HOLOKAUSZT
Jenei Sándorné
Egy heftling túlélő Bergen-Belsenről
Felszabadulás, hazaindulás
A Bergen-Belsen-i tábort 1945. április 15-én szabadították fel az angol hadsereg katonái. Mint a heftling tábor túlélője, szeretném elmesélni a felszabadulás körülményeit, a történéseknek megfelelően.
Édesanyámmal 1944- december 24-én, karácsony este érkeztünk a táborba, 18 napi embertelen körülmények között eltöltött nap után – 70 emberrel összezárva egy vagonban – a tábor vasútállomására.
A felszabadulás történéseihez hozzátartozik, hogy még szüleimmel, édesapámmal és édesanyámmal együtt fogtak el minket Budapesten. Egy szerelvényre, de külön vagonba kerültünk. Én édesanyámmal maradtam együtt. Megérkezésünk után a heftling lágerba irányítottak. Mint később kiderült, édesapámat a családi lágerban helyezték el. Apám a saját ruhájában maradt, minket csupaszra vetkőztetve, egy szál csíkos rabruhába és fapapucsba öltöztettek. Tél volt, igen nagy hideg.
Felszabadulás
1945. április 14-én hajnalban a tábor szokásos rendje megváltozott. Mint máskor, a blokelteste hajnalban volt, a barakkokból kihajtottak minket. Az appelre az udvaron került sor. Amikor 3-4 órai sorban állás után, ha a létszám egyezett, mehettünk visz-sza a barakkba, ahol megkaptuk igen-igen sovány reggelinket. E napon azonban reggel halálos csend ülte meg a tábort. Nem jött a blokelteste, nem volt reggeli keltés. Először nem mertünk kimenni a barakkból, gondoltuk: majd később körülnézünk, hogy mi történt. Lassan a foglyok, akik még a táborban voltak, ellepték a területet.
Ezt megelőzően számos foglyot elvittek, így az édesapámat is, 13-án bevagonírozták, és általunk ismeretlen helyre vitték.
A táborban igen nagy fejetlenség, zűrzavar keletkezett, az embereken a teljes tanácstalanság lett úrrá. Ételhez egyáltalán
nem jutottunk hozzá. Mindenki éhes volt, zavart, és félt. Egyesek a mi táborunkkal szemben lévő burgonyaföldre rohantak, néhány szem krumpli reményében. A kerítésben ekkor már nem volt áram. Ugyanakkor puskalövéseket hallottunk. Később kiderült, az ott maradt magyar katonák tüzeltek, persze a krumplit szedő foglyokra. A német katonák mind eltűntek.
Ez a nap teljes bizonytalanságban telt el. Éhségünk csillapítására a tábor területén növő fenyőfa leveleiből próbáltunk teát főzni, kis rőzsehalmokból rakott tűzön. Személyes tragédiánkról most nem akarok írni, csupán annyit, hogy csont és bőrré soványo-dott, élő holtak lepték el a tábor területét.
1945. április 15-én kora reggel arra eszméltünk, hogy nagy a motorzúgás a tábort átszelő főúton. Rohantunk ki a blokkból a főutat elválasztó kerítéshez, ahol hosszú sorban, dzsipek és autók vonultak, amelyeken angol katonákat láttunk. Nagy megdöbbenésünkre, az első kocsin, angol katonai egyenruhában a mi ismereteink szerint az a német katona állt, akit mi Popejnak neveztünk – mindig pipázott – emberséges katonának ismertünk meg. Ha vele mentünk erdőirtásra, azt mondta, csak annyi fát vágjunk ki, amennyi feltétlen szükséges, hogy lássák: dolgoztunk. Dupla adag ennivalót adatott nekünk. Egy nagy farkaskutyával járt. Ezt a történetet, hosszú évekkel ezelőtt megírtam az Üj Elet című lapban. Izraelből kaptunk rá reagálást, amely megerősítette a történet valódiságát.
Az angol csapatok bevonulása után nagyot változott a világ. Első dolguk volt, hogy pokrócokat dobtak le a földre, majd kenyeret és húskonzervet osztottak. A kiéhezett, legyengült emberek nekiestek az ennivalónak, és faltak, faltak. Ezt követően, ha lehet, még többen haltak meg, mint korábban. £n olyan beteg voltam, hogy egyáltalán nem tudtam enni, ami akkor talán megmentette az életemet.
A tábor területén igen nagy volt a fejet-
lenség. Mindenhol hullák, az utolsó perceiket élő félhalottak hevertek. Az angolok az ezt követő napokon megpróbáltak úrrá lenni a helyzeten. A halottakat nagy halomba rakatták az időközben elfogott német katonákkal, majd velük hatalmas gödröket ásat-tak. Ezekbe dömperekkel 5-10-15.000 halottat toltak. Mindez napokig tartott.
Orvosok jöttek a táborba, akik mindenkit megvizsgáltak, s akiket tífuszosnak találtak, azoknak a homlokára egy nagy T betűt festettek. Tábori kórházakat állítottak fel, ahová elvitték a legsúlyosabb betegeket.
Édesanyám április 18-án nagyon rosszul érezte magát. Elmentünk, elvánszorogtunk az egyik elsősegély helyre, ahol az orvos, aki megvizsgálta, közölte, hogy KÉSŐ. Április 20-án a karjaimban halt meg. 42 éves volt.
Időközben a T betűvel ellátott foglyokat -mentőautóval – a közelben működő kórházba szállították. A táborban maradt úgymond egészségeseket később, 22-23-án autóval beszállították a korábbi német katonák laktanyájába. A szállítás úgy történt, hogy meztelenre kellett vetkőzni, és egy fertőtlenítő autón kellett átmenni, ahol előbb valami fertőtlenítő anyaggal fújták be egész testünket, majd meleg vizes zuhany alatt kellett lemosakodni, hajat mosni. A kocsiból kijőve plédbe burkoltak mindenkit, ruhát csak az új helyünkön kaptunk.
A laktanyában, ahová vittek minket, engem egy 33 ágyas teremben helyeztek el, ahol hófehér ágy, tisztaság, megfelelő mellékhelyiség állt rendelkezésünkre. Ismét embernek éreztük magunkat. Minden épületben volt kantin, ahol naponta három alkalommal bőséges, jó kosztot kaptunk.
Több orvosi rendelő volt a közelünkben, ahová bármilyen panasszal fordulhattunk. Mindezen körülmények ellenére a szoba 33 lakójából hárman maradtunk életben, hiszen rendkívül legyengültünk. Nem sokkal később magam is átestem a tífuszon, amely talán nálam enyhébb lefolyású volt. így hát életben maradtam.
Az angol katonák mindent megtettek, hogy emberséges életet élhessünk. Élelmen, ruházaton, orvosi ellátáson kívül mozi- és színházi előadásokat rendeztek nekünk, olvashattunk, zenét hallgathattunk.
Rövid ideig voltam ebben a részlegben, mert az angol táborban kerestek női fodrászt, amelyre egyik volt fogolytársammal jelentkeztünk. Öt Schwarz Mancinak hívták, Miskolcról deportálták. Ugyancsak elvesztette az édesanyját, így magunkra maradtunk. Hát most együtt voltunk! Manci ténylegesen fodrász volt, míg én hajat mostam, manikűröztem. így az angol táborban kaptunk egy szobát a fodrász helyiség mellett, ahol igen kényelmesen éltünk. Azt ettük, amit az angol katonák.
Később tudomásomra jutott, hogy a világ bármely országa befogad minket. Európa országai az onnan elhurcolt állampolgárai-
ért autót, vonatot küldtek. Magyarországról semmi hírünk nem volt, onnan senki meg nem keresett minket. Egy napon a Vörös-kereszt által levelet kaptam apámtól. Hívott: azonnal menjek haza. Megírta, hogy Theresien Stadtbanaz oroszok szabadították fel, s onnan mindenkit elengedtek. Ö már néhány hónapja Pesten van. Ekkor megkerestük a parancsnokságot, s ők megszervezték a hazatérésünket. így 1945. október végén újra vagonban ültünk, de már más körülmények között, és hazaindultam.
Az elmondottakhoz még csak annyit, hogy a Bergen-Belsen-i tábor terültét még ottlétem idején felégették. Barátnőm, Manci hazajött velem. Mivel semmit és senkit nem talált itthon, visszament Bergen-Belsenbe, hogy onnan könnyebben tud majd valahol letelepedni. Azóta nem hallottam felőle.
»