MÚLTUNK
Makó
Köszöntjük az izraeli Schnapp Lea írónőt
Számomra elég ez az egyetlen szó és máris zengenék, mesélnék, írnék a volt kedves városról, Édesanyám születésének helyéről. Már sokszor írtam-beszéltem gyermekkorom szép emlékeiről, a Maros vizéről, nagyszüleimről, rokonaimról, unokatestvéreimről, barátokról. A szép napokról, a szorgalmas makói zsidókról. A makói zsidóság szenvedéséről…
A Soá 60. évfordulójára egy fiatal történész, Urbancsok Zsolt megható könyvet írt a korról, amelyre örökké emlékezni kell. Rendkívül értékes dokumentumok és tanúvallomások gyűjteménye ez, a volt magyar köztársasági elnök, Göncz Árpád előszavával. Urbancsok Zsolt kedves ajánlásával érkezett hozzám az értékes kötet. Szeretettel, hálával és csodálattal már többször elolvastam.
* * *
A fiatal makói történelemtanár a napokban e-mailen jelentkezett. Kellemes meglepetést szerzett újabb könyvének néhány fejezetével. Urbancsok Zsolt ugyanis most egy holokauszt-tankönyvet ír. Mert emlékezni kell, mert nem lehet nem emlékezni. Tavaly részt vett a Jád Vásémben évente, magyarországi történelemtanárok számára szervezett továbbképző tanfolyamon – ott határozta el, hogy a sötét korszakról tankönyvet állít össze. Az ifjú történész nem
zsidó, viszont igaz emberként átérzi a mártírok szenvedését. Minek nevezzem őt? A Teremtő küldöttének!
A készülő tankönyvben a szerző a vészkorszakot átélt, akkori gyermekek visszaemlékezéseiből idéz. Az én Új Keletben, illetve könyveimben megjelent Soá-történeteimből is.
Lapozgatom a levonatokat, olvasgatom a sorokat. Nem könnyű. Érzem azonban, hogy megértetni próbálja a tanulókkal a gettóban, majd a különböző lágerekben szenvedő 5, 9, 10 éves gyermekek fájdalmas élményeit. Én akkor már 16 éves voltam. Meg kell jegyeznem, hogy a kedves Zsolt egy egész évvel megfiatalított! Ezt majd korrigálni lehet.
Szülővárosom minden zsidóját a kecskeméti téglagyárból indították útnak marhavagonokban Auschwitz felé, ahol nagy többségüket megsemmisítették. Szomorú, fájdalmas az emlékezés…
* * *
Makó zsidóságának csupán egy részét küldték Auschwitzba a szegedi téglagyárból. A másik „szállítmány” – közöttük nagyanyám, egyik lánya három gyermekkel, illetve egyetlen fiának családja (a szeretett fiú Ukrajnában pusztult el munkaszolgálatosként), azaz menye és másik három unokája – Ausztriába érkezett, innen pe-
dig Bergen-Belsenbe kerültek, ahol valamivel több esély volt az életben maradásra, mint Auschwitzban.
Küzdelmes, nehéz napokat éltek, szívet tépő jelenetekről meséltek. A gyermekek emlékezetébe vésődött egy szomorúan mulatságos történet, amikor az akkor 9 éves Méir jó makói kiejtéssel ezt mondta nagymamánknak: „Nagyi, ha nem adsz önni, mögöszöm a sapkám!”
Nagymamát is munkára küldték, szeneskocsit húzott, amely elé ló helyett fogták be. Rengeteget szenvedtek. Nagymama és árva unokái életben maradtak. Édesanyám és Cvi fia a Soá áldozatai. Az unokák még 1948-ban Jeruzsálembe jöttek az ifjúsági alijával, később, 1950-ben jómagam is férjemmel és akkor három hónapos kisfiúnkkal. A sapkáját megenni akaró gyermek testvéreivel és szüleivel sok viszontagság után Amerikában kötött ki. Nagymama szerény kis batyujával az ötvenes évek közepén, két hétig tartó hajóút után érkezett a haifai kikötőbe. Árva unokáim után akarok menni, ha az aszfalton kell is aludnom” -mondta a makói útlevél-osztályon, ahol nem engedte magát elutasítani: „Bergen-Belsenbe kiengedtetek. Most engedjetek árva unokáim után!”
Drága nagymamánk, az összetört szívű jiddische mame velünk élt még 5-6 évig. Dédunokák kapták áldott nevét. A Zichron Méir-i temetőben levő sírhantja fölött márványtábla őrzi férje, nagyapánk, fia, leánya, veje, unokái – azaz szüleim és testvéreim nevét. Drága makói nagymama és még sok más nagymama, most egy makói ifjú történész írja meg történeteteket, minden tudásával, szívénekjóságos megértésével…
Nagyapát a börtönből (azért tartóztatták le, mert a hatóságok szerint angol rádiót hallgatott) két csendőr őrizetében hazakísérték, hogy két váltás fehérneműt vehessen magához, mielőtt Kistarcsára vitték volna az internáló táborba. Az akkor 9 éves (ma dédnagymama) Kati meséli: „Nagymama odaállt a két csendőr között lévő nagyapához, és ezt mondta: – Drága Majsi, Isten veled! Ha ezen a világon már nem találkozunk,
majd a túlvilágon…” Drága nagyapánkat, a mindenki által szeretett Majsi bácsit a kistarcsai internáló táborból Auschwitzba deportálták. Egyike a makói mártíroknak. Egy csepp az óriási tenger vizében. Ezeket a cseppeket ajánlom nagy elismeréssel Urbancsok Zsolt történészírónak. A Teremtő áldása kísérje munkáját!
* * *
A Bergen-Belsenben szabadult, majd Izraelbe alijázott három unokatestvérem, akik a felszabaduláskor 7, 8, 9 évesek voltak, nagyon nehezen beszélnek akkori szenvedéseikről, de évente, a nagyanyánk sírjánál mindig ki-kibugy-gyan belőlük egy-egy szomorú epizód.
Külön történet- fájdalmas és felejthetetlen -a nagymamával való találkozásom a felszabadulás után, Hillerslebenben, 1945 júliusában.
A készülő tankönyvben helyet kapnak Lantos Péter, az akkor 5 éves makói kisfiú (ma Londonban él), a 10 éves Perimutter Jicchák (Efrát, Izrael), a 11 éves Bárdos Pál (Budapesten élő neves író) visszaemlékezései, úgyszintén az én elbeszélésemből is idéz Urbancsok Zsolt. Isten áldása legyen mindazon történészek munkáján, kiknek írásai fáklyaként világítanak a jövő nemzedéknek.
* * *
Amikor Makóról olvasok vagy hallok, mindig eszembe jut Weinberger Irén néni egyetlen 14 éves Zsuzsikája, aki velem volt az auschwitzi gyermekblokkban. A sudár termetű szép Zsuzsikát innen, a gyermekblokkból küldte a halálba Mengele. Irénke örökké vérző szívvel élete végéig a Negevet építette. Kapcsolatban voltam vele haláláig. Egyszer azt mesélte: szeretné megélni, hogy Mengele meglakol bűneiért…
Igen, kedves Zsolt, bizonyára Zsuzsika is örül a mennyekben, hogy Maga tankönyvet szerkeszt a Vészkorszakról, a makói zsidóság szenvedéseiről!
Utóirat: Miközben e sorokat írom, meghívót hozott a postás, a megboldogult makói rabbi fia Ráv Simon Lemberger leánya esküvőjére, Kirját-Átába.
»