2008. 3. szám » Magén István: Egyenlet

Magén István: Egyenlet

IRODALOM
Magén István
Egyenlet
Megrészegülve az örömtől kimondta, amit akart. Mintha egy idegen rikácsolt volna. Megkönnyebbült, ahogy kibukott a száján, megszédült a kábulattól, meg kellett kapaszkodnia. Úgy képzelte, keze jégdarabon matat. Egyébként egyszerű volt minden. Mintha zajló folyóban úszna, egyre kevesebb levegő csúszott le a torkán, rossz érzés volt. Hiába kapkodott, forgolódott a szabadulásért. Mennél kétségbeesettebben rúg-kapált, annál inkább húzta lefelé az ár.
Amikor végre, annyi jelentkezés után szót kapott, azok csak ordítoztak tovább, és ő, aki még csak fel sem emelte a hangját, aki nem akart senkinek a szavába vágni, csak várt és várt és várt a csendre… Ügyetlenkedett is, erkölcsi gátlásai megmerevítették a vonásait. Szóval, amikor végre szót adtak neki… Mert önmagától képtelen volt elhalászni a pillanatot. Szóval, amikor megadták neki a szót, és belekezdhetett végre remegő hangon, körbekörbe pislogva bocsánatkérően, töredelme-sen és szánalomra méltón…
Bezzeg ők! Már az első mondatánál az órájukra pillantottak. Gyanút fogtak, elkorcso-sultan szaglásztak, puhatolództak, aztán meg felkerekedtek gyilkoló szerszámaikkal. Az ásók, melyeket megragadtak, mélyre hatoltak, az álkapcsaikból kiálló fogak csontig
vájtak. Szóval, amikor végre valahára szót kapott és belekezdhetett, és meglátta őket, látta a problémáikat, hallgatta fülsiketítő orgiáikat, szagolta a büdös sörüket, nézte izzadt, félrecsúszott nyakkendőiket, zsíros kalapjukat és aktatáskáikat…
Szóval öt perccel azután, hogy a szemükbe vágta, már illetlenkedtek vele. Utánozták is. Mulatságos volt, illetve lett volna, ha nem őróla beszélnek. Akkor azonban, ott és úgy, azokkal az emberekkel, abban a ruhában és abban a légtérben, azoktól a szagoktól terhesen, abban a száraz, tikkasztó és fojtogató levegőben, abban az átizzadt, túlkapásokkal teleszemetelt eszmecserében nem volt mulatságos.
Elindultak a hátsó sorokból. Átlépkedtek a széktámlákon, leverték a csillárokat, felforgatták az asztalokat. Kezeikben fegyverként suhogtak a székek. Menekült volna, de nem volt hová. Még mondott valamit, de túl tömörre, súlyosra és élesre sikeredett. Körülnézett. Egy bizonyos irányba még menekülhetett. Kikecmergett, ütésre emelt ököllel, de tudta, hogy az ütéstől megfájdulhatnak majd az ujjai, akár el is repedhetnek. Azt sulykolták belé, hogy az ember arca szent, olyan mint Istené, aki megüti, Istent üti meg. Ráadásul ő még tisztelte az epebán-
talmaikat is, nehéz légzésüket is, a hipertóniájukat, meg a szívritmus zavaraikat is. Legfőképpen meg szerette is őket. Ez volt a legborzasztóbb. Bárcsak ne szerette volna! És amikor egy szempillantás alatt rárontottak, rúgták, harapták, hurkot vetettek a nyakára, gyászbeszédeket mondtak, miközben a nyelve kilógott, a füléből fojt a vér…
Megbántáson és megfélemlítésen kívül csak fizikai fájdalmat érzett. Illetve csupán azt szerette volna, hogy megbocsássanak neki, szerette volna tanítani őket, például sírni, például hajlottan járni, lesütött szemmel, szemérmesen. Szerette volna, hogy a szemük kidülledjen a félelemtől, mint neki, mert a félelem megszentel, úgy gondolta. Azt akarta, hogy egymás szavába vágva fogadkozzanak, hogy nem. Nem és soha…
Volt valami abban, ahogy a földön feküdt. El alakban feküdt, illetve inkább iksz alakban, a lábai ugyanis szétnyíltak, a karjai is, a feje oldalra bukott, mintha már eltört volna a nyaka, pedig még nem tört el, még élt, sőt gondolkodott. Azon gondolkodott, hogy minden baj forrása az, hogy ő képtelen a gyűlöletre. Ez a butaság akkor jutott az eszébe, amikor vesén rúgták. Nem is vesén, inkább májon, meg lépen. Öklendezett, de közben az járt a fejében, hogy megválthatná őket, ezt az egész rohadt társaságot, ezt az egész rohadt, kurva, bűzlő társaságot. Csupa marhaságot gondolt, miközben rugdosták. Például azt, hogy szenvedne értük, hogy feláldozná magát, meg minden.
Ha orvos lenne, átültetné a szívüket, gondolta, meg az agyukat, meg az idegeiket, meg a reflexeiket, szóval kicserélne bennük mindent, ami zárlatos, ami rossz, ami a bajaikat, a tévedéseiket okozza, ami egyszer majd megöli őket is, gondolta. Meg még azt is gondolta, hogy tulajdonképpen, ha nagyon odafigyelünk, ha a mélyére nézünk a dolgoknak, ha figyelmen kívül hagyjuk a kakofónikus jeleneteket, a gótikussá görnyedt alázatot, az egyezkedés aljasságait, akkor…
Megmozdult. Felült. Abban bízott, hogy most már megengedik, hogy végigmondja. Hogy az utolsó szó jogán… Úgy képzelte, hogy egyszer majd valahol a végtelenben, mint a párhuzamosok, mint az oroszlán és a bárány, mint a tűz, meg a víz… Azt is gondolta, hogy a szemlencséjüket is kicserélné, mert az is hibás, törött, karcolt, meg… A sejtmagjaikat is kicserélné, de leginkább a génjeiket, az atomjaikat, meg az energiaforrásaikat. Ismeretlenekkel telelyuggatott egyenleteket látott mindenfelé, és a fákon ropogósra száradt levelek remegtek, és emberek futottak a látóhatár szélén, és a nyomukban is emberek futottak, és azok nyomában is. Ugyanakkor az alig látható semmiből felhangzott egy öblös, szép remegő hang.
Látta a túloldalt. Nem volt olyan borzasztó. Összetörtek a lépcsők, a kupolák behorpadtak, a függőkertek leszakadtak, a kapuk kifordultak. A katakombák kijárataiban pedig…