ZSIDÓ TUDOMÁNY
Szécsi József
ORZSE-MTA Zsidó Vallástudományi Kutatócsoport
Bálványimádás és képimádat az ókori Izraelben
1 ♦ Idolátria Izraelben
A képimádás kérdéskörének tárgyalásakor meg kell különböztetnünk az „idegen istenek” imádását (idolátria), és a képek istentiszteleti használatát (ikonolátria). Az idolátria Izraelben egykor jelentős támogatást élvezhetett, kiemelten a királyi ház részéről is, különösen az idegen királynők esetében. Az idegen kultuszoknak meghatározó jegyei nem mindig egyértelműek már előttünk. Nem mindig lehet teljes bizonyossággal megállapítani, hogy egy kultusz teljesen idegen-e, vagy szinkretista, illetve csak az Isten kultuszának egyfajta hamis változata volt. A zsidóság legnépszerűbb kultuszai kánaánita eredetűek voltak, amilyenek a Báál, Áserá, és Ástárté kultuszok. A Bírák és 1 Sámuel Izrael bukását a Báál és Ástárte tiszteletnek tulajdonítja. A Báál imádás népszerűségét bizonyítja a népnek Gideon
elleni heves reakciója, amiért Isten parancsára lerombolták Báál oltárát. Sámuelnek exortálnia kellett a népet, mielőtt a nép ellenséggel került volna szembe egy csatában hogy „elűzze az idegen isteneket”, a Báálokat. Salamon uralkodásának végén, Izrael történelmében először, oltárok épültek a király idegen feleségei számára, Kámos, Moloch, és Ástárté tiszteletére. Ábijám, valószínűleg anyja, Máácá unszolására – aki félig pogány volt – folytatta az idegen istenek kultuszának gyakorlatát. Északon Báál kultusza és más idegen kultuszok elsőbbséget nyertek Ácháb uralkodása idején, aki pedig feleségének, Jezevelnek unszolására épített oltárt Báálnak. A Biblia tanúsága szerint 7.000 ember tartózkodott a Báál előtti meghajlás-tól. A Báál-imádásnak, és különösen annak királyi személyek, így idegen királynők által való támogatása elleni komoly támadást indított Jehu. Kivégeztette Jezevel királynőt,
lerombolta az általa épített szentélyeket, és megölette Báál papjait és azoknak követőit.
Júdában Báál kultuszát, legalább is annak a királyi személyek által történő támogatását úgy tűnik, hogy Átáljá királynő, Jezevel leánya vezette be. Ez a Jehojádá főpap vezette felkeléssel ért véget.
Izrael történetében a legátfogóbb kultikus tisztogatásra Júdeában került sor Hiszkijá király uralkodása idején. Hiszkijá király nemcsak a pogány kultuszoktól tisztította meg Júdát, így az áseráktól és az oszlopoktól, hanem még a Mózes építette rézkígyótól is, mert az használatos volt az Isten-kultuszban.
A Báál kultusz erős kritikája hangzik el Ózeástól és Jeremiástól. Az idolatriát támogató új mozgalmat Hiszkijá fia, Mánássze király indította el. Mánássze király reformjainak méreteit mutatja, hogy ahelyett, hogy az idegen istenek tiszteletére szolgáló szentélyeket a Templomon kívül emeltette volna fel, ahogy Jezevel és Átáljá királynők tették, Mánássze király magát a Jeruzsálemi Templomot egy pogány panteonná változtatta. A Mánássze király alatti bálványimá-dó gyakorlatokat Ezekiel írja le. Ezeknek a későbbi generációkat megrontó hatására pedig Jeremiás mutatott rá.
Az Izraelben népszerű, egyéb bálványimá-dó kultuszok között megtaláljuk a Moloch-nak bemutatott gyermekáldozatot, a szakrális prostitúciót, és a Támmuz kultuszt. Az asztrális kultusz, úgy tűnik, hogy szintén széles körben elterjedt volt. A nap és a hold, pl. az „£g Királynőjeként” ismert Istár az egész bibliai irodalomban, az imádat tárgyaként kerül említésre. Ezekiel az állatok tiszteletét is megemlíti.
2. Ikonolátria Izraelben
Az ikonolátria, vagy a képmások használata az istentiszteletben, két csoportra osztható. Az ikonolátria, mely a pátriárkák idejében gyakorlatban volt, később betiltásra
került. Az oszlopok emelése a kultuszban (máccevot – maccevá) – melyek nem keverendők össze a megemlékezés oszlopaival, amilyeneket a Genesis, az Exodus és Józsue könyve említ – a pátriárkák részéről elfogadott jelenség volt. Jákob épített máccevát Bét-Él-ben, amit felhasznált az istentiszteleten. Ez a fajta istentisztelet gyakorlatban volt a későbbi idők folyamán is, de végül a Deuteronomium és a próféták betiltották. Ugyanígy Ábrahám fákat ültetett Isten tiszteletére. Ezt a fajta tiszteletet később a Deuteronomium tiltotta be. A máccevot használata, valamint a fák ültetése is igen elterjedt volt a monarchia időszakában. A „rézkígyó” is ebbe a kategóriába tartozhatott.
3. Illegitim ikonolátria
A klasszikus, és legkifejezőbb példája az ilyen ikonolatriának az aranyborjú imádata volt a Sínai hegy lábánál, és a Dánban, valamint a Bét Él-ben lévő szentélyekben. Az aranyborjú, amit a nép készített a Sínai hegy lábánál megfelel a bálványimádás általános mintájának a Közel-Keleten. Izrael népe Istent akart „csinálni”: „Csináljunk számunkra egy Istent!”, és nem egy élettelen képmást. A borjút istenként szentelték fel: „Ez a te Istened, Izrael!”.
A Biblia ezt állítja: „Öntött borjút csináltak, és azt mondták „Ez a Te Istened, Izrael!”. Az „és” kötőszó mintegy aláhúzza a kapcsolatot a bálvány készítése és annak felszentelése között. A rabbinikus irodalom elmondja, hogy az aranyborjút az isteni trónon lévő bika másaként készítették el. Ez a tradíció megfelel a Közel-Keleten ebben az időben meglévő vallási elképzeléseknek. A „mennyei bikára” való utalás megtalálható a legősibb egyiptomi forrásokban.
A bikát különböző istenek székének tekintették Egyiptomban, Babilóniában és Arámban. Az izraeli tradícióban a bika az
isteni trón részét képezte. Annak érdekében tehát, hogy arra késztessék Istent, hogy dicsősége közöttük lakozzon, készítettek egy bikát, vagyis az isteni trónt, vagy a „mennyei bikának” egy mását, hogy Isten Lelke beköltözzön a borjúba, Isten földi trónusába, és így teljességgel azonosuljon azzal. Ezzel nekik, mivel rendelkeztek egy bálvánnyal, volt egy Istenük, akit maguk között tudhattak. Eszerint Isten bálvány lett volna, ugyanúgy, ahogy minden más isten is bálvány lett, akiket a maguk számára felszenteltek.
A Biblia elveti ezt a vallási felfogást. Isten soha nem nyilvánította ki Dicsőségét vagy Lelkét ezeken az alkotásokon. Ahogy a próféták mondták: „Dicsőségemet nem engedem át másnak, sem tiszteletemet a bálványok-nak!”. Ebből a szempontból Istennek e képeken keresztül történő imádata megkülönböz-tethetetlen a „fa és kő” imádatától. Ez a fajta képmás-imádat is elterjedt volt Izraelben és a bálványimádásnak legáltalánosabb formájaként létezett, amit a Biblia megemlít. Mikeás elkészítette Istennek a képmását és felavatták. Gideon készített egy arany efódot, valószínűleg egy képmást a kultusz céljára. Ugyanígy „Számária borjai” és más képmások, melyeket Észak szentélyeiben tiszteltek, a kultuszában használatos bálványok voltak. Ez a fajta imádat magyarázza a képimádás elítélését a bibliai irodalomban.
4. Legitim ikonolátria
Nem minden képmást tiltottak a bibliai kultuszban. A kerubokat (kerubim) függönyökre hímezték, és a frigyláda „fátylába” szőtték, a Templomban a falakon is látható volt, valamint az ajtókon, továbbá a Templom „rézmedencéjén”. Két arany kerub volt a frigyládán és a Templomban. A kerubok a mennyei szekeret reprezentálták. Az Örökkévaló a Szentély „kerubjain ül”. Ha figyelembe vesszük a bálványimádással kapcsolatos bibliai álláspontot, meg kell vizsgálni
azt, hogy milyen alapon lehet megkülönböztetni a megengedett és a tiltott ikonolátriát.
Van olyan vélemény, miszerint a tiltott képmás és a kerubok közötti különbség a képmások természetén alapult. A tiltott képek valóságos lényeket ábrázoltak, míg a kerubok nem. Ez a nézet nem igazán meggyőző. A Templom kerubjainak valóságos alakja nem ismert előttünk. A rabbinikus hagyomány szerint a kerubok fiatal gyermekeket ábrázolnak. Ezen túlmenően, ha el is fogadjuk, hogy a kerubok nem feleltek meg semmilyen valóságos lény alakjának, felmerül a kérdés, hogy vajon ez a bonyolult megkülönböztetés egyáltalán megfelel-e az ősi Közel-Kelet és a Biblia vallási értékeinek és kritériumainak? Másrészről a középkori zsidó szerzők, és rabbik annak a nézetnek adtak hangot, hogy a megengedett és tiltott ikonolátria közötti megkülönböztetés alapvetően önkényes. Bizonyos képmásokat előírt a Törvény, másokat tiltott. Ez a nézet olyan értékfelfogást követ, amely teljes mértékben megegyezik a Biblia alapvető vallásfilozófiájával, ti. hogy az egy Istent csak a Törvény által előírt módon lehet imádni.
A bibliai és más ceremóniák közötti különbségek nem valódiak, hanem csak azt jelentik, hogy az előbbieket a törvény előírja, míg az utóbbiakat nem. A Biblia szerint az egy Istennek olyan rítusokkal való imádata, melyeket a Törvény nem ír elő, bálványimá-dó tettnek bizonyul. Ez a vallásfelfogás az Isten abszolút mindenhatóságába vetett hiten alapul. Eszerint semmilyen kultusz sem alakíthatja vagy befolyásolhatja Istennek az emberekhez fűződő kapcsolatát, kivéve, ha azt kifejezetten Ö megparancsolta.
5. Bibliai ítélet az idolátria ellen
Az idolátria elleni bibliai ítélet három többé-kevésbé különálló témát érint: a bálványok imádatát, Istennek pogány ritusokkal való tiszteletét, és a bálványok készítését.
A bálványok imádata elleni bibliai ítélet magában foglalja:
1. a pogány rituálé szerinti bálványimádást;
2. a lebomlást;
3. egy másik istennek (azaz bálványnak) való áldozat-felajánlást, a rabbinikus irodalom szerint bármely rítus bálvány előtt való bemutatását, mely részét képezi az Isten szolgálatára előírt rituálénak (az áldozat tényleges levágását, az illatáldozatot és libációt);
4- tisztelet kifejezését egy bálvány előtt -a rabbik szerint ez a tiltás a képimádásra vonatkozik, még abban az esetben is, ha imá-dásról nincs szó, amilyen pl. egy képmásnak adott csók, vagy simogatás.
A természetfeletti lények tisztelete, mint pl. az angyaloké, nem kifejezetten tiltott a Bibliában. A rabbik azonban az angyalok tiszteletét bálványimádásnak tekintették. Ez megfelel a bálványimádással kapcsolatos tényleges bibliai nézetnek. Istennek pogány rítusokkal végzett tiszteletére vonatkozó tiltás azt a bibliai nézetet tükrözi, miszerint az Istent az Ö akaratának megfelelően kell tisztelni.
A bálványok készítése kifejezetten tiltott. A rabbinikus irodalom szerint ez a tiltás egyaránt vonatkozik arra, aki bálványt készít magának, hogy imádja azt, vagy másoknak készíti azt. A képmás készítésére vonatkozó bibliai tiltás nem foglal magában minden képet, csak azokat a képmásokat, melyeket „istennek” tekintenek. A képmás és a bálvány közötti ilyen megkülönböztetés világossá válik annak a pogány hitnek a fényében, miszerint a képet nem lehetett addig imádni, amíg azt megfelelő módon fel nem ajánlották egy istennek, és az előírt kultusz szerint bálvánnyá lett transzformálva.
6. A bálványimádás elleni bibliai polémia
Az ellenes bibliai polémia során a Biblia nem veti fel a pogány világ vallási érdemei-
nek és mitológiai értékeinek kérdését. Ennek az az oka, hogy a Biblia elveti azt a pogány igényt, miszerint a bálványimádás valóságos vallási értékeket képvisel.
A Biblia két egymástól független alapon támadja a bálványimádást, ti. hogy az megsérti a Szövetséget, másrészt haszontalan. Mivel a bálványimádás kifejezetten tilos, gyakorlása a Szövetség megsértését jelenti. Ez azon a meggyőződésen alapul, miszerint az Isten tiszteletét egyedül Isten maga határozza meg. Ennek megfelelően, az imádás bármiféle formája, melyet kifejezetten nem Ö írt elő, az Isten abszolút szuverenitásának és mindenhatóságának meggyalázása.
A második érv annak a pogány hitnek a fényében érthető meg igazán, miszerint olyan természeti jelenségek, mint termékenység, eső, egészség stb., bálványimádá-son keresztül kontrollálhatóak. Mivel a Biblia szerint Isten az egész természet ura, a bálványimádás haszontalan. Sőt, ahogy Móse ben Májmúni megjegyezte, a Biblia hangsúlyozza, hogy mivel a bálványimádás a Szövetség megsértése, ezért negatív következménnyel jár. Büntetésképpen Isten a természetet a bálványimádók ellen fordítja.
7. Idolátria a Közel-Kelet vallásaiban
Annak érdekében, hogy meghatározzuk az idolátria karakterét a Közel-Kelet vallásaiban, és hogy világosan megértsük az ezzel kapcsolatos bibliai álláspontot, két egymással összefüggő kérdést kell megvizsgálnunk az ősi közel-keleti források fényében. Vajon a képeket holt anyagnak tekintették-e, melyek természetfeletti hatalmat vagy természetijelenségeketképviseltek, vagy „élő bál-ványként” fogták fel őket? Valamint azt a kérdést, hogy hogyan vált egy képmás imá-dásra megfelelővé, vajon egy speciális ceremóniára volt-e szükség ahhoz, hogy a képmásnak speciális hatalmat kölcsönözzön,
mely képessé tette arra, hogy istenként cselekedjen, és ennélfogva imádásra méltóvá tette, vagy a képmás imádásra méltó volt-e mindenféle felszentelő rítus nélkül már abban a pillanatban, amikor a mester elkészítette?
8. „Élő bálványok” a pogány vallásokban
A bálvány a pogány gondolatvilágban élő és érző lény volt. A bálvány nem az isten volt. Az isten a bálványtól különálló módon (bár attól nem függetlenül) létezett. Az isten szelleme a bálványban lakozott, és azzal azonosult. Az isten nem korlátozódott egy bálvány-ra vagy egy alakra, ellenkezőleg, szelleme sok különböző alakú bálványban lakozott.
A pogány vallás alapvető princípiuma az istenségnek és bálványának az azonosulása. Az isten felfogta és érzékelte bármi is történt bálványával. Az imákat, ceremóniákat és kultuszokat, melyeket egy bálványnak ajánlottak fel, teljes egészében érzékelte az Isten. Mivel az Istenség teljességgel azonosult a bálványával, a képmások „élő bálványok” voltak. Egyiptomban és Mezopotámiában a bálvány mosdatása és felöltöztetése gyakorlat volt. A bálvány evett is a neki felajánlott ételből, abból merítve a szükséges energiát a fennmaradásához, és a számos tevékenységének elvégzéséhez. A bálvány érzett, látott, hallott és beszélt. A kultusz megnyitotta a bálvány száját, szemét és füleit. Éjszaka a bálvány aludt, és reggel a napfény felkeltette és beszélt.
A bálvány az akaratát az előtte végzett sorsvetés befolyásolásával tette ismertté próféciákon és jelek sokaságán keresztül. A bálvány akarata isteni imperatívusz volt, nem pusztán vallási kérdés, hanem az állam politikai, és az egyén privát ügyeit is érintette. Mivel az isten teljesen azonosult a bál-vánnyal, bárki, aki a bálványt kontrollálta, az Istent is irányította. Amikor Elam király
látta, hogy vereséget szenved Szánheribtől, fogta a bálványait és elmenekült, hogy azok nehogy rabságba essenek. Az a szokás, hogy a legyőzött ellenfél bálványait foglyul ejtették, ősi és elterjedt valami volt. Ézsaiás ezt írja: „Ezekiás király uralkodásának tizennegyedik évében felvonult Szanhérib, Asszíria királya Júda összes erődített városa ellen, és bevette azokat.” Kincstárnoka, Ráv-Sáké be akarta mutatni Júda népének azt a tényt, hogy a szomszédos népek bálványai nem képesek megmenteni őket Szánherib hadaitól. Hiszkijá király válasza lényegretörő volt: egyedül Izrael Istene igazán „élő Isten”, és nem szabad párhuzamot vonni közte és a szomszédos népek bálványai között. Tiglath-Pileser, és II.Ádád-Nirári a legyőző ttek bálványait saját bálványaiknak ajánlotta fel. Ez a gyakorlat jól ismert volt a bibliai szerzők előtt.
Az ellenség kezében a bálvány hatalma megszűnt. A legyőzött király könyörögni jött a bálványok visszaadásáért. A bálvány visszaadását a saját templomának a könyörület jelének tekintették. Az ellenségtől való félelmében az isten elhagyta a bálványt, „és a mennyekbe repült”. Amikor Illés nevetségessé teszi Báált, és Ézsaiás gúnyolja a bálvá-nyokat, azt a célt szolgálják, hogy megrengessék az „élő bálványokba” vetett elterjedt hitet. Az érv, melyet a Zsoltáros hoz fel: „van szemük, de nem látnak”, szó szerint értendő. Megkísérli cáfolni azt a felfogást, hogy a bálványok érzékelő képességekkel rendelkeznek. A bálványimádás bibliai kifejezései, mint „a halottnak szóló áldozatok”, és „fa és kő” bálványok, valamint hasonló megfogalmazások kihívást jelentettek a pogány felfogás számára, miszerint imádatuk tárgyai valóságosan „élő bálványok” lennének.
9. A bálványok készítése
Az isten azonosítása a bálvánnyal egy speciális konszekrációs ceremónián keresztül
lépett érvénybe, amit „a száj megmosása vagy megtisztítása” néven ismerünk.
Egyiptomi és babiloni források a bibliai időktől fogva aprólékosan beszámolnak a felszentelő szertartásról, mellyel a képmás élő bálvánnyá változott át. A rituálé érdeméből az istenek a templomok falán lévő domborművekkel is azonosultak: az istenek képei tudtak enni és inni a bemutatott áldozatokból, melyeket az istentisztelet során felajánlottak nekik, hogy így nyerjenek energiát ahhoz, hogy élő és cselekvő istenek legyenek. A ceremóniát, mellyel egy képmást konszekráltak, és így istenné tették, Dániel könyve írja le.
10. A Talmudban
A bálványimádást a rabbinikus irodalomban a három fő bűn egyikének tekintik, az ember inkább mártíromságot szenved, minthogy beleesne. A másik kettő a vérfertőzés és a gyilkosság: „a vér kiontása”. Az egész Ávodá Zára traktátus a bálványimádás részleteinek van szentelve. A tőle való tartózkodás „egyenértékű a Tóra minden parancsának teljesítésével”. A „vannak bizonyos zsidók…” kezdetű szövegek úgy interpretál-hatóak, hogy a tanítás azt jelenti, hogy „aki megtagadja a bálványokat, zsidónak neveztetik”. Ez áll fordítva is, „aki elismeri a bálványokat, megtagadj a az egész Tórát”. Az, hogy a bálványimádásnak való behódolást kisebb veszélynek tekintették, mint az erkölcstelenséget, bizonyítja a következő Midrás szakasz: „Isten két sátáni hajlamot teremtett a világban, az egyik a bálványimádásra való hajlam, a másik a vérfertőzés; az első már kiirtásra került, a másik még tartja magát.” Ez a bekezdés tovább elemzi azt, hogy vajon az Első Templom korában élt zsidók vallási életében még olyan erősen meghatározó „bálványimádásra való hajlam kiirtása” Mordeháj és Eszter idején, vagyHánánjá, Misáéi, és Ázárjá korában történt-e?
Ezek a szövegek azt mutatják, ami minden rendelkezésre álló adatból világos, hogy a Második Templom idején és a Talmud korában a népben már nem volt bálványimádásra való hajlam, és azt soha nem tekintették komoly veszélynek. Az Ávodá Zára traktátus tanulmányozása során kitűnik, hogy a rabbik a bálványimádással és bál-ványimádókkal való kapcsolatot, csak a társadalmi kapcsolatokból eredő veszélynek tekintették. Hogy a bálványimádást inkább „elméleti” és nem gyakorlati veszélynek tekintették, abból is egyértelmű, hogy a rabbik részéről általános szokás volt a szociális és etikai hibákat azzal ostorozni, hogy aki azokban vétkes „olyan, mintha a bálványimádás bűnébe esne”, mintha „részegen mondana imát”, vagy „utat engedne túlzott haragnak, vagy „nem gyakorolna jótékonyságot, „meghajolna sátáni hajlamok előtt, „megszegne egy ígéretet”, vagy éppen „morzsát hagyna az asztalon”.
Bár a bálványimádást Noé Hét Törvénye is tiltja, mely a rabbik szerint az egész emberiségre kötelező, és megszegése halálbüntetéssel jár, a rabbik egészében toleránsán viszonyultak a nem zsidók által elkövetett bálványimádáshoz. A bálványimádás inkább a szektariánusokra vonatkozik, mert ők ismerik Istent és megtagadják, a nem zsidók általában tudatlanságból cselekszenek.
Megengedett volt a bálványimádók gúnyo-lása, mely az egyetlen megengedett gúny, és szokás volt olyan lekicsinylő nevekkel illetni őket, mely az eredetei nevük elferdítéséből származott. A zsidók erőteljes reakciója a római légiók ellen a római sas kitűzését illetően, valamint a szilárd ellenállás a császár szobrának a Templomban való felállításával szemben természetesen kifejezetten politikai felhangú volt. Általában tilos volt minden kapcsolat a nem zsidókkal azoknak ünnepi időszakai alatt, és az azt megelőző három napban. Nem volt szabad semmit eladni nekik, amit nyilvánvalóan a bálványimádó szertartásaikban használtak fel.
Tiltott volt egy sor babonás gyakorlat, melyeket „az amoriták szokásai” általános elnevezéssel illettek. Természetesen tilos volt a házban bármely képmást tartani, ami imádat tárgya volt. Különleges tiltás illette a libációs bort, amit olyan komolyan vettek, hogy megelőző intézkedésként kiterjesztették a tiltást a nem zsidók minden borára (szetám jájin). Ezzel a tiltással foglalkozik azÁvodá Zára 4- fejezetének fele, és a teljes 5. fejezet. Tilos volt bálványimádási rítusokban használatos főzeteket gyógyítási célokra használni. A rabbik figyelemre méltóan átfogó ismeretekkel rendelkeztek a Keleten gyakorolt minden fajta idolátria összes formájára vonatkozóan. „Ha az összes bálvány nevét felsorolnánk a világ minden szamara sem lenne elég, hogy vigye őket”. Közéjük tartoztak az égitestek, hegyek és halmok, mocsarak, folyók forrásai, a láb pora, a lábon álló gabona, a tűz és a víz, a gőz, a szél és a felhők, fák, tojások, galambok, állatok, tükörképek, és mindenféle szobrok és ké-
pek. Külön említést kap a Peor, valamint a Merkúr, Aphrodité, a Szaturnalia, valamint az áldozati vágás a tengerek és folyók felett „a Tenger Hercege” számára. Az itt említett némely bálványimádó rítust semmilyen más forrásból nem ismerjük. Ezek közé tartozik az állatok szívébe való körkörös bevágás, ami úgy tűnik, a Demeter és Attis misztériumokkal állt kapcsolatban.
A bálvány megtisztítása, meghintése, megmosása és öltöztetése egyiptomi kultuszra utal. A Toszeftában három helyre van utalás, ahol Erec Izraelben még gyakorolták az Áserá kultuszt a Toszefta keletkezésének idején. Bár vannak utalások a bálványimádással kapcsolatos obszcén rítusokra, a talmudi irodalom nem tartalmaz a pogány rítusok formájáról szóló beszámolót. A speciális imát: „Áldott legyen Ö, aki kiirtotta a bálványimádást a földről”-t olyan hely láttán kellett mondani, ahol korábban bálványimádó rítust gyakoroltak.
»