Magén István
A zseni
Abban az üres csendben, abban a kopogós, szaggatott jelekkel és ábrákkal teleaggatott pillanatban, a zakatolásnak is beillő hangközegben, mely egy kis fantáziával olyan volt, mint valami fűcsomókkal telenőtt tengerparti félsivatag, melyben rókák, kígyók, teknősbékák kergetőznek, gekkók emelik fel magasra a fejüket, hogy kilássanak a köréjük tornyosuló, az ő világukban felhőkarcolónak számító bokrok, kövek és földhányások közül, szóval amely olyan volt, mint egy mély, üres és dermesztően sivár gödör, Falus, aki valamilyen okból állva maradt, és a magas ablakok felső keretlécei felé fordította a tekintetét, vagy inkább a függönykarnisok irányába, melyek vészes könnyelműséggel lógtak két-három, láthatatlanul elhelyezett szögre felakasztva, azt a látszatot keltve, mintha a levegőben lebegnének, azt mondta:
– Vén hülyékkel soha nem szerettem együtt dolgozni… – Olyan ártatlan babaarccal nézte a szemközti álmos tűzfalat, melynek már réges-régen el kellett volna tűnnie valami tündöklő homlokzat mögött, hogy nemcsak a mondat jogosságát, de igazságos voltát sem vonta kétségbe senki.
Egyedül ő lepődött meg. Nem is helyes kifejezés az, hogy meglepődött, inkább úgy mondanám, hogy megriadt. Hosszúkás arcára kiült a páni félelem, de csak egy másodpercre, annyira csupán, amennyi elég volt ahhoz, hogy kétségbe vonja, megvádolja, ki nem mondott becstelenséggel illesse mindazokat, kik nem értenek vele egyet. Az öregek, akiknek ez szólt, úgy tettek, mintha nem hallottak volna semmit. Péter sem értette, hogy hogyan sodródhatott ennyire mélyre. Kedvelte a két bácsikát, felnézett rájuk múltjuk miatt, történetesen azok miatt az esztendők miatt, amikor annyi badarságot összeírtak. Aztán ahogyan ugrottak a másodpercek, sántikálva, de szélsebesen, mint egy nikkelbolha, vagy egy kitépett lábú légy, arra gondolt, hogy az amit most tesz, nem is olyan gonosz dolog, az emberek megvetik, szétzúzzák, letaszítják az efféléket. Most az egyszer, talán először életükben ők is megérezhetik… Hogy nagy valószínűséggel még nem éltek eleget, nem tapasztaltak eleget…
Mellesleg meg sem rezdült az arcuk. Nem biztos, hogy azért nem, mert már annyira hozzászoktak az udvariaskodáshoz, a kompromisszumokhoz, a bábáskodáshoz mindenütt és minden körül, a szemforgatáshoz, mely éppen csak illett az arcukra, igaz, megszürkítette azt, elhalványította a pillantásukat. Egymás mellett ültek. Még hasonlítottak is. Mit hasonlítottak! A felületes szemlélő szemében olyanok voltak, mint két, tyúkszartól éppen megtisztított, friss tojás. Szürke öltönyt viseltek, nem voltak kopaszok, pedig már jól a hetvenes éveiknek a derekán jártak, előre nézve egyenes tartással üldögéltek, a fejük nagyon kicsi szögben csak néha fordult jobbra, vagy balra, akkor is csak azért, hogy a szemük sarkából egymásra sandítsanak.
Ami elhangzott, elhangzott, gondolta Falus Péter, egyet igazított a mosolyán, ettől még szemtelenebb lett az arckifejezése. Nem tudni, mi tette azzá, de mindig szemtelen volt. Még akkor is, ha udvariaskodott. Ha evett, akkor is. Ha nyájaskodott, ha az érdekei úgy kívánták, ha olyanokkal beszélgetett, akiktől támogatást remélt, akiket fel lehetett írni a „listára”, persze csak ha már minden kötél szakadt, ha jóformán már nem maradt más, nos, akkor az a bizonyos szemtelen arcvonás, melyet egy ügyes lendülettel az arcára kanyarított az isten, nos, akkor ez az arcvonás fenyegetővé vált. Ha ehhez még hozzávesszük kicsiségének, soványságának, bizarr voltát, mely kiismerhetetlenné, kiszámíthatatlanná tette, hiszen világos volt, hogy fizikailag tehetetlen, illetve ha nem az, akkor rendkívüli képességekkel rendelkezik, boszorkányos ismeretekkel, melyek megacélozzák gyorsaságát, lazaságát, pontosságát, keménységét és kitartását. Ráadásul halk mozdulatai voltak, mint a macskának, kecsesek és cél nélküliek, mint a szélben bólogató faág. De természetesen és mindent félretéve ugyanezek csak harmadolták, vagy negyedelték azt az érzést, melyet csupán ritkán érzett, mely nyavalygás volt, szimpátiáról, elvekről, becsületességről, gonosz erőkről és ártásról, praktikákról és varázslásokról.
Lehet, hogy arra a két regényére, meg arra a nyeszlett novelláskötetére volt olyan vagány. A regények nem voltak vastagok, ráadásul rossz minőségű papírra nyomtatták őket, gyatrán ragasztották a gerincüket, és így könnyen kiestek a lapok, összegyűrődtek, ami olyan küzdelmessé tette az olvasást, mintha az olvasónak egy papírhalmon kellett volna átrágnia magát. Eszes zagyvalékok voltak, azok a jelenetek, sőt, ahogyan ő maga nyilatkozott könyvéről egy újságnak, büdösek és légyszartól piszkosak is. Ha egy kicsit szőrszálhasogatók akarnánk lenni, nyugodtan kimondhatnánk, hogy Falus kipróbálta…
Most az jut az eszembe, mert én is ott voltam ezen a megbeszélésen, hogy ennek a fiatalembernek, figyelembe véve a pofátlanságát és a nagyképűségét, igen tehetségesnek kellett lennie, ha igazolni, ha valaha, valamikor és valahol igazolni akarta mindezt.
– Ki a zseni köztünk? – kérdezte egy fellegzős pillanatában, lehetett volna színt vallani, de senki sem tette. Meglepett. Nyilván magát hitte annak. Hetekig nem mentem a megbeszélésekre, elfelejtettem, persze hallottam róla, és csak amikor összecsaptak a feje felett a hullámok, akkor siettem oda, hogy gyönyörködjek a szenvedésében.
Nem volt miben gyönyörködni. Egy feketehajú, darázsderekú csinibabával jelent meg, és ez a tény azonnal kétségbe vonta a sajnálkozás lehetőségét, sőt a legkisebb esélyt sem adott rá, és azt is elfelejttette mindenkivel, hogy elhagyta a felesége. Halványan még emlékeztem arra az estére, amikor valahol a belvárosban, egy sötét bérkaszárnya harmadik emeletén éjfélig tartó vitába bocsátkoztunk valami jelentéktelen dologról, és egyszer, a nyitott ajtón át kitárulkozó hosszú előszobában megláttam Zoát, így hívták a feleségét, egy szakadt tréningruhában, a szája sarkában lelógó cigarettacsikkel, éppen valami felmosóval, meg vödörrel ügyetlenkedett. Szerettük Zoát. Láttam, hogy másnak is odaszegeződik a tekintete, hogy talán ugyanarra gondolunk mindannyian, arra, hogy még ebben a szakadt, koszos, szálaira foszlott ancugban is vonzó, ha nem szexis. Most kellene lencsevégre kapni, gondoltam, hiszen végtére is jó nevű újságírónő, riporter, tévés személyiség, akinek ezt az oldalát még nem ismerik, nyilván jót tenne az imázsának a lumpenes szájtartás, a kiábrándult tekintet, a hanyagul feltűzött, rugózó hajtincsek, és persze a gyönyörű alakjára feszülő viseltes tréningruha.
Senki előtt sem volt kétséges, hogy ha egyáltalán van közöttünk zseni, az csak Falus Péter lehet. Amikor a várva várt könyve megjelent, illetve megjelent az a vékony, keményfedelű valami, ami rendes körülmények között alig tért volna el egy iskolai füzettől, ez a róla kialakított kép átadta a helyét a vitának és a veszekedésnek, nyugodtan kimondhatom, hogy civódásnak. Az apró betűkkel szedett könyvecske olyan volt, mint egy kiáltvány, mint egy invokáció, elolvastam, lenyűgözött, pedig ha valaki megkérdezte volna, hogy miről szól, csak hebegtem volna.
Az volt a legkülönösebb, amikor megverték. Mint már említettem, Péter nem volt egy izomkolosszus, de rövid ideig tartó őrjöngései félelmet keltettek, tiszteletre, megalkuvásra kényszeríttették ellenfeleit, vitapartnereit, akik jobban féltek éles eszétől, megszégyenítő következetességétől, mint apró, csontos ökleitől, melyek összerepedezett kövecskékre emlékeztettek. De akkor, egészen egyszerűen, és erre aligha találnék jobb kifejezést, Falus Péternek szétverték a pofáját… Falus Pétert beleverték a betonba.
– A nőügyei… – gondoltuk. Annyira eltorzult az arca, hogy hetekig nem mutatkozhatott a nyilvánosság előtt, az utcán, a szórakozóhelyeken, de még a könyvnapon sem, ahol valóban tátongó űrt hagyott maga után. Akik látták, és minden irodalmi jártasságukat latba vetve megpróbálták ecsetelni, valóban szörnyű képet festettek róla. Azt mondta valaki, hogy a száját mintha áthelyezték volna az arcában, mintha új lyukat fúrtak volna valahol a füle mellett. Az orra valósággal szétkenődött, mesélte valaki, mint amikor nyers tésztát széttrancsíroznak, vagy agyagot laposra kalapálnak, vagy mit tudom én… Sem én, sem mások nem merték megnézni, inkább csak egymás között tárgyaltuk az ügy részleteit, fontoskodtunk, tudálékoskodtunk, lármáztunk.
Egy napon elindultam hozzá, mert a sajnálat és a kíváncsiság furcsa elegyet alkotva lötyögött a bensőmben, mint valami demizsonban felejtett megsavanyodott bor. Már a lépcsőházban jártam, amikor különös, furcsa, dermesztő érzésektől vezérelve, melyek olyanok voltak, mintha vadállatok verekednének bennem, ádázul tépve, harapva, szaggatva egymást, összecsavarodva, mint valami kötél, eggyé kovácsolódva a haragban, a gyűlöletben, körben lépdeltem a körfolyosón, elhaladtam az ormótlan, batár ajtó előtt, melyre az volt kiírva, hogy Falus Péter, alatta pedig Odri Zsóka, semmiféle „né”, egy asszony szabad, független feminimmel, szóval elhaladtam az ajtajuk előtt, és anélkül, hogy becsöngettem volna, tovább lépdelve ismét elérkeztem a lépcsőházhoz, és folytattam az utamat lefelé a lépcsőn.
Csak akkor lélegeztem fel, amikor ismét kint voltam az utcán. A füttyögő, borús, vad szelek, amelyek aznap át- meg átszelték a várost, egy kocsmába kergettek, meginni valami ártatlan frissítőt, egy távoli sarokban lévő asztalkánál ülve megpillantottam Pétert, a tenyerébe támasztott arccal, tekintete a gomolygó, füstös semmibe mélyedt. Mozdulatlan volt. Igyekeztem eltűnni a tömegben, mely folytonosan ki-bejárt ennek a kocsmából, cukrászdából és éjszakai mulatóból kevert lipótvárosi elegynek az ajtaján. Alaposan megfigyeltem az arcát, anélkül, hogy ő észrevette volna, a pózt, mely olyan volt, mint egy rossz szobor, pózoló, drámaian érzelmes, és kaotikus, a feje kissé oldalra billent, az arcán lévő dudorok, az orra, melyet beletemetett a tenyerébe, a homloka, mely merőlegesen omlott lefelé, mint valami sziklafal, a fülei, melyek szárnyakként szétálltak, és az ember azt várta tőlük, hogy megmozdulnak és gazdájukat felrepítik a levegőbe, a szeme, mely hurkák és repedések közé szorulva elveszett, illetve valami aprócska fénypont verődött vissza a gödréből, mint a kút vizében virító csillag, elnagyolttá tette, félkésszé, mintha még dolgozna rajta az isten. Ebben a pillanatban nem kételkedtem a zsenialitásában, ugyanakkor gyűlöltem is, mert irigykedtem rá, illetve nem irigykedtem, csak bosszantott, furcsállottam a felismeréseknek azt a láncolatát, mely eddig elvezetett, nem is annyira furcsának éreztem, mint inkább hamisnak, és…
Hónapokig nem láttam. Már-már talán el is felejtettem. Nem lett volna nehéz, mert elképzeltem, mint a sziklaugrót, aki elrugaszkodik, és zuhan lefelé, zuhan, és zuhan… És akkor, szinte egyik napról a másikra, a nézhető, olvasható és hallgatható médiákban kezdett pattogni a neve. Valami regény kapcsán megint. Valamit írt. Valami rögeszmés ügybuzgalomtól vezérelve beleszólt a mások dolgába, abba, melybe nem lett volna szabad. Amikor megláttam az arcát a televízióban, észrevettem, hogy felnőtt, sőt megöregedett. Hol volt már az örök, szemtelen kamasz fiú! Az a kifejezés dölyfös elszántsággá érett. A gúny, mely korábban sütött a tekintetéből, ekkorra már valamiféle lemondássá zsugorodott, illetve megfigyeltem, hogy mennél inkább próbálom elemezni kusza vonásait, annál dermesztőbb az arckifejezése. De lehet, hogy csak én láttam annak. A korábbi dolgok ismeretében, csak az én szememben, az én agyamban játszódtak le azok az apró elmozdulások, azok a kényszerű illeszkedések, azok a lebegések és suttogások, melyek ezt, vagy azt elhitették róla.
Ünnepelték. Bulvárlapok címlapjain pózolt. Nagymellű bombázókkal fényképeztette magát. Az a könyv, mely arról a bizonyos kényes ügyről szólt, melyhez semmi köze sem volt, illetve nem több mint bármelyik állampolgárnak, és amiért ajnározták és fenyegették is, mind egy szálig elfogyott. Versengtek érte a tévériporterek, de csak én vettem észre, hogy mennél többet szerepel, annál jobban kopik szeméből a fény… Bizonyosan csak én vettem észre azt is, hogy a tartása olyan lett, mintha zsákokat cipelt volna a vállán. Meg hogy a térde megroggyant egy kissé, és hogy a hangja el-elcsuklott, néha el-ellobbant, mint a kihunyni készülő tűz.
Azt, hogy fenyegetik, az öregektől tudtam meg, akik aggódó szeretetükkel üldözték. Egyszer egy napfényes délelőttön az Erzsébet téren bandukoltam. Ott ültek a szobor alatt néhányad magával hevesen gesztikulálva, összehajolva, meg kiegyenesedve, mosolyogva, meg elkomorulva.
Megrendültem. Amit elmondtak, annak a fele sem volt tréfa. Hónapok óta fenyegették. Halálra ítélték. Annak a bizonyos szervezetnek a tagjai, vagy az a csoport, vagy mit tudom én kik, ítélkeztek felette, és az ítélet: golyó. Csak akkor kegyelmeznek meg neki, ha visszavonul a nyilvánosságtól, kijelenti, hogy ártatlanul vádolt meg embereket, hogy ha nem ír többet, nem szól, és nem nyilatkozik. Féltem és láttam, hogy azok is félnek, mert a félelem és a féltés rokon. A régiek közül már senki sem kereste, hozzáférni sem lehetett egykönnyen, csak a két öreg kerülgette atyai alázattal.
Egyedül volt, jobban mondva ezrek vették körül, de ebben a tolongásban elfelejtkezett saját magáról, arról a partnerségi viszonyról, melyet egy egész életre kötünk önmagunkkal. Még jobban körülvették a nők, most egy rövid hajú szőkével hajtott, aki olyan volt, mint egy magasra nyúlt, csillogó izomzatú párduc. Már régen nem lakott együtt Zoával, úgy hallottam, hogy a riporternő leszokott a dohányzásról, és aerobicra járt.
Eltelt pár hónap. Péter lekerült a címlapokról, mentek a dolgok a maguk útján.
Egyik reggel, egy hűvös októberi hajnalon, tehát nem is reggel, inkább nem sokkal éjfél után, éppen hazafelé tartott. A Lajosmező utcánál, ott, ahol kikanyarodik a busz, a lámpánál, ahol olyan sokszor haladtam át én is, meg mások is, a ciprusokkal, meg tujákkal teleültetett játszótér árnyékokkal borított meghitt sarkából, ahol délelőttönként fiatal anyukák szoktak játszani gyermekeikkel, felugatott egy géppisztoly. Én már csak a kicsi, összeesett, felismerhetetlenné sebzett holttestét láttam a híradóban.