2009. 1. szám » Fekete János: Shalom, barátaim!

Fekete János: Shalom, barátaim!

Fekete János

Shalom, barátaim!*

Kerek születésnapján köszöntjük a most Győrben élő író barátunkat. Élete regényét könyvben tette közzé, ebből közöljük az alábbi részletet. Amellett, hogy jó egészséget kívánunk neki, egyben alkotó erőt is, morális tartást, és még sok jó kötetet.

1944. március 19-e, vasárnap

A 446-os, Kemény Zsigmondról elnevezett cserkészcsapat Hármashatár-hegyi hadijátékát – számháborúját – váratlanul lefújja a csapatvezető. A hegynyeregből döbbenten észleli a Bécsi úton a főváros felé dübörgő német tankokat. Így vette kezdetét az ország teljes katonai megszállása, a totális náci uralom. A fiúk sietve szétoszlanak, és három-négyfős csoportocskákban haladéktalanul indulunk haza. A fák ritkulni kezdenek s cserjévé törpülnek, ahogy negyvenkettes csukámmal lefelé taposom a Csúcs-hegy meredek partoldalát. A szántóföldek, a dombok, a sziklák – minden olyan, mint régen, de valahogy mégis megváltozott az egész, akkor is, ha mindenki titkolni próbálja. Mert otthon csak susognak, sustorognak. „Aber nicht vor den Kindern!”
– Kapocsmacska! – tárja karját Anyám. Kibontakozom, behúzom az ajtót, zsákostól nekidőlök. Anyát semmiképp sem akarom megijeszteni. A félhomályban lassan kirajzolódik a fogas és a rajta csimpaszkodó kabáthalom. Ejha!
– Kupaktanács – súgja a fülembe anyám, ujja a száján. Szokatlan hunyora azt sugallja, hogy értsek már szó nélkül is, de grimasza kicsit erőltetettre sikeredik. Azon porosan kísér az ebédlőbe.
– Kez’csókolom – motyogom, de mindjárt a küszöbön megbotlok. A fullasztó füstben klónozott birkafejek bólogatnak. A szanaszét tologatott székeken, háttal az ablakot támasztva, Apa hét testvére mind ott kuporog, ahogyan együtt még sohasem láttam őket. Mária néni, nő létére szerényen hátrahúzódik. Többségükben itt laknak a fővárosban, de a házunkat eddig elkerülték. Most meg? Családi nagytanács a Ráday utcában? A hátizsákom mindenesetre odavágom elibük. Az ábra szerint éppen rám várnak. Én a mellem düllesztem, Anyám viselkedését azonban nem értem. Szegénykém – mint aki láthatatlanság után sóvárog – úgy simul a kályhacsempékhez. Fontosságom tudata azonban minden más érzést elnyom.
– Budáról jössz, ugye, Jancsi fiam?
– A Bécsi út felől? Tankok?
Még jobban kihúzom magam, s jelentőségem tudatában bólogatok.
– Lövöldözés?
– Honvédség?
Nagy bölcsen csóválom a kobakom.
– És a rendőrök?
– Mi lesz ebből, gyerek?
Istenúgyse, szemérmetlenül élvezem a szitut. Ha már ennyire maguk közé fogadtak, kötelességem, hogy válaszoljak. – Hát mi lenne? – vetem fel a fejem. – Szabadságharc. Mint ezernyolcszáznegyvennyolcban.
Végre kimondtam! A Kevély-nyeregben megbújt Betyár-csárda mögül, ahonnan végre ráláthattunk a dübörgő Bécsi útra, szüntelen ezen rágódok Az agyamat feszítő gondolataimat maga a hídra mutogató Bem apó öntötte szavakba, mikor már a Duna fölött trappoltam riadt bakancsommal. Itt azonban semmi hatás. Csak a nyomasztó csend. Sebaj. Majd megmagyarázom. Mély lélegzetet veszek, mint startfejes előtt a szigeti Fedettben. Neki is kezdenék a Nemzeti Dal gyújtó soraira. De letorkollnak, mielőtt megszólalhatnék.
– Küldjétek ki a gyereket – int le Ambrus bácsi, a legelőkelőbb s legtorzabb figura. Közbevakkantása jeges víz a nyakamon. – Józsi! – szólt apámra. – Ugyebár nem azért hívtál ide minket, hogy a kölyköd sületlenségeivel traktálj?
Egyből világosság gyúl a kobakomban: a kupaktanácsot Apa hívta össze. De hogy-hogy Apa nem véd meg? Sőt. Mint akit megpirongattak, úgy szegi le a fejét. Francos betolakodónak érzem az összes hatszögletű rokont.
– Hogy tudsz így nézni, jaj istenem – csapja össze a kezét ájtatosan Mária néni –, ha megszidnak, kisfiam, süsd már le a szemed!
Meg se rezzenek, mintha nem is nekem szólna. Vajon meddig bírom? Szerencsére Anya nem vált még rideg kályhacsempe-dísszé. – Nem tudod a szád tartani? No, mars a fürdőszobába – tuszkol kifelé, és már odakint fejezi be a pirongatásomat. – Vízcsap alá, egy-kettő… Te szabadsághős!
Hát igen, az ilyen szidás hét dicsérettel felér. Anya az egyetlen, aki felfogja, min háborgok. Következésképp nem is macskamódra mosakszom, ahogy általában szoktam, hanem beállok a kádba, s Anya kedvéért vastag sugárban eresztem magamra a zuhanyt. Csak úgy zsong bennem a tettvágy, noha nem épp azért bolydult fel a világ, hogy engem férfivé avasson.
Kicsit később, már újra a szobámból hallom, hogy miniszteriális rokonunk fakó hangon magyaráz. Megfellebbezhetetlen. Könyörtelen, mint a tankok a Bécsi úton.
– A törvények értelmében – mondja, és maródnak belém a kegyetlen szavak – Elza zsidó.
– Zsidó!? – nyilall belém, de nem vagyok képes fölfogni. Vicsorgok, a szemem könnyet mutat. – A fenébe is!
Mária néni álszent ámenjét hallom. Anyámról beszélnek.
Másodpercekig a szívem se dobban. Megérzem, sőt látom a családon belül húzódó szögesdrótot. A magányosságainkat. A rokonok tromfolnak. Hiszen anyám zsidó!
– Ugye, ugye – sopánkodik Mária néni egyhuzamban, csak azt tudnám, hogy bírja szusszal –, miért is nem hallgattatok rám idejében?
– Hagyd el, Marika – hallom újra a tekintélyes Bácsi könyörtelenül reccsenő hangját. Döntenünk kell, de józanésszel. Megértettük egymást? – Számító nyugalma nem sok jót ígér. De kivételezésre ne számítsatok! A minisztériumba garmadával érkeznek kérelmek. A kegyelmes úr utasítása egyértelmű: irattárba mind! Tehát? – kérdi az imperátor már másodszor, öngerjesztett szónoki hévvel. – A legcélszerűbb a házasság felbontása. Pro-forma, természetesen. Elza egyelőre a nővéréhez költözik – csörren a kegyetlen végkövetkeztetés a koponya-állkapocs halál-üregéből.
– Nem! – ezt az örökkön púpját meresztő Tekintély Szörnyet nem bírom tovább. – Gazember! – hördülök föl, s eszemet vesztve állok elé. Jézus Krisztus őrjöngő, kufárok elleni indulata gyullad ki bennem, a zsidó Jézusé, aki feldühödött a szent helyet meggyalázók miatt. A bácsi szögletes arca egyszeriben rombusszá torul az ijedtségtől, szeme kigúvad, elkékült kígyóajkát gyűrű-pitykés reszketeg ujjával karmolássza.
– Jancsi! – torpant meg egy sikoly az utolsó pillanatban. Az egyetlen hang, amely még megfékezhet, Anyáé, s én megállok. A felkapott szék reccsenve hull ki a kezemből.
És már egymás sarkában kocog kifelé a Szégyen Család. Tulajdonképpen el kéne szomorodjak. Sohse voltunk még együtt így, és ennyire magunkra hagyatva.
A cserkészmozgalom alapító atyjára gondoltam, Lord Baden Powelre. A cserkész minden cserkészt testvérének tekint. Se vallás, se arcszín, se faj, semmi se számít. De a rokonaim nem cserkészek. És az engem körülvevő világ sem az. A zsidóságom most már szégyen. Letörölhetetlen bélyeg. Belső vívódásomra csak egyetlen kérdéssel felelhettem: Ember-e egyáltalán, aki a tulajdon anyját szégyelli?

* Részlet a SHALOM, BARÁTAIM! Úti jegyzetek a megbékélésről címmel, Izrael újjászületésének hatvanadik évfordulóján megjelent gyüjteményes kötetből, a könyv vezérszólamát megpendítő ZSIDÓSÁGOM ÉS ÉN című kisregényből, 14-18. oldal. Havilah Kiadó, Győr, 2008. (232 oldal, ára a születési évem: 1928.- Ft. Megrendelhető 06/70-261-0427 telefonszámon, vagy [email protected] emailcímen.)