoztatták ezt az egyébként elterjedt szokást, hogy Mazkirkor csak aférj nevét olvasták fel. A pesti függőlékjiddis nyelvű szövegének fordítása: „A Takana 18. pontja ugyan kimondja, hogy a lélek megemlékezése az asszonyok számára nem megengedett, mégis jónak találtuk ezt, mert a közösség tagjának halála után a felesége
váltja ki „érdemét”, és mivel őt úgy is megemlítik a mázkirban, így a feleség is megemlíthető és pedig, mint XY úr felesége.”
A budai Hevra Kadisa szabályzatából az is állapítható meg, hogy a budai zsidók anyagi helyzete átlagban jobb volt, mint a többieké, számukra ugyanis egy magasabb évi tagdíjat írtak elő, de a nőknek csak 1 forintot kellett fizetni, és ez a tény a nők hátrányosabb anyagi körülményeire, illetve anyagi függőségükre következtet.
A Budai Női Egyletet és a nők helye az oktatásban
1890-ben a budai Zsidó Nőegylet már biztosan működött. Az Egyenlőség című újság február 16-i számában megtaláltuk az értesítést a Budai izr. Nőegylet jótékonysági báljáról. A bálanya Schubert Ede asszony volt. Ekkor már létezhetett több jótékonysági alapítvány is, amely megkönnyítette a Nőegylet munkáját. Eppinger Lázár és Karolina alapítványából félévente 300 forintot folyósítottak kiházasítási segélyként azoknak a kizárólag budai születésű hajadonoknak, akik jó erköl-csű, szegény sorsú és izraelita vallásúak voltak. Ez az összeg közel kétszer akkora volt, mint a hasonló pesti alapítványé.
Egyenlőség 1900. február 11-i száma értesít arról, hogy a budai jótékonysági bál 3 évig szünetelt, de 1900. februárjában újra megrendezték. A bevétel 5000 korona volt, amit tekintélyes summának tartottak. Számunkra ez a hír azért is értékes, mert így jutottunk el a Nőegylet névsorához. Akkoriban Steiner Mórné volt az elnöknő, az alelnöknők Beck Lipótné (a férje a hitközség akkori elnöke volt) és dr. Wittmann Mórné voltak.
A 20. század első felében a budai zsidó nők vallási közösségen belüli helyzete gyorsan változott. Valószínűleg a közösségnek végre be kellett látni, hogy a nőknek hivatalosan is helyet kell foglalni a közösség vezető testületeiben. A levéltári 81.267. számú irat is
tartalmazott adatokat a nők hitközségen belüli helyzetéről. 1936-ban a képviselőtestület rendes tagjai közül már szép számmal voltak a nők:
„62. Hirschl Sománé – II. Zsigmond ucca 49. 90. Kutti Gyuláné – Budakeszi út 3. 122. Schiffer Mórné háztulajdonos –
I. Labanc út 7/b
142. Dr. Szemere Samuné felsőkeresk. iskolai tanár – II. Zsigmond ucca 6. 144- Székely Dezsőné -1. Mész ucca 10. A Budai Izr. Nőegylet elnöke özv. Baracs Károlyné (Schwarz Paula) 9 volt –
II. Nyúl ucca 3.”
A 40-es években a budai körzet központi székhelyét a Zsigmond utca 49. szám alatti Újlaki zsinagógába helyezték át. 1942-ben itt létesítették a zsidó iskolát, és a háború kellős közepén itt álmodoztak a budai zsidó gimnáziumról. Működött a középiskolás leányok Ifjúsági Bibliagyülekezete. A lányok a zsidó sebesülteket, betegeket látogatták meg, és ajándékokat osztottak a katonai kórházakban, játékokat vittek az internáló táborokba. A „Dolgozó leányok” csoportja a Nőegylet keretében Barta Béláné vezetése alatt működött. Ruhát szortíroztak: Lénárd Mirjám, Federit Hermanné, Singer Izsoné. Családvédelmi tanácsadást tartott Tenczer Emiiné. Nőegylet vezetőségében ekkor Baracs Károlyné, Schiffer Mórné és Deutsch Arturné voltak még^
Az 1942-es 76. 228. számú zárszámadásból kiderült, hogy Dr. Sas Vilmosné ösztöndíj alapja abban az időben 819. 66 pengővel rendelkezett. Láng József és neje szül. Jacobi Ernesztin árvaházi alapja 1. 869. 90 pengőt tett ki. Hirschl Nóra két alapot hozott létre: a szünidei gyermektelepre (2.837.95 pengő) és a babakelengyealapot (515.52 pengő). Schwarz Józsefné, szül. Fábián Emma ösztöndíjalapot hozott létre, amelyben 1942-ben 1.538,29 pengő volt. Ilyen tevékenyen vettek részt a budai nők a zsidó közösség gyarapításában!
A 19. század végétől az újságban mind
gyakrabban jelentek meg olyan álláshirdetések, amelyek tanítónői munkahelyeket kínáltak. Érdemes összehasonlítani az állásajánlatok számait. Miközben a budai körzet a kántori állásra 1899-ben évi 1200 koronát és 400 korona lakbérátalányt kínált, a házi tanítónői állásra a teljes ellátás mellett évi 350 forintot ajánlottak fel, amit 25 forint sikerjutalommal toldották meg. (Az is igaz, hogy egy év múlva ezt az ajánlatot egy kicsit felfelé javították!).
Az 1941- évi népszámlálás 217/b. számlálójárás lakásíve szerint a Zsigmond utca 49. számú ház 5. emeletének 4- számú lakásában Farkas Margit zsidó tanítónő özv. Farkas Mórnéval édesanyjával és egy rómaikatolikus cseléddel lakott. Farkas Margit a Baracs Károlyról elnevezett elemi iskolában tanított. 1930-ban az iskolaszék negyedik tanítónőként – igaz, egyelőre csak helyettes állásba – választotta őt. 1931-ben az állását véglegesítették. Okleveles tanítónő és okleveles vallásoktató volt. Amikor 1930-ban az iskolába került, már 7 éves tanítói gyakorlattal rendelkezett.
Budán állítólag még a középkorban is volt egy iskola, amiről Schulhof Izsák is tanúskodott. A Buda visszafoglalása után kiváltott rabok között ugyanis volt egy Schulmeister (iskolamester) feleségével és fiávalll, ami ugyancsak bizonyítéka annak, hogy a közösségnekvoltsajátiskolája. Baracs Károly elemi iskola 1928.ótaműködött. 1931.és 1937 között 167 tanuló végezte el az iskolát, ebből 73 lány volt. A beiratkozási statisztikából kitűnik, hogy 1933-ban kiugróan magas volt a lányok száma: 51 szemben 47 fiúval. De ettől az évtől kezdődően a beiratkozó lányok száma erősen csökkent. 1937/38. iskolaévben már csak 41 lány iratkozott be szemben 46 fiúval. Elképzelhető, hogy a lányok a világi iskolákba mentek, mivel ott jobban tudtak felkészülni a későbbi egyetemi felvételi vizsgákra, hiszen ekkor már a lányok előtt is megnyíltak a világi akadémiai pályák. A lányok szorgalmát és tanulási
készségét igazolja az a tény, hogy a Baracs díjjal kitűntetett 35 diákból 16 lány kapta meg ezt a díjat az 1931 és 1937. között.
A sor végén még egy női arckép: Kálmán Zsuzsa Vidor Pál budai rabbi emancipált, művelt felesége. Zsuzsa Ödön Kálmán kőbányai rabbi idősebbik lánya volt. Az abonyi zsidó leánygimnáziumon érettségizett és a tanulmányait az egyetemen folytatta. Az egyetemhez szükséges görög pótvizsga miatt ismerkedett meg Vidor Pál, a későbbi újlaki rabbival, aki görög nyelvtanárként korrepetálta a diákokat. A zsidótörvényekkel szemben Zsuzsa sokkal türelmetlenebb volt, mint Vidor Pál, felháborodott férje naivitásán, aki úgy vélte, hogy ha a zsidók teljesítik a velük szembeni követeléseket, akkor békén hagyják őket. De a „KISOK” pályára mégis elment, így húgával együtt a lichten-wörti táborba került. Hazajövetele után Zsuzsa bekapcsolódott a közösség helyreállítási munkájába. Ez természetes volt Zsuzsa és az önfeláldozó munkatársnői számára, akik közül néhányan még emlékeznek azokra a nehéz időkre.
Jelen munkával egy régi adósságot törlesztettük a budai zsidósággal szemben: megpróbáltuk visszaadni a közösségnek azt a teljes emberi arcát, amelynek szükségszerűen nemcsak a férfi, de női arcvonásai is vannak. A budai női arcképcsarnok igényel folyamatos karbantartást és bővítést, amelyre – reméljük -továbbiakban is lesz lehetőségünk.
1
Lábjegyzetek
66. oldal
2 M-ZsOkl.tár I. k. 55. bejegyzése
3 p. 141 kk. 4p. 142 5p.397
6 levéltári szám: T.70.114-E8/1
7 iratszám: 70.118
8 iratszám: 70.119
” Sírja a Farkasréti temetőben található. 10 levéltári iratszám: 78.93 XIV -A 1943
in: Értesítő Baracs Károly elemi iskola első 10 évéről
»