2009. 1. szám » Corelli Gréta: Magyar zsidó sors a Szovjetunióban

Corelli Gréta: Magyar zsidó sors a Szovjetunióban

Corelli Gréta

Magyar zsidó sors a Szovjetunióban

Levelek a tajgából

A mama minden péntek este besötétítette a korhadt falú barakklakást, aztán bebújt az ágy alá és ősi zsidó szokás szerint gyertyát gyújtott. Köszöntötte a szombat eljövetelét, majd ugyancsak szokásos módon elsuttogta a Smá Jiszráélt, ám ilyenkor mindig hozzátette „És végre forduljon föl Sztálin!”… Én is így tanultam meg imádkozni.
Három éves voltam, amikor apámat elhurcolták. És hat múltam, amikor 1941-ben végignéztem a bobrujszki zsidók lemészárlását. Az erdei bokrok között rejtőzködtem. Nem németek tették. Oroszok.

Rott Vladimir margitszigeti szállodai szobájában hárman üljük körbe a kisasztalt, s három nyelven beszélgetünk. A magyaron kívül angolul és oroszul.
Iya, a professzor csodás keleti arcú felesége otthonos melegséggel vesz körbe, teát forral, édességgel kínál. Az íróvá avanzsált kanadai mérnök szellemes előadónak bizonyult budapesti könyvbemutatóin, s most is páratlan hitelességgel, mi több, fejlett humorérzékkel ecseteli Szovjetunióban rekedt családja regényes történetét. A művek „Apám levelei” és a „Sors ellenében” első kötete a szolzsenyici tényirodalom mellé emelik a visszaemlékezések dokumentum értékét.
– Mindent elvesztettünk, magyar állampolgárságunkat, családunkat, rokonságunkat és fájdalom, nevünk mellől a há betűt, mert édesapám eredeti neve Roth Ferenc volt. Ám nevezhetnénk őt javíthatatlan álmodozónak is, mert ahogyan mások, ő is elhitte, hogy az új birodalom, a Szovjetunió, az egyenlőség, a bőség és a szabadság lehetőségével ajándékozza meg a világot. Több hozzátartozónk élt akkor már a Szovjetunióban, de szüleim előtt szégyellték, titkolták, hogy milyen végzetes hibát követtek el az áttelepülésükkel. A kiköltözött magyar értelmiség zavarodottan fogadta zsidó származású szüleim érkezését. Semmit sem árultak el az éjszakai letartóztatásokról, a kegyetlen kínzásokról, a besúgó rendszer működtetéséről. Édesanyám – Regina –, a garadnai Spielbergerek közül való, jó neveltetésű racionális lény volt, küllemre pedig igen szép és elegáns fiatalasszony, aki titkon remélte, hogy férje hamarosan kijózanodik, s néhány év múltán mindnyájan szabadon visszatérhetnek majd Magyarországra.
Az első jelek is figyelmeztetőek voltak, anyám ajándékától is – a Tanácsköztársaság vörös zászlajától, amelyet a kabátja bélése alatt csempészett át a határon – furcsán elfordultak. Ennek ellenére anyámat az oroszok nagyon tisztelték, Madame Rottihának nevezték még a legnagyobb nyomorúságunk idején is.
A garadnai házból hozott művészi ízlését becsülték, ahogyan csodájára jártak kézimunkáinak, ágyneműinek, étkészlete gazdagságának. A belorussziai Bobrujszkban születtem meg, második fiú gyermekeként, 1935 májusában. Apám ugyanis az ottani fűrésztelepen kapott mérnöki szerződéses munkát, lakást, és úgy hitte, vele egy új élet kezdetét is.
A hamarosan életbe lépő sztálini alkotmány azonban megfosztott bennünket iratainktól, útlevelünktől és a visszatérés lehetőségétől is. Tudtuk, hogy az államvédelmi szolgálat különítményesei járják a házakat, és folyik a külföldi illetőségűek letartóztatása. Egy napon mi következtünk. Édesapámat feldobták egy teherautóra, és soha többé nem láttuk viszont. Tizenkét éven át, a tajgában való eltűnéséig csak levelek érkeztek tőle.
Édesanyám és mi gyerekek, már nem térhettünk vissza a lakásba, a hatóságilag lezárt ajtó előtt üldögéltünk, rémülten kapaszkodva egymás kezébe. Csak egy hokedlit hagytak az ajtónk előtt.
– Magyar zsidó identitással hogyan folytatódott az életük? – kérdeztem a látogató kíváncsiságával.
– Azt, hogy zsidók vagyunk, mindvégig titkoltuk. A Szovjetunió valamennyi zsidó állampolgára, „jevrej” bejegyzéssel került megkülönböztetésre, egyébként a „zsid” a legmegalázóbb kifejezések egyike az oroszban, szitokszó. Nekünk szerencsénk volt, mert az egyik szomszédasszonyunkat anyám megkérte, hogy menjen el helyette az adatközlésre. Ez az egyszerű orosz asszony mentette meg az életünket, mert hála neki, csak a „magyar” bélyeg került be az iratainkba.
A német megszállás idején, anyám mélyen homlokba s szembe húzott vastag kendőket hordott, hogy fel ne fedezzék jellegzetes vonásait, ráadásul igen jól beszélte a nyelvet is, szóval rettegett szegény. Aztán, amikor a magyar hadsereg is megjelent, egyenesen megtiltotta, hogy a közelükbe menjünk, pedig volt egy szép Bocskai sapkám is, amit úgy szerettem. Észre is vették, faggattak is a magyarok, hogy „mondd meg szépen kisfiú hány éves vagy?”, de mivel hosszan gondolkodtam a válaszon, így békén hagytak. Ha rájönnek, hogy magyar zsidó vagyok, s értem mit beszélnek, tán megölnek.
Láttam én otthon egy szép bársony tarsolyt benne apám dolgait, imakönyvét, még a tfilint, az imaszíját is, de erről soha sem beszélhettünk senkinek, még a jobb békeidőkben sem. Szigorú fogadalmat tettünk édesanyánknak. Ez később sem volt másként. Anyánk azt mondta: „A világnak meg kell tudnia, hogy Sztálin az egész zsidóság kiirtására törekedett.” Épp halála előtt egy hónappal készült el a végleges megsemmisítés állomása a Bajkál tónál. Egész pontosan Szludjankánál emeltek egy olyan építményt, amely a tó partjáról a vasúti sínpárt magasra felvezeti. A zsidókkal teli, zárt vagonokat így lökték volna a Bajkál vizébe. Ám csodával határos módon nem teljesült a terv; furcsa módon épp Purim ünnepe előtt halt meg Sztálin.
Mikor fiatal felnőtt férfivá serdültünk, szegény anyám csak azt hajtogatta nekem és Jóska bátyámnak, „orosz lányt vegyetek el és annak a családi nevén éljetek tovább”. Hát nem így lett. Iya is zsidó, pontosabban zsidó-mongol keverék. Amikor először mentünk együtt Ulan-Udeba az anyósomhoz, Rakhelhez, hát majd elsüllyedtem a szégyentől, mikor azt hallom, hogy mindenkivel olyan felszabadultan beszél jiddis nyelven. Később jöttem rá, hogy ő egy helyi köztiszteletben álló nagyasszony, s ráadásul először láttam meg benne és általa, egy igazi büszke zsidó személyiség megnyilvánulását. Egyébként ott, abban a városban, gyakorlatilag ismeretlen volt az antiszemitizmus. Zsinagóga épületével csak az első magyarországi utamon találkoztam Szegeden, amit egyébként ma is a legszebbnek tartok, de sokkal később, torontói letelepedésünk után kezdtem magamban felfedezni nagy örömmel és szabadságérzettel valóságos zsidó mivoltomat. Az itteni közösségben naponta élem át ezt a gyönyörű érzést.
– Mi történt az édesapjával? – faggatom.
– Letartóztatása után rettenetesen megkínozták, majd hónapokkal később Szibériába szállították. Orosz nyelven kellett írnia leveleit, amelyet nem jól ismert. De mennyi szeretetről és szerelemről beszélnek ezek a sorok ma is! Nyilván többet is küldhetett, mint ahány eljutott hozzánk. Mindenre írt, amit csak talált, WC papírra, nyomtatványok hátoldalára, eldobott fecnikre. Nézze csak, szinte műremek minden levele, gyöngybetűk, választékos stílus, mintha nem is a lakatlan tajga rabságában élne. „Drága Rizuska” írta feleségének ugyanúgy, mint évekkel ezelőtt, mikor még jegyben jártak Magyarországon.
Édesanyám, aki nem tanult meg oroszul, bátyámra bízta a levelek felolvasását, majd válaszát tollba mondta magyar nyelven, hogy testvérem az egészet lefordítsa oroszra. Apám túlélte a háborút, sőt letöltötte az ismeretlen vétségére kimért büntetését is, ám mégsem engedélyezték hazatérését, még azt sem, hogy a család oda költözhessen hozzá vagy a közelébe. A sok irat közül, amelyet sikerült megszereznem talán az a legdöbbenetesebb, amelyet anyám kérvényként írt egyenesen Sztálinnak a Kremlbe, apám szabadon bocsátása ügyében. Persze hiába. Utolsó, 1950. november 8-án kelt levelében jelezte, hogy erdő felmérésre indul a tajga egyik távoli zugába. Magyar nyelven írta: „Ünnep kimenetele előestéjén. Avdole gyújtás után”.
Apám nyomtalanul tűnt el, teste soha sem került elő. Sok évtized után Torontóban, közösségünk vezetője, Mordeháj Oksz rabbi elmondta, hogy az „Avdole” jelentése többértelmű. Búcsú, de azt is jelenti, „ideje elmennie”. Lám, ez az üzenete. Eljutott hozzám, és ha késve is, megértettem.
– A Szovjetunióból hogyan vezetett az út Kanadába?
– Magam is a rendszer építője voltam, mérnökként konstruktőrként Togliattiban és Tomszkban dolgoztam; részt vettem a Lada–Vaz, majd a Volgai Autógyár felépítésében, a gépsorok felszerelésében. Az ember különös adottsága, ha nincstelen vagy kisemmizett, akkor kénytelen nevetni magán. Például Moszkva utasításain: termeljetek elvtársak, hárompercenként egy autó gördüljön le a futószalagról! S úgy is lett. Ám a keresett pénzt nem tudtuk elkölteni, hát a matrac alá gyűrtük. Utána megint jött az újabb parancs: fokozni kell a termelést, és fokoztuk is nagy buzgón, de a pénzt megint csak a matrac alá dugtuk. Nevetséges. Még a szovjet Humorfesztiválon is felléptem egy műsorszámmal, a volgai gályavontatók címmel adtuk elő a televízióban. Nagy sikere volt, képzelheti… Az egész rendszer a hazugságra épült. Hazudni kellett, ezt tanították. Hazudtunk mi is, hogy nincs rokonunk sehol, semmilyen más országban, se Magyarországon, se nyugaton. Igaz, amikor megérkeztek a csepeli szakmunkások Tomszkba, mégis én voltam a megbízott koordinátor, mert magyarul valahogy csak én tudtam. Otthon titkos mondatokat találtunk ki, konspiráltunk. Kapóra jött egy kanadai rokontól származó meghívólevél. Végül úgy döntöttem elhagyom az országot, és egyelőre csak az anyámat viszem magammal. „A vetítőt vissza kell vinni” – ez volt az az előre megbeszélt mondat, amely azt jelentette, hogy többé nem fogok visszatérni a Szovjetunióba. A repülőtéren is hazudni kellett, meg kellett ígérnem, hogy visszafelé feltétlenül az Aeroflottal jövünk majd, egyébként nem adtak volna el nekünk rubelért repülőjegyet. Az életemre, valamint a csillagokra is megesküdtem, hogy ha majd visszafelé jövök, csakis a szovjet légitársasággal utazom. Anyámnak csak akkor mondtam meg, hogy nem térünk vissza, mikor már Helsinki fölött repült velünk a gép. Máig szégyellem, hogy Torontóban, a bevándorlási tisztnek sem mondtam meg az igazat, azt válaszoltam, hogy csak két hétig maradunk. Ez nagy hiba volt. Kanadában és máshol is a legnagyobb bűnnek ez számít.
– Mihez kezdett a tengerentúlon?
– Azonnal befogadott a helyi zsidó közösség, de évekbe telt mire állampolgárok lehettünk. Nyomoztak utánunk. S persze a családomat is, Iyat és három gyermekünket is ki kellett juttatnom a jól őrzött „birodalomból”.
Mivel csak a gépekhez értettem, így egy szervizszolgáltatást alapítottam, még az államnak is dolgoztam. A XIX. századi angliai gyártású börtönzárak javítását bízták rám. Úgy látszik, néha jól jön egy magamfajta csavaros észjárású ember. Aztán kiszabadítottam a családi dokumentumokat is, ehhez a tetthez az akkor még Vermontban élő Szolzsenyicin is őszintén gratulált, ő aztán igazán jól ismerte a szenvedő családok sorsát, történetét. Így kerültek vissza hozzám apám kincset érő levelei, iratai.
Aztán eljött az ideje, hogy felfedezzem a családomat, hogy megismerjem a világ sok országában élő unokatestvéreimet, rokonaimat. Egy napon aztán az egykori garadnai birtokunk egy gazos sarkában megtaláltam a Spielbergerek sírjait. Ma már ismerem minden felmenőm történetét, s tudom, hogy harminchat közeli hozzátartozómat gyilkolták meg Auschwitzban. Azóta könyveket írok, mert hiszek abban, hogy a szenvedés végül vigasszá válik.