2009. 1. szám » Deutsch Gábor: A pozsonyi bölcs

Deutsch Gábor: A pozsonyi bölcs

Deutsch Gábor

A pozsonyi bölcs

Egy 18 éves fiatalember – akkori nevén Frankfurti Mózes (Mojse) – napestig futott egy szekér után, kiáltott is, de az utas hátra sem nézett. Tél volt. Nószün Ádler rabbi hallotta szólítani a nevét, s tudta, hogy tanítványa követi, de nem akarta a gyereket elszakítani a szülői háztól, ezért még gyorsabb hajtásra bíztatta kocsisát.
Este megálltak; ennie, pihennie kellett embernek, állatnak. A fiú ekkor utolérte mesterét. A rabbi azonban zavarban volt: étkezés előtt az előírás szerint kezet akart mosni, de nem látott sem kutat, sem patakot, ahonnan vizet meríthetett volna. Segített neki a tanítvány, Mojse. Két tenyerébe havat fogott, addig melengette, amíg a hó felolvadt. Az ifjú ember 1762-ben született a Majna melletti Frankfurtban. Már négy éves korában feltűnt éles elméjével.
Első tanítója rövidesen nem tudott neki újat mondani, ezért apja foglalkozott vele. Pinhász Horovitz, a Háfloo című mű szerzője is tanította egy ideig. Ekkor már ismerte Noszün Ádlert, tanult is nála, amikor a tudós környezetével vitába szállt. A mester új helyére, Boskovitzba tartott. A fiú, tiltakozása ellenére, követte őt. Morvaországi állomásán három évig, 1785-ig maradt tanárával. Valószínű, a rabbi a kabbalista tanokhoz vonzódott, hiszen Icchak Luriának a cváti kabbalista imakönyvéből imádkozott. Meglátogatták a prágai Ezékiel Landaut (életéről most jelent meg könyv Budapesten), aki fogadta őket, és ott tartózkodásuk alatt folyamatosan véleményt cseréltek.
A mester Bécsbe is elvitte tanítványát, de ott munkát nem talált, ezért visszautazott Frankfurtba. Mojse Nikolsburgi Binét rabbitól kapott szmíhát, rabbi oklevelet. Ő azonban inkább tanítással foglalkozott. Prossnitzben telepedett le, ahol egy özvegyasszonyt vett feleségül. E házasságból nem született gyerek. Második felesége Rabbi Akiva Eger lánya, három fiút és négy lány gyermeket hozott a világra. Ráv Mojse hosszú és tartalmas élete során háromszor nősült. Rabbi állásra nem pályázott, úgy tartotta, sok idejét rabolja a funkció, elvonja a tanulástól, a tanítástól. De anyagi helyzete rászorította, hogy revidiálja álláspontját. Előbb Dreznitzben, majd Nagymartonban helyezkedett el. 1806-ban választották meg pozsonyi rabbinak.
Magyarországra kerülve használta a Szófér nevet, amelyet ősei talán Rási korában is viseltek. Németre fordítva: Mojse Schreiber lett a neve. Pozsony, mint a többi nagy város, a polgárosodás útjára lépett. A Hászkálá – a felvilágosodás – vagyis a reform törekvések nem kerülték el ezt a tájat sem. Mégis Pozsony lett a konzervatívizmus fellegvára. Hászám Szófer nem szólt bele az emberek életébe, mindenki élje úgy, ahogy jónak látja, de rendeleteiben, szónoklataiban nem tett engedményt. (Legfeljebb a macesz gombócot nem tiltotta pészah napjaiban, de a hüvelyesek fogyasztását igen.)
Jesívája három év elteltével 150 tanítvánnyal büszkélkedhetett. A felnőtt oktatásról is gondoskodott. A tanházakba rabbikat küldött, hogy Mózes öt könyvét Rási magyarázataival tanítsák, valamint a Misnát és Joszef Káró vallási szabályait. Sokat prédikált, többet mint elődei. Nem sértett meg senkit, nem átkozódott, hanem érvelt. Példákat hozott Mojse Mendelsson életéből vagy magyar példára hivatkozva, Chorin Áronról szólt, arról, hogy leszármazottai közül vajon ki maradt meg zsidónak… E gondolat mára is érvényes. Reformerek unokái, túlnyomó többségben, asszimilálódnak, már nem zsidók.
A hászidizmussal is voltak fenntartásai, de tapintatossága itt sem hagyta el, amelyet a sátoraljai Mojse Teitelbaumhoz küldött levelének hangneme is bizonyít. „Ezek voltak az én nyilatkozataim. Egy olyan kiváló egyéniség ellen, mint Ön, soha nem ejtettem egyetlen illetlen szót sem, ha ezen megnyilatkozásomban tévedtem volna, kérem, tanítson és mutassa meg az igazság útját, szívesen fogom hagyni, hogy rendreutasítson. De remélem, engedékeny és megbocsátó lesz velem szemben, és a nevemet imába fogja foglalni.”
Mojse Szófér erős iskolarendszert épített ki, amely eltért a litván példától. Nincs arról szó, hogy melyik a jobb. Csupán ez más volt, mint az előző és igen nagy eredménnyel működött. Hirdette, hogy a Sulhán Áruh (a már említett szabálygyűjtemény) Izrael minden fia számára adatott, az elfogadás kötelme alól nincs senki kirekesztve. Ezek a szabályok tartóoszlopok, pillérek. Sem elkerülni, sem kidönteni nem lehet. Ezen alapgondolatokat hirdette, tanította.
Sok év kellett hozzá, hogy hívei szívét meghódítsa. Nehezen, de végül sikerült. Nagy próbatétele volt 1809, amikor a franciák elérték a városkaput és három havi szüntelen ostrom után el is foglalták. A nagy menekülési láz a rabbit is elragadta. Elhagyta a várost. De mivel megtudta, hogy sok zsidó maradt ott, így, még a hadjárat közepén, visszatért, legföljebb nem a saját otthonába, hanem valamilyen kevésbé ismert helyen szállt meg. Tanítványokat fogadott, követeket küldött az „igazak sírjához”, imádkozott éjjel-nappal. Számos álma, látomása és ennek értelmezése közismertté vált. Sokan őt tartották a város és lakosai megmentőjének. Szerényen csak annyit mondott: „Mindent megtettem, amit egy ilyen magamfajta egyszerű ember megtehet”.
Őrködött a rabbinikus hagyományok betartása felett. Óvta a fiatalokat, hogy atyáik szokásait, ha azok kerítést emelnek a törvények köré, senki ne változtassa meg. Támogatta, hogy növendékei „a külsőleges bölcsességet”, tehát a világi tudás forrásait is tanulmányozzák, egészítsék ki ismereteiket. De az idegen „filozófiai bölcsességet” kerüljék. A parancsolatok racionális magyarázatát helytelenítette. Például a Kásrutra mondhatnák, hogy érvényét veszítette, mert a pusztai vándorlás során a nagy melegben érthető volt a romlandó tiltása. De a mesterséges jég (még inkább a fridzsider) korszakában ezen élelmek tiltását semmi nem indokolja. Ha ezt mondják, a Tóra kérdőjelezhetődik meg. Ez pedig a zsidóság végét jelentené. Tanítványai közül sokan tanultak tovább a bécsi vagy más fontos egyetemeken.
Érezve élete végét, megváltoztatta a véleményét a tisztség örökléséről. Először helytelenítette. Hivatkozott rá, hogy Budán az 1600-as években rendelet tiltotta, hogy a rabbi hozzátartozója bármilyen vallási funkciót töltsön be. Ő ezzel egyet is értett. De ahogy súlyosbodott állapota, féltette kitűnően felépített iskoláját. Ezért jelezte kívánságát: idősebb fia vegye át a tanház vezetését, vagyis töltse be a helyét. A hercegséghez hasonló örökölhetőség ugyan nem mindig szerencsés, de ez az iskola nemzedékről nemzedékre kiváló rabbik és tudósok sorát adta a világ számos közösségének.
Magyarország e téren kitüntető helyet foglalt el. A pozsonyi Szóferok növendékei számos városban és faluban funkcionáltak. Azonban tudni kell, hogy Pozsonyban egymással rokonságban nem lévő két Szófer család létezett és nevelt ki tudós rabbikat és bölcseket. Szófer Mojse és leszármazottai az egyik ág, és a másik a Szuszmann családhoz tartozók köre. Ez utóbbi tagjai többnyire a híres, az első iskola padjaiban szerezték tudásukat, felkészültségüket. Ez az iskola a 19. században megkapta a császártól az államilag elismert rabbiképző címet és jogot.
A fasizmus idején az iskolát Palesztinába menekítették, ott folytatta tevékenységét.
1839-ben elhunyt a Mester. Tanítványai kiadták műveit. „Chászám Szófer (innen a rabbinak a neve) responziumok 1855-1864”. Így jelentek meg: „Chászám Szófer novellái, Sírász Mojse versek és vallásos énekek 1857”. Ezeket követte a „Végrendelet és iskolai tanulságok 1863”, „Tórász Mojse (Kommentár a Tórához) 1879-1895”, és a „Zikoron (Feljegyzések a Napóleoni háborúkról) 1896”.
Befejezésül idézzük a világhírű Bacher Vilmost: „Chászám Szófernek ott a helye a korukat képviselő kiváló személyiségek sorában. Tegyük hozzá, munkássága túlszárnyalja az országhatárokat, az áskenáz világ Álte Rebbéjének, mesterének tartja, és ezért keresik fel oly sokan évről-évre a sírját.”
Mi is így emlékezzünk rá!