Flamm János
Zémann megoldatlanságai
(Részlet)
Zémann nem tudott dönteni. Az előimádkozó hozzávetőleg kétszer gyorsabban haladt, mint amire ő képes volt. Így ha vele próbált tartani, minden bekezdést félbe kellett hagynia, ha viszont saját tempójában imádkozott, kimaradt a közös bróhékból, omenekből, s máskor állt fel és ült le, mint a többiek. Egyáltalán rájött, hogy nagyon keveset tud az imarendekből, rituálékból, s mindabból, amit illett ismernie egy rendszeres templomba járónak. Márpedig Zémann, igaz, hogy csak a legutóbbi néhány évben, hetente többször is ott ült a zsinagógában, s nem hagyott volna ki egy ünnepet sem.
Zémann jó szokásához híven magyarázatot keresett. Válasza pedig a következőkre sikeredett. Ahhoz, hogy valaki erre a szép korra – amit hála a Mindenhatónak ő megélt – ismerje vallásának szokásait, vagyis a fenti sebességgel bírja az imaszöveget felolvasni, két feltétel szükségeltetett. Egy: erős családi indíttatás, kettő: a rendszeres kilébe járás megtermékenyítő tudástöbblete.
– Na már most – magyarázta Zémann magának – miközben hazafelé a szombatköszöntő dallamát dúdolgatta, és kerülgette a járda egyenetlenségeit, kutypiszkot, már amit észrevett, szóval hogyan is állok én, illetve álltam a családi indíttatással, úgy – kimondani is sok – félszázaddal ezelőtt. Hát az biztos, hogy felemás módon. Mert, jutott eszébe az első tanulmányi értesítője például, a beiratkozásnál az igazgató-helyettesnő akkurátusan kitöltötte a személyi adatait. Félévkor, amikor Zémann kézhez kapta, és bemutatta szüleinek a csupa egyes – illetve az írásbeli dolgozatok külső alakjára kapott kettes osztályzatokat, még aznap este anyja szabályos tintahúzásokkal olvashatatlanná tette (mai nyelven szólva kitakarta) a személyi adatok negyedik pontját a hárombetűs rövidítés miatt. „Vallása: izr.” – állt ott eredetileg.
– Na ja! – mosolyodott el Zémann – csak semmi feltűnés! Abban a nyolcadik kerületi községi fiúiskolában, melyik tanár ne röhögött volna föl meglátván ezt a gondos „álcázást”. Zémann anyját megnyugtatta ez a megoldás, mint ahogy az az óvintézkedés is, hogy a jó forinttal egy időben szült harmadik fiát nem engedte körülmetéltetni. Fiai jól ismerték a családi borzalmak történetét. „Ha van Isten, nem engedte volna…” mondogatta anyja. Ugyanakkor – áll meg Zémann, és mutatóujjával a magasba bökött – pontosan emlékezett azokra a péntek esti pillanatokra, amikor anyja a gondosan befüggönyözött konyhaablakok mögött gyertyát gyújtott, apja pedig elmondta a kalács feltörése előtt az áldást. Ezt a bróhét Zémann sohasem felejtette el. Sőt, amikor két év után megszűnt a kötelező hittan oktatás, anyjáék a közeli zsinagógában Talmud-Tórára járatták. Hogy így történt, abban bizonyára szerepet játszott Zémann egyetlen életben maradt nagybácsija, Aladár, aki ráadásul a népes família elsőszülöttje volt. Zémann tőle tudta, ebbe a szövetsége bele lehet születni, de megválni tőle lehetetlen. A nagybácsi – szemben Zémann szüleivel – már a háború előtt is jómódú embernek számított, 1939-ben húgát – esküvőjére – lakással, stafírunggal lepte meg, s bár a háború végén elvesztette feleségét, lányát, Zémann nagyszüleiről nem beszélve, ennek ellenére, vagy tán épp ezért ragaszkodott a hitéhez, s húgát is erre intette. Zémannak gyakran eszébe jutott egy jelenet. A mindig ápolt, kellemes illatú Ali bácsi lábaiknál összefogott fehér tyúkokat forgat a fejük fölött imát mormolva, ők meg, bátyjával alig bírják visszafojtani kibukni készülő röhögésüket arra gondolva, hogy a beijedt állatok félelmükben mindjárt a fejükre csinálnak.
Aztán a nagybácsi 51-ben meghalt. Zémann kitartott a Talmud-Tórán mindaddig, amíg felnőtté nem avatták. Ez Aladár végakarata volt, s őrá ez a tekintély ellenállhatatlan kényszert gyakorolt. Azaz nem tudta eldönteni, tette valójában jelleme gyengeségének volt-e bizonyítéka, vagy éppen fordítva, erős akaraterejét tanúsította. Akárhogy is – és ez a hízelgőbb –, amit elkezdett, azt végigvitte. Persze, még az is meglehet, kitartását a félelem is motiválta. Számára is kétséges volt az Örökkévaló létezése, de ha mégis…, jobbnak látta haragját elkerülni. Egy biztos, a példaadó családi légkör, legalábbis ebben az összefüggésben, nem állta ki a próbát.
– Na és a másik feltétel? – faggatta magát Zémann, és úgy döntött, kivételesen újabb kört tesz a zsinagóga és otthona között. (Mellesleg ne feledkezzünk meg róla, figyelmeztette magát, mintha védőbeszéde érve volna: negyven esztendőn át oly vidéken élt, ahol nemhogy ezerkétszáz lépésre, de harminc kilométeren belül sem volt működő zsinagóga. Ami igaznak igaz ugyan, cáfolta meg rögtön magát, de bármicvója és vidékre kerülése közben tucatnyi éven át, bár megtehette volna, mégsem nyitott be valamely más imaház kapuján.) Tehát ha a második feltétel körül kutakodunk, illene először ezekről az évekről számot adnia. S mert hogyha oly mély és bensőséges élményeket őrzött gyermekkorából, mi volt az akadálya annak, hogy nem vált templomba járóvá a továbbiakban is? A házban, ahol Zémann felnőtt, rajtuk kívül – vallási alapon – csak egy idős, megviselt házaspárral járhattak volna össze, már amennyiben azok szűk cselédudvari otthona, és mi tagadás, gondozatlanságuk ne képezett volna erőteljes akadályt. Ez sem igaz, vagy nem így igaz, mert ez a házaspár nem a gettóból, hanem valamelyik haláltáborból keveredett haza, s elég nehéz helyzetben, mert gyermekeiket is elvesztették.
Ebben az udvarban játszótársam sem nagyon akadt. Volt ugyan itt néhány nálam valamivel idősebb fiú. Egyikük – kifejezetten róse – a kártya keverése közben, ha egy-egy véletlenül visszájára fordult lapot látott, azonnal megjegyezte: „Na, itt is egy zsidó! Fel van fordulva.” Hasonló kiszólásaitól eltekintve kiválóan focizott, jóval erősebb volt nálam, s nem mellékesen a szülei voltak a házmesterek. Egyedüli gyermek volt, nem számítva a hatalmas termetű németjuhász kutyát, „aki” mindenhová követte, s megtanulta a gazdájának szimpatikus vagy ellenséges személyek megkülönböztetését. Olykor a gazdi – ez a Láncos Laci nevű gyerek – „csípd meg” felszólítással tréfásan késztette kutyáját félelmetes morgásra, és fogvicsorításra, ha valaki nem tetszett neki. Lehetetlen volt nem barátkozni ezzel a fiúval. Zémann egyre komolyabban vette anyja tanítását: „az a fontos, amit gondolsz, különben is tartsd a szád!”
Úgy tizenkét éves lehetett, amikor ez a fiú méltónak találta, hogy a házukban levő vendéglő mellékhelyiségében bemutassa neki a maszturbáció egyszerű műveletét, s tetézte ezt azzal, hogy a lépcsőházuk rejtett, félhomályos zugában kutyáján is illusztrálja azt.
Na ja! A Közösség! Menjünk egy lépéssel tovább! Az általánosban, ahol volt olyan év, hogy harmincnyolc józsefvárosi fiú tette próbára az ott tanítók idegeit, egyetlen zsidó társat sem talált. Márpedig ezek azok az évek, amikor a valahova tartozás, már csak a közös játék élményei miatt is, sorsdöntőek, és az egyedüllét olyan, mint az oxigén nélküli levegő. Rúgta hát a harisnyákból összetömörített és átkötött rongylabdát a Corvin-közben s az aszfalton azzal, aki akadt. Bandázott a mozi mögötti kis homokos grundon, fejelt, verekedett, snúrozott, hol mi adódott, s ha nagy ritkán igazi fűzős bőrfoci örvendeztette meg a csapatot valamelyik jobb módú társuk jóvoltából, kitujáztak a Népligetbe.
Ebben a társaságban mit sem számított a vallási hovatartozás. A játék izzó légkörében a szavak elszálltak nyom nélkül, mint a szabadon engedett léggömbök. Zémann nyugodtan vállalhatta a közlegény szerepét – szemben Nemecsekkel –, az ő grundjukon számosan töltötték be ezt a posztot.
Túl voltak az évszázad mérkőzésén, a VB döntő elvesztésén, s maguk mögött tudták az általános iskolát. Ősztől gimnázium, új tanárok, új fiúk, s a változatlan – mai szóval élve – trend. Sehol egy pónem. Egy tehetséges cigányfiú a Nyári famíliából, aki a hegedűt fordítva tartva – a hangszer nyakát vállgödrébe szorítva – nagyszerűen muzsikált, de az év végére kimaradt.
Zémann rutinosan illeszkedett, jó humora s időben elsajátított csibészsége közrejátszott ebben. Figyelmüket inkább a szomszédos lánygimnázium tanulóival közösre szervezett tánciskola kötötte le, majd nem sokkal később valami más…
Zémann hirtelen megakadt morfondírozásában. Ifjúsága máig meghatározó élményét nem akarta sem eufémisztikus formájában, sem a Nagy Októberi Szocialista Forradalom óta agyonhasznált két szóval kiüresíteni. Soha meg nem élt belső érzés ragadta magával akkor, miközben borzongatóan közelről látta mások halálát, és csapta meg önnön életveszélyének rémülete. A történelem, az órákon százszor elhangzott, a filmeken, a könyvekben ezerszer látott, olvasott szó valósággá vált, s adott minden megszokott mozzanatnak új optikát. „Kitört a felkelés” – bukott ki Zémann száján úgy, ahogy több mint ötven évvel azelőtt, s rádöbbent, az ő számára ez az egyetlen és hiteles kifejezés a nevezetes kedd este óta. A „felkelőket” látták másnap reggel az ablakon kinézve a szemközti háztetőkön, padlásablakokban, őket hozták be sebesülten társaik a ház udvarába. Volt osztálytársait látta, s felismert néhány nagyobb fiút a gimiből is. Közel állt ahhoz, hogy ismét a grund harcosai között legyen.
Előbb azonban még szerda délelőtt a ház lakóbizottsága, tekintettel a növekvő tűzharcra, úgy döntött, hogy az utcai front lakásaiból költözzenek le a nagy közös légópincébe ők, öten; két egymás mellé fektetett s fatuskókkal megemelt ajtón rendezkedtek be. Délután követték őket az udvari és hátsóudvari lakásokból is. A rádió recsegve szórta a híreket, és a tűzszünetekben kisettenkedő lakóktól is áradtak be a legkülönbözőbb, egymásnak ellentmondó információk.
Hamarosan Zémann apja ijesztő híreket osztott meg családjával. Összeírják a zsidókat is, így csak idő kérdése, mikor következnek ők az űzött vaddá váló ÁVO-sok és kommunisták után.
Zémann anyja ekkor eskette meg őt és bátyját, hogy nem fognak fegyvert. A meglehetős zűrzavarban és zsúfoltságban könnyű volt meghallani az apját igazoló megjegyzéseket, kiszólásokat. A felfordulás és kiszámíthatatlanság, a sűrű fegyverropogás, az egyre inkább romossá váló környék csak fokozta szüleinek rémisztő előérzetét.
Az alig tíz éve átélt borzalmak visszamenőleg is életszerűvé váltak, s keveredtek össze a jelen és még inkább az esetleges jövő elképzelt következményeivel, függetlenül attól, hogy az életveszély nem fenyegette jobban őket, mint a ház többi lakóját.
Zémann kemény leckét kapott a szavak iszonytatóan súlyos, az eseményeket olykor végzetesen determináló erejéről. A pincében eltöltött két hét minden valóságos és érzékelhető történésével együtt az aggódás tizennégy napja is volt, s amikor november első hétvégéjén felköltözhettek a félig romba dőlt lakásukba, Zémann apja sokatmondóan megjegyezte: „Most szabadultunk fel másodszor.”