Hasznos Judit – Garics Erika
Száz éves az OMIKE*
Vizsgálatunk tárgya az OMIKE, nyilvántartási nevén az „Országos Magyar Izraelita Közművelődési Egyesület”, a két világháború közötti időszak egyik legjelentősebb zsidó szervezete, annak megalakulása, működési elve és területe, illetve ez utóbbiak változása. Témánknak aktualitást az OMIKE megalapításának századik évfordulója jelent.
Az egyébként magánszemélyeket tömörítő, közös akaratukat és célkitűzéseiket egységbe olvasztó és megvalósító társadalmi szervezet megalakulása idején újszerű formációkat alkalmazó jogintézménynek számított.
A már indulásakor többszáz tagot tömörítő egyesület a kezdet kezdetén is képes volt a tagság számarányát meghaladó tömegek megmozgatására. Így felmerül bennünk a kérdés: vajon minek köszönhette hatékonyságát, milyen tömegekre volt hatással, mi motiválta azokat az elhatározásokat, amelyek először az egyesület célkitűzéseiben bukkantak fel, majd a megvalósítás során az egyesületi tevékenység részét alkották? Tekinthető-e és milyen értelemben tömegnek az a népességkör, mely az egyesület tevékenységének célközönsége volt, s ha igen, akkor milyen szervező folyamatok játszottak szerepet a tömegek kialakulásában?
Magyar és zsidó együttélés – a magyar – zsidó szimbiózis
Zsidó közösségek Pannóniától a Monarchiáig
Mint ahogyan Scheiber Sándor „Magyarországi zsidó feliratok” című munkája tartalmazza, zsidók már a honfoglaló magyarok bejövetele előtt éltek Magyarország területén. Már a III. századból ismerünk olyan sírköveket, amelyek felirataiból, pontosabban véseteiből következtethetünk az elhunyt zsidó származására.1
A honfoglalást követően a területen élő zsidóknak lehettek rabszolgáik, akik között lehettek keresztények is, tulajdonolhattak és birtokolhattak földterületeket, ami jelzi, hogy egy részük mezőgazdasági tevékenységből élt. A feltételek meglétét I. (Szent) László és (Könyves) Kálmán által kihirdetett későbbi korlátozó jogszabályok szövege támasztja alá.2
A XIII. században elnyert privilégiumok lehetőséget teremtettek a magyarországi zsidóságnak, úgy is mint közösségnek, és úgy is mint a közösséghez tartozó egyénnek a túlélésre. A XIV-XV. században Európa-szerte felerősödött a zsidóellenesség, ennek következtében a zsidókat számtalan területről elűzték. Magyarországon ugyan voltak zsidóellenes megmozdulások, de ezek mégsem vezettek e területen sehol a zsidóság eltávolításához. Sőt létszámuk bővült azokkal a zsidókkal, akik az un. askenázi területekről, pontosabban a német fejedelemségekből, a cseh és a morva területekről vagy az osztrák birodalomból települtek Magyarországra.3 Ebben a korszakban – egész Európához hasonlóan – a zsidók környezetüktől elkülönülve, zárt területeken éltek. Ez azonban sokkal inkább eredt vallási elhatározásból, mintsem környezeti kényszerből. A mohácsi vészt megelőző években a négymillió főt számláló lakosságból 2500-3700 fő lehetett zsidó származású. A legnépesebb közösségek közé tartozott Buda, Sopron, Kőszeg, Kismarton.
A zsidóság újabb betelepülési hulláma a XVIII. század végére, illetve a XIX. század elejére tehető, a betelepülők egyszerre érkeztek a török uralom alatt szinte teljesen „kiürült” ország területére a német és a szláv betelepülőkkel, nemcsak nyugat, hanem kelet felől is. Ezért az előbbieket „ojberlendis”, míg az utóbbiakat „interlendis” zsidóknak4 nevezték. A zsidóság ekkor sem vált a rendi társadalom tagjává, hanem elkülönülten, vallási, jogi, politikai és kulturális különállását megőrizve, saját rendszerének megfelelően kialakított „kehilában” élte mindennapjait. Szimbiotikus kapcsolat volt ez a zsidó közösséget körülvevő rendi társadalommal.5 A zsidó közösségek életmódja – bár a rituálé eltért a környezetükben lakó keresztények szokásvilágától, mégsem mondható idegennek. Ugyanolyan theokrácia volt mindkettő: a keresztény környezetben is egybefonódott az állam és a vallás. A rendi társadalom fenntartója volt annak az egyházi rendszernek, amely egyrészről biztosította az akkori társadalom mindennapjainak megéléséhez az ideológiai alapot, másrészről átvállalta a világi hatalomtól az adminisztratív feladatok ellátásán túl a szociális támogatást is. A zsidó közösségek ebben az időszakban (is) zártak és homogének voltak, a külvilág felé a csoport mint a saját vallása által meghatározott és a külvilág számára egyértelműen körülhatárolt egység jelent meg.
Gazdasági és társadalmi változások
A XIX. század első felétől nyert teret a polgárosodás Magyarországon, ahol az Osztrák–Magyar Monarchia részeként ez sajátos utat jelentett. A folyamat másképp ment végbe, mint a fejlett nyugat-európai államokban, azaz az eredeti tőkefelhalmozás és a működő tőke bekapcsolása az ipari termékelőállításba nem a korábbi rendi társadalom tagjainak feladatává vált, ezt nagyrészt átengedték a polgárosodás iránt élénken érdeklődő zsidóságnak. Ebben az időszakban átértelmeződött a zsidóság helyzetének társadalmi megítélése, és a korábbi vallási szempont helyett az emancipáció és asszimiláció kérdése került a figyelem középpontjába. Ezt a zsidóság el is várta az akkori társadalomtól, cserébe az ipar és a kereskedelem fejlődésének kimagasló eredményeiért, amit viszont az akkori társadalom várt el a zsidóságtól. 1867. december 27-én lépett hatályba „Az izraeliták egyenjogúságáról polgári és politikai jogok tekintetében” hozott 1867. évi XVII. tc.6 A magyar politikai elit ekkor többségében szövetségest látott a zsidókban és a szövetség erejének fokozása érdekében azt óhajtotta, hogy a magyarországi zsidóság magyar zsidósággá váljon.7 Az emancipációs törvény nem rendezte egyértelműen a zsidó vallás helyzetét, ezért hosszas törvénykezési előkészítés után 1895. október 16-án lépett hatályba az 1895. évi XLII. tc. „Az izraelita vallásról”. Mivel a törvénycikk 2) §-a a felsőházi szavazás során kiesett, a teljeskörű szabályozás csak „A gyermekek vallásáról” szóló 1894. évi XXXII. tc. és „A vallás szabad gyakorlatáról” szóló 1895. évi XLIII. tc. olvasatában ismerhető meg.8
A XIX. század végére a magyarországi zsidók helyzete nemcsak változott, hanem rendkívül bonyolulttá is vált. Jehuda Don megfogalmazásában:
„Nyugati típusú liberális politikai berendezkedés, fejletlen kelet-európai gazdasági élet és az ipari forradalom előtti társadalmi miliő egyedi keveréke jellemezte Magyarországot. A kelet- és nyugat-európai vonások e sajátos keveredése teremtette meg azt az Európában, de másutt is egyedülálló helyzetet, melyben a nélkülözhetetlen ipari és kereskedelmi vállalkozások aránytalanul nagy része került zsidó kapitalisták kezébe.”9
A helyzetet tovább bonyolította, hogy a magyar zsidóság több részre szakadt, és ezzel párhuzamosan megjelent a cionizmus is.
„Azok a boldog békeévek….”
– polgárosodás és jogintézményei. Az OMIKE megalakulása és első évtizede
Szekularizáció és következményei. Jótékonyság és az asszimiláció
Két elemet fontos kiemelnünk a XIX. század társadalmi változásaiból.
Az egyik: a XIX. század második felére jelentősen felgyorsult az ipari fejlődés, mely a polgári államapparátus kialakulását sürgette. Ugyanakkor a polgárosodás feltétele volt az állam és az egyház szétválasztása, a személyhez fűződő jogok és kötelezettségek állami nyilvántartási rendszerének a kialakítása, és sok olyan jogintézmény bevezetése, amely elengedhetetlen bármilyen, akár demokrácián, akár más formáción alapuló, de mindenképpen polgárinak tekinthető társadalom működéséhez. Az egyén is választási lehetőséget kapott, egyrészt a képviseletében eljáró államhatalmi szervezetek tagjait választhatta meg, másrészt saját identitását, beleértve a későbbiekben az egyházaktól való függetlenséget is. Ha a vallási csoportból kikerült egyénekben mégis felébredt a csoporthoz tartozás igénye, azt már nem a különböző egyházak elégítették ki, hanem a „polgári önszerveződés” révén létrejövő társadalmi szervezetek: a társaságok, a kaszinók, a körök, a klubok, az egyesületek és leglátványosabban a pártok.
A másik elem, mely az OMIKE tevékenységével kapcsolatban is jelentős szerepet játszik, a zsidó jótékonyság, amely a vallásos habitus szekularizált keretek közötti továbbélését mutatja. Egy vallásos zsidó számára a „cödókó”, – az adakozás -, a Tóra előírása (micva), tehát kötelező. (3 Móz 19:18) Maga a jótékonyság elsődlegesen a helyi közösség tagjaira vonatkozik illetve a helyi hitélet támogatására irányul, és főként a zsinagógai felajánlásokon keresztül realizálódik. Kérdés, mit jelent és hogyan jelenik meg a jótékonyság azoknak a zsidóknak a magatartásában, akik eltávolodtak a „halahától”? Haraszti György a jótékonyság XIX. századi formáját a változás során mint második szakaszt definiálja:
„Az 1880-as évek közepétől induló második szakasz lényege a lokális kereteken túllépő, de még elsődlegesen zsidó közösségi (gyakorlati) „felekezeti” (esetlegesen az országhatárokon is túlnyúló univerzális) célokat szolgáló tevékenység. Ilyen volt, hogy csak egy példát említsünk, a viszonylag későn, 1909-ben alapított Országos Magyar Izraelita Közművelődési Egylet, (vannak más helyek is, ahol a tényleges jogi formától eltérően egyletnek nevezik) az OMIKE.”10
Az egyesület mint társadalmi szervezet kialakulása és jogi szabályozása. Az
OMIKE megalakulása és tevékenységének első éve
A gazdasági és társadalmi változások a jogrendszer és ehhez kapcsolódóan a jogintézmények fejlődését és átalakulását is kiváltották. Az egyesületek jogi szabályozásának kezdete a XIX. század közepére tehető. Ezt megelőzően a XVII-XVIII. században azokat a feladatokat, melyek a későbbi időkben megalakult egyesületek hatáskörébe kerülnek, többnyire vallásos célú vagy indíttatású köztestületek látták el, ezek jogi szabályozását már a korai időktől törvények határozták meg, melyeknek a szövege a Corpus Iuris Hungarici–ben követhető nyomon. Az egyesületi forma térhódítása kifejezetten a polgárosodás időszakához kapcsolható, e tárgykörben először az 1848:III. t.-cz. rendelkezik, mely az egyesületek felett gyakorolt állami felügyelet jogalapját rögzíti, azonban ekkor még semmilyen jogszabály nem írja elő az egyesület alapításának és működésének szabályait. Az egyesületeket céljaik szerint két külön csoportra bontva a gazdasági célú egyesületekre vonatkozó szabályozás az 1868:XXX. tc.-ben jelenik meg. Érdekes módon ebbe a kategóriába tartoznak a betegsegélyező egyesületek, a bányásztársládák és az ipartestületek is, míg a jótékony céllal alapított egyesületekre „egyleti közjog” néven két belügyminiszteri rendelet vonatkozik.
A belügyminiszteri rendeletek viszonylag teljeskörűen szabályozzák az egyesületek megalakulásával és ellenőrzésével kapcsolatos hatásköri és illetékességi kérdéseket. (Pl: községek esetében első fokon eljáró hatóság a főszolgabíró, ugyanitt másodfok az alispán harmadfok a magyar királyi belügyminiszter) Az egyesület működésének ellenőrzését és a szabályok megszegése esetén alkalmazható szankciókat, ami 15 napig terjedhető elzárás és 100 forintig terjedhető pénzbüntetésből állt.
Az egyesület megalakításának legfontosabb eleme az alapszabály megalkotása volt, melyben az egyesület céljait nagyon pontosan kellett meghatározni, és amelyet az egyesület a működése megkezdése előtt köteles volt a kormány illetékesei által kiadandó záradékkal elláttatni. A nem gazdasági célú egyesületek körébe csak a politikai, időlegesen a humanisztikus és közművelődési egyesületek tartozhattak, ezek közül is a humanisztikus egyesületeket a jogalkotás későbbiekben a gazdasági tevékenységre alapított egyesületek körébe vonta, és szabályozásukra külön jogszabályt dolgozott ki. Arról, hogy fiatal jogintézménnyel állunk szemben, tanúskodik az a megállapítás, hogy sem a humanisztikus, sem a gazdasági célú egyesületeket érintő jogszabályok nem tartalmaztak előírást arra vonatkozóan, hogy a létrejövő egyesületek milyen tömegbázisra épülhetnek, és a humanisztikus egyesületek tevékenységi körét sem korlátozta konkrét előírás, mely a jótékonyság köréből bármely területet kizárt volna.11 A zsidóság először kétkedéssel szemlélte az új formációkat, így hosszas vita előzte meg az OMIKE megalakítását is,12 mire az egyesület létrejött, gyakorlatilag egy összeszokott csapat kezdhette meg az érdemi tevékenységet. Horák Magda dokumentumgyűjteménye 1600 leendő tagról tesz említést.13
Az OMIKE több mint 40 év készülődés után 1909. március 21-én alakult meg (dr.) Hevesi Simon főrabbi javaslatára és elnökletével. Az Egyenlőség 1909. március 28-i számának tudósítása 192 személyt említ név szerint a különböző pozíciókba megválasztott tisztségviselők közül, akik főleg az akkori közélet ismert alakjai voltak. A megalakulást követő első igazgatótanácsi ülés hat bizottságot állított fel, és elkezdődött a teljes autonómiával bíró vidéki fiókegyesületek felállításának szervezése is.14 Tanulmányozva Hevesi Simon főrabbi újévi programbeszédét, megállapítható, hogy a megalakulás után elkezdődő érdemi munka főként a könnyebben megszervezhető, ugyanakkor az egyesület ismertségét növelő tevékenységekre terjedt ki: legnagyobb sikere a felolvasó- és kultúr-esteknek volt.15 A magyar nyelvtanfolyamok kezdetei is erre az időszakra tehetők, egyik a Király utcában, másik a Rökk Szilárd utcában; mindkettő működő zsidó oktatási intézményben indult. A képzés jelentőségét az adja meg, hogy leszűrhető belőle az a következtetés, miszerint az egyesület vezetősége elsődleges és fontos kérdésnek tartotta a környező társadalmi csoportokkal való zökkenőmentes kommunikációt, egyrészt mint az assszimiláció egyik alapelemét, másrészt mint a csoport kapcsolódási pontjai megsokszorozódásának a lehetőségét. Az első könyvtár dr. Blau Lajos „könyvtárnok” vezetésével a Síp utca 12. szám alatt jött létre, megnyitásakor 4000 kötettel rendelkezett – erről az eseményről tudósít az Egyenlőség 1910 novemberében.16 Az első teljes gazdálkodási évet lezáró jelentés szerint az egyesületnek már 2593 tagja volt, több, mint harmadával nőtt meg a létszám az alakuláskori állapothoz képest.17
A Ráday utcától a Rákóczi útig – Lelkesedés és szükség
A korábban sikeresnek mondható tevékenységek folytatása mellett az 1911-es év egyik legnagyobb vívmánya, a diák-étkeztetést biztosító Mensa Academica a Ráday u. 11-13.-ban bérelt négy helyiségben 1911. március 1-én nyílt meg ünnepélyes keretek között. Az éves jelentés szerint 400 diák kapott teljesárú ebédet, a kedvezményesen étkezők száma 80 fő volt.18 Két év múlva már 600 diák ellátásáról kellett gondoskodni, a korabeli sajtó arról tudósít, hogy az egyesület bevételei nem elégségesek, és további adakozásra szólítja fel az érintetteket.
Egy évvel később – az I. világháború kitörésének évében – bővül az ellátottak köre: függetlenné válik a hovatartozástól, amiről az Egyenlőség tudósítója írja: „Az OMIKE mensája, ahol máskor diákok kapnak ebédet, hogy kevesebb legyen a gondjuk, mialatt klinikákon, egyetemi termekben, könyvek, jegyzetek fölött készülnek a jövő nagy hivatásukra, most enni ad mindenkinek, aki kér. Zsidónak, nem zsidónak, öregnek, fiatalnak egyformán. Annak, aki a harctéren sebesült meg a hazáért éppen úgy, mint annak, aki reménnyel várja vissza a kenyérkereső emberét.”19 A Mensa hatékonyságát bizonyítja az 1915. évi beszámoló, mely évente több, mint 250.000(!) ebéd kiosztásáról tesz említést, új helyiséget nyitnak meg a Rákóczi út 17. szám alatt, tovább bővül az ellátottak köre, a hadikonyháról naponta 250 segélyezett visz ebédet, a 350 egyetemi hallgatóból mindösszesen 100 fizet térítési díjat, azt is csökkentettet, működik a Családi-, és a Polgári étkező, ahol a társadalom jövedelem nélkül maradt egyes rétegei jutnak ellátáshoz, lehetőleg „diszkréten”. A „Lábbadozó katonák kaszinójá”-ban 100-200 főt vár uzsonna és szórakozás, az élelmiszer kiosztóban az élelmiszer segély mellé szenet is adnak. Az OMIKE-mensa burgonyasütödéjénél minden arra járó katona két nagy sültburgonyát kap ajándékba. Megjelennek a „kapcsolódó szolgáltatások” is, a tankönyv-segély, a felruháztatás és a fronton harcolóknak küldött szeretetadományok.20
A korabeli beszámoló szerint naponta 800-1000 személy ellátásáról gondoskodik az egyesület, tekintet nélkül felekezeti és társadalmi különbségre. 1916. telén bevezetik az egyetemisták, főiskolások részére az ingyenes vacsorát, egyben tanulási és művelődési lehetőséget biztosítva a „mensa jól fűtött helyiségeiben”,21 majd ezt követően állítják fel a művészasztalt, melynél naponta 25 jövedelem nélkül maradt művész jutányos áron étkezhet.22
Fontos folyamatra világítanak rá az itt rögzített adatok: az egyesület észlelve a szükséghelyzetet, ott próbált segíteni, ahol arra a legnagyobb rászorultság mutatkozott. Természetesen ennek nem maradtak el a „mellékhatásai”: minden egyes beszámolóban olvashatjuk a sajnálkozást a kulturális és képzési tevékenység visszaszorulása miatt, ami egyértelmű következménye annak, hogy a Mensa többletköltségeit csak a többi terület rovására lehetett fedezni. A problémák ellenére is elmondható, hogy az egyesület tevékenysége már ebben az időszakban elérte a XIX – XX. századi zsidó mecenatúra harmadik szintjét, melyet Haraszti György a „Két világ határán” című művében három ismertetőjegy alapján határoz meg: „individualitás, felekezetköziség és össznemzeti irányultság”.23
Szűkülő „egyenlőség”. A numerus clausustól a II. zsidótörvényig
A térvesztés társadalmi következményei. A zsidóverések. A kirekesztés hatása az OMIKE tevékenységére
Az 1918-1919-es társadalmi változásokhoz képest lényegesen erősebben hatott a magyarországi zsidóság helyzetére a trianoni békeszerződés, melynek következménye a felvevőpiac beszűkülése és a nyersanyagkészletek országhatáron kívülre kerülése.24 Ezzel egyidejűleg ténykérdéssé vált, hogy a korábbi magyarországi politikai – közigazgatási apparátus, mely a magát magyarként definiáló középosztályt látta el munkával, illetve jövedelemmel, tovább már nem bővíthető, így a Monarchia megszűnése következtében megélhetés nélkül maradókat befogadni nem képes.
A magyar középosztály kénytelen-kelletlen „felfedezte” magának azokat az értelmiségi pályákat, melyeket a zsidó értelmiség a századfordulón magáénak választott. Bár az állam vezetése jól megfontolt okokból ragaszkodott a szimbiózis fernntartásához, a gazdasági és megélhetési nehézségek hatására fellángolt Magyarországon az addig nem jellemző nyílt zsidóellenesség. Ennek az államilag nem akadályozott megnyilvánulásait a fehérterrorról szóló irodalom taglalja, illetve a korabeli sajtó tudósít a magánkezdeményezésre meginduló egyetemi és főiskolai zsidóverésekről. Ez utóbbinak egyik áldozata a Mensa.
Az Egyenlőség 1919. szeptemberi számában olvashatunk az eseményről, mely szerint az elkövetők a Szent Imre kör és az ÉME tagjai voltak,25 és ettől kezdve a huszas évek második feléig folyamatosan találhatunk hasonló híradásokat A magyar zsidóság és az egyesület tevékenysége szempontjából fontos elem „A tudományegyetemekre műegyetemre, a budapesti egyetemi közgazdaságtudományi karra és a jogakadémiákra való beiratkozás szabályozásáról szóló 1920. évi XXV. tc.”, ismertebb nevén a „numerus clausus”. A törvény szövegében a zsidó kifejezés nem szerepelt, célja azonban egyértelműen az értelmiségi szakmákban elhelyezkedni kívánó zsidók számarányának a visszaszorítása volt. A megoldás nem váratott magára, az OMIKE visszaállította a Mensa szerepét az I. világháború előtti szintre, ugyanakkor a támogatás nagy hányadát az elüldözött, a külföldön tanulni vágyó ifjúság részére csoportosította át.
A tudósítások 1921-től röviden tájékoztatnak: a tanulási lehetőségek bővítését szolgálta a zsidó művészeti iskola megnyitása; az OMIKE Kultúrotthona a megélhetési gondokon próbált enyhíteni. A tudósítások mindegyike hangsúlyozza, hogy a honi zsidóság magyar érzelmű, és minden cselekedete a magyar nemzet javát szolgálja.26 Nagyon érdekesek azok az írások, amelyek a március 15-ikei évfordulók megünnepléséről tesznek említést: miközben Basilides Mária magyar dalokat énekelt és Péchy Blanka magyar, Ascher Oszkár Petőfi verseket szavalt,27 a beszédek és megemlékezések patetikus fordulataiban visszacseng annak az ismétlődése, hogy a magyar zsidóság milyen lelkesen szállt harcba 1848-ban és az I. világháború idején a haza megmentése érdekében és mennyire lojális az állammal szemben, ezért érthetetlen számukra a „numerus clausus” hatályban tartása.
Ezzel egyidejűleg a „numerus clausus” következményeinek áthidalására a külföldi egyetemeken, főiskolákon tanuló magyar zsidó fiatalok támogatására több ízben szervezett gyűjtést az OMIKE, amit a rendőrség egyáltalán nem nézett jó szemmel, sőt kényszerintézkedések is történtek a gyűjtés miatt.28 Bizonyos körök ezzel sem elégedtek meg, a „második numerus clausus”-nak nevezett jogszabály meghozatalát követelve kívánták megakadályozni a külföldön szerzett diplomák honosítását.29 A magyar politikai elit nem mert a gazdasági életben még mindig jelentős szerepet játszó zsidósággal konfrontálódni, így nem jött létre a jogszabály, sőt az eredeti „numerus clausus”-t módosító 1928. évi XIV. tc. enyhített valamelyest a korábbi jogszabály szigorán. A Bethlen kormányt felváltó Gömbös kormány sem változtatott a zsidókérdéshez való viszonyán, a zsidó tőkére neki is szüksége volt, azonban a felszín alatt beindultak olyan folyamatok, melyek a politikai – hatalmi elit lecserélődése révén változtatták meg a zsidósághoz való össznemzeti hozzáállást.30
A zsidó főiskolai hallgatók 1919-ben az OMIKÉ-n belül saját alosztályt hoztak létre „Zsidó Magyar Főiskolai Hallgatók Országos Szövetsége” néven, a szövetség működését a rendőrség alapszabály hiányára hivatkozással 1923. május 10-én felfüggesztette.31 Öt évet kellett várni addig, míg megalakulhatott a MIEFHOE, teljes nevén a „Magyar Izraelita Egyetemi és Főiskolai Hallgatók Országos Egyesülete.32 A zászlóbontó közgyűlésen dr. Buday-Goldberger Leó beszédét hitvallással kezdte: „– Magyarok vagyunk, voltunk és magyarok maradunk. A magyar haza szülöttei vagyunk, magyar anyatejet szíttunk, magyar volt az első szó, amelyt hallottunk, magyarul tanultunk, Magyarország hősei a mi hőseink, mondjanak, tegyenek, gondoljanak mirólunk bármiképpen, mi egyek vagyunk: magyarok”.33 Optimizmusát a későbbiekben sem veszíti el: 1933 márciusában az OMIKE ifjúsági templomának megnyitóján elhangzott beszédében fejti ki, hogy reménnyel néz a magyar jövő elé, ezen belül is a zsidó vallású magyarok jövője elé.34 A szövegek értelmezése során érzékelhetjük, hogy a zsidó elit még mindíg hisz az emancipáció és az asszimiláció lehetőségében. Az OMIKE tevékenységében egyetlen, ennek ellentmondó lépést fedezhetünk fel: 1931. október 18-án megalakult a Hitvédelmi Szövetség a zsidó hitélet megerősítése céljából.35
A létszükségeleteket kielégítő gondoskodás mellett folyamatos a képzés, a kulturális és művészeti események pártolása, ezek tételes felsorolása olvasható Horák Magda idézett művében található tudósításokban. Megjelenik az OMIKE Haggada, megszaporodnak a külföldi tanulmányutak, az OMIKE 25 éves évfordulóján a Vígszinházban fellép Szentpál Olga tánccsoportja.36
Támogatásból megélhetés. Művészmentő akció az OMIKÉ-nél
„A társadalmi és a gazdasági élet egyensúlyának hatályosabb biztosításáról szóló 1938. évi XV. tc.”-t – ismertebb nevén „első zsidótörvény” – még a Darányi kormány nyújtotta be, hatályba azonban az Imrédy kormány alatt lépett. A magyar értelmiség színe-java hiába tiltakozott, az „első zsidótörvényt” hamarosan követte a „második zsidótörvény”; 1939. május 5-én lépett hatályba „A zsidók közéleti és gazdasági térfoglalásának visszaszorításáról szóló 1939. évi IV. tc.”, mely részben felekezeti, részben faji alapon határozta meg, hogy a törvény hatálya kire terjed ki és kire nem. 1939-től folyamatossá vált a zsidóság kiszorítása mind a gazdasági-, mind a társadalmi életből, ezért rendkívül fontos az OMIKE 1939 októberében indított Művészakciója, melynek célkítűzései két fő terület köré csoportosultak: egyrészt a magyar zsidóságot kívánta megtartani azon a kulturális színvonalon, ahova ezideig eljutott, másrészt azokat a zsidó magyar képző-, és előadóművészeket valamint írókat juttatta munkához, akik a zsidótörvények következtében kiszorultak a korábban számukra is nyitva álló területekről és intézményekből.
Az OMIKE működésének ez az időszaka az, amelyik a leginkább dokumentált és leginkább feldolgozott rész. Az írott és részben a fényképek segítségével megmaradt dokumentumokat nagyszerűen összegzi az ebben a cikkben is többször hivatkozott gyűjtemény, Horák Magda szerkesztésében. Ő alapvetően a korabeli sajtóból gyűjtötte össze anyagát. Volna lehetőség egy másik dokumentációs kötet összeállítására is, azoknak a visszaemlékezéseiből, akik fiatal emberként részt vettek az OMIKE Művészakció rendezvényein. A mi számunkra is sokat jelentett, hogy cikkünk írása közben fogadott bennünket dr. Tímár László művészettörténész, aki 1943-ban, az érettségi letétele után Bánóczi László mellett dolgozott az OMIKE színházi előadásain.
A szinielőadásokat a Goldmark teremben, a Hollán utcai kultúrteremben és a Bethlen téren tartották.37 A Művészakció finanszírozásához a bevétel teljes körben zsidó forrásból származott, melyhez az egyesület pártoló tagokat gyűjtött. A színházi és operaelőadások közönsége a tudósítások szerint magas színvonalú művészeti élménynek volt részese, és ez fokozottan érvényes a zenei előadásokra is. A későbbiekben is elismert művészként számontartott előadók sokaságából kiragadva Fischer Anniet, Rózsa Verát, Székely Mihályt, Starker Jánost és Komor Vilmost említem. Az OMIKE színházát berlini mintára alapították, engedélyezni a Színház- és Filmművészeti Kamarának kellett. Az engedély megadásának feltétele az volt, hogy csak zárt előadásokat rendeznek, tehát csak a hitközséghez tartozók látogathatják ezeket. Így nyilt meg 1939. november 11-én a színház, a következő programmal: Hamlet monológja, majd Lessing „Bölcs Nathan”-jából az un. gyűrűparabola, részletek Stefan Zweig „Jeremiás”-ából, haszid legendák Martin Bubertől. A magyar zsidó alkotókat Szabolcsi Lajos, Molnár Ferenc és Kiss József művei képviselték. Erről az előadásról – mint a későbbiekről is – a zsidó sajtóban jelentek meg recenziók.
Meg kell említeni, hogy a színházi előadásokra és a zenei produkciókra bérletet lehetett váltani. Ezek megvételét egyfajta zsidó „patrióta” gesztusként értelmezték. Nemzsidó színházban nem zsidó színészeket „nem illett” megnézni.
A színház rendszeresen teltház előtt játszott, sőt, az előadások alkalmával tematikusan odaillő kiállítást is rendeztek. Felmerül a kérdés: Hogyan lehetett mindezt finanszírozni? Dr. Tímár közlése szerint sok művész honoráriumot kapott produkcióáért, mások viszont maguk fizettek a saját fellépésükért, mint pl. Komor Vilmos illetve Failoni karmesterek. Amerikából is érkeztek nagyobb összegek – ezt lehetett hallani – pl. Czukortól, Korda Sándortól és Molnár Ferenctől.38
A képzőművészektől az írókig, a magyar zsidó értelmiség színe java szerephez és ezáltal megélhetéshez jutott az OMIKE Művészakció keretein belül. 1942-ig 80.000 néző élvezte az előadásokat, melyekről a Magyar Zsidók lapjában 1942. június 25-én megjelent tudósítás kiemeli, hogy csak meghatározott „zárt kör” számára elérhetők,39 csak a hitközség tagjai vehettek részt az eseményeken. A kör bezárult, zsidók játszottak zsidó közönségnek, zsidó témákról.
1939 ősze és 1944 februárja között összesen hat képzőművészeti kiállítást rendeztek, magánlakásokban, a mensa illetve a pesti hitközség helyiségeiben. Elsősorban fiatal progresszív művészek mutatták be alkotásaikat, mint Ámos Imre, Anna Margit és Bálint Endre. Az elsődleges cél ezzel az volt, hogy a fiatal képzőművészeket, az un. szentendreieket támogassák. („Fiatal, progresszív és zsidó művésznek lenni három olyan terhet jelent, melyeket a mai nehéz időkben csak a legnagyobb idealizmussal lehet elviselni.” – írta Ámos Imre 1939-ben.)
Bár 1944 januárjában még ősbemutatóra készül az egyesület – Pap Károly „Mózes” című művét viszik színre, és felcsendül Kelen Hugó „Zsoltár”, valamint Kadosa Pál „De amore fatali” című, József Attila verseire írt zeneműve – az OMIKE tevékenysége 1944. március 19-i feloszlatásának napján véget ér. Az előadók is és a támogatók is – a visszatérők kevés hányadától eltekintve – a holokauszt áldozatává váltak.
Zárszó
Az OMIKE 35 éves fennállásának idején folytatott tevékenységét tekintve megállapítható, hogy az egyesületet a magyar asszimiláns zsidóság hozta létre a sajátos, magyar-zsidó, zsidó- magyar kultúrájának és műveltségének ápolása és továbbörökitése céljából. Az egyesület tevékenységének tartalmát jelentősen befolyásolták a környezetében zajló gazdasági és politikai folyamatok: megállapitható, hogy amilyen mértékben zárultak be az ajtók a zsidóság előtt, olyan mértékben nyílt ki, erősödött meg a magyar zsidóság öngondoskodó- és önfenntartó képessége. Ez akkor egyben a zsidó identitás megerősödését is jelentette.
Lábjegyzetek
* Elhangzott az ELTE Germanisztikai Intézetében rendezett konferencián 2008. június 13-án.
Scheiber Sándor: Magyarországi zsidó feliratok. Budapest: MIOK 1960, 18-19. o., 23-24. o., 26. o., 28. o., 33-34. o., 38-43. o.
2 Haraszti György: Két világ határán. Budapest: Múlt és Jövő kiadó 1999, 29-30. oldal
3i. m. 58. oldal
4Gyurgyák János: Zsidókérdés Magyarországon. Budapest: Osiris Kiadó 2001, 28. oldal
5 i. m. 35. oldal
6Corpus Iuris Hungarici 1867.
7 Gyurgyák János (2001): 62. oldal
8 Gyurgyák János (2001): 71. oldal
9Jehuda Don: A magyarországi zsidóság társadalom- és gazdaságtörténete a 19-20. században. Budapest: MTA Judaisztikai Kutatóközpont – Élet és Irodalom 2006, 7-8. oldal
10 Gyurgyák János(2001): 74. oldal
11Haraszti György(1999): 245. oldal
12Dr. Vita Emil: Egyesületi jog. Budapest: A Gyakorlati Közigazgatási Könyvtár kiadása 1906, 16 oldal
13„Ősi hittel, becsülettel a hazáért!” OMIKE Országos Magyar Izraelita Közművelődési Egyesület 1909-1944. Válogatott dokumentumok. Szerkesztette Horák Magda. Budapest: Háttér Kiadó 1998, 8-9. oldal
14 Horák Magda (1998): 44. oldal
15Horák Magda (1998): 23. oldal
16Horák Magda (1998): 27.-34. oldal
17Horák Magda (1998): 35. old.
18Horák Magda (1998): 47. old.
19Horák Magda (1998): 65. old.
20Horák Magda (1998): 100. old.
21Horák Magda (1998): 112-114. old.
22Horák Magda (1998): 123. old.
23Haraszti György (1999): 245. oldal
24Jehuda Don (2006): 53. oldal
25Horák Magda (1998): 128. oldal
26Horák Magda (1998): 140-146. oldal
27Horák Magda (1998): 170. és 185. oldal
28Horák Magda (1998): 173. old.
29Horák Magda (1998): 182. old.
30Gyurgyák János (2001): 124-135. oldal
31Horák Magda (1998): 150. oldal
32Horák Magda (1998): 220. old.
33Horák Magda (1998): 227. old.
34Horák Magda (1998): 261. old.
35Horák Magda (1998): 251. old.
36Horák Magda (1998): 263. old.
37Ezúton szeretnénk köszönetet mondani dr. Tímár Lászlónak az interjúért, a közölt információkért.
38Horák Magda (1998): 460. old.
39Horák Magda (1998): 460. old.