Michael Ben-Menachem
Játék papírkatonákkal
Szerzőnk Svédországban él, pszichológus, klinikavezető. Könyvei több nyelven megjelentek, jelentős tudós. Magyarországot a hatvanas évek közepén hagyta el; élt Ausztriában, Izraelben. Az egyetemet Uppsalában végezte, tevékenykedett az Egyesült Államokban, Londonban.
Szépíróként is ismert. Önéletrajzi regénye, amelyből most részletet közlünk, két nyelven is megjelent. Nevét Magyarországon szakkörökben jól ismerik, Budapesten több előadást tartott, egyik kötetét tankönyvként használják.
Bécsben
Egyszerre csak ott állt a pince közepén, a lépcsőn, mert néhány fok vezetett le a pincébe, megállt és körülnézett. Majd egy lendülettel a vállára dobta furcsa formájú fegyverét, amelyet eddig két kézben tartott, és elmosolyodott.
Kistermetű, olyan mongolos, vagy tatár képű legény volt, szürke pufajkában. (Ezt a szót, persze, csak később tanultam meg). Fegyvere, egy tömzsi puskaszerű dolog, lukacsos, rövid csővel – azt is csak később tudtam meg, hogy nem a puskacső volt lyukacsos, hanem a csövet körülvevő, nyilván a hűtést szolgáló külső, vastagabb cső, no meg egy dobszerű, lapos tár.
Sokan voltunk a pincében, ápoltak, ápolónők vegyesen. Mindez egy bécsi kórház pincéjében. 1944 áprilisában. Én január óta voltam itt, sohasem derült ki igazán milyen okból. Hogy apunak miként sikerült engem ide bedugnia, arról fogalmam sincs.
Több mint három hónapot töltöttem ebben a kórházban a császárváros szétlövésének idején. Bécset egy SS-hadosztály védte, mégpedig háztól-házig. A bombák meg potyogtak, amerikai és orosz gépekből vegyesen. A légvédelmi ágyúk meg ugattak olykor a gépfegyverek meg a golyószórók is. Változatos műsor volt, szórakoztató is, hiszen ott ültünk a légvédelmi pincében naphosszat.
Ez az elmúlt három hónap végül is homályos ködben derengett előttem. Altattak-e bennünket, vagy talán orvosi kísérletnek voltunk alvó tanúi, ki tudja. A karácsonyi borzalmak óta jóformán semmire sem emlékeztem.
Karácsony másodnapján, mint minden délelőtt, pont tízkor felbúgtak a szirénák, jelezve a légiriadót. Én megígértem apunak, hogy minden légiriadónál szépen lemegyek a bunkerbe.
Apa messze volt, vasutat építettek, talpfákat, síneket raktak le minden bombázás után, hogy a nyugat felé guruló vonatok (amelyek még épen maradtak) folytathassák útjukat. A bombázás után egy órával már helyreállítottak legalább egy sínpárt.
A németek fejvesztetten menekültek, kellett a sín, kellett a vonat. Csak azt is jóval később tudtam meg, hová igyekezett a legtöbb vonat. Az ember azt hitte volna, hogy a vonatok a visszavonuló német hadsereg maradékát mentették nyugat felé. Pedig dehogy! A vonatok többsége a haláltáborokat igyekezett elérni.
Mikor jött a riadó, apáék a közeli hegybe vágott számos borpince egyikébe húzódtak. Ezek a picék remek, bombabiztos óvóhelyeknek bizonyultak. Én meg hát, uzsgyi, le a mi bunkerünkbe. Táborunk a híres Práter, a bécsi városi erdő közelében állt a Praterspitz-en. Barakktábor volt ez, a Todt szervezet kezelésében. A „mi” todtosaink osztrákok voltak, és persze mindig hangoskodtak, hogy „Aufstehen”, „Ruhe” „Los los”, „Schneller”, meg hasonlókat, de azért különösebben nem verekedtek, többnyire meglehetősen rozogák voltak.
A munkások ukránok, szerbek, olaszok, magyar zsidók vegyesen, már kora hajnaltól munkában, csak a nagyon öregek és a gyerekek maradtak a táborban, no meg a todtosok. Az édesanyák gyárakban, kórházakban dolgoztak, mint ingyenmunkások.
Én két dologgal nem tudtam megbarátkozni. Először is, most először nyolc éves életemben, koplaltam. A gyomrom remegett, fájt, hányinger környékezett étvágy helyett. Reggel darabka, héj nélküli fekete kenyeret kaptunk, meg valami barna löttyöt, amit őreink kávénak neveztek. Délután aztán „Dörgemüze”-t osztottak. Este is sorba álltunk a barna löttyért, a kevés ragacsos kenyérért. Nem tudom mi jobb: egyszerűen éhen halni vagy csak lassan, fokozatosan. Én éjjel- nappal csak az evésre gondoltam, de már nem voltam éhes, csak egy fájó ürességet éreztem a gyomromban.
Persze voltak azért szerencsés napjaink. A bécsiek, a temetőbe igyekezvén, elhaladtak a táborunk mellett. Az, aki kijár halottaihoz, nem lehet rossz ember. Így is volt. Mi tagadás, mi gyerekek bizony kéregettünk, kinyújtva sovány kezünket a szögesdrótkerítés hézagjain. Egyszer kaptam egy szőlőfürtöt. Először el sem hittem, hogy a kezemben tartom, hogy ez igazi szőlő, és hogy az enyém. Ráadásul szagos szőlő volt, amit otthon amúgy is nagyon szerettem. Egyszer meg valaki hatalmas paradicsomot nyomott kéregető kezembe. Faltam, majszoltam ezt a kincset! Manapság is, ha néha veszek paradicsomot, egyet kiválasztok, és várom a várható élvezetet. De ezek a távoli országokból érkezett és nyilvánvalóan éretlenül leszedett paradicsomok ilyenkor télidőben már, sajnos, nem váltják ki a kulináris emlékezetet.
Egyszer egy héten aztán mindenki kapott kis darab margarint, kanálka kristálycukrot és valamennyi műlekvárt. Ezeket a kincseket aztán szép gondosan ráraktam arra a darab kenyérre, amit hozzá kaptunk, és mit mondjak, egy harapásra bekaptam. Aztán várhattam persze megint egy hetet a következő osztásig. Hét nap borzasztóan hosszú idő egy ilyen kis fickónak, mint én voltam. A kín főleg abból állt, hogy minden nap belekerült a gyomrunkba valami, így aztán szervezetünk nem tudta teljesen feladni.
Meg aztán fáztunk is, irgalmatlanul. Ez volt a másik dolog, amivel semmiképpen sem tudtam megbarátkozni. Az édesanyák, akik a gyárakban dolgoztak, kicsempésztek egy-egy fél takarót a derekukra tekerve. Ezekből a fél plédekből aztán remek kabátkák, ujjasok készültek éjszakánként a barakkokban. De hát az én édesanyám nem volt velünk, így aztán nekem nem varrt senki sem kabátot, sem meleg ujjast. Nyári szandálban és rövidnadrágban jöttem el Orosházáról, most meg már kemény hideg volt, december Bécsben. Valaki azt ajánlotta, szerezzek egy kis újságpapírt, abba göngyöljem be a lábamat, különben lefagynak az ujjaim (le is fagytak).
Mindegy, ismertem egy fiatalabb todtost, Paul névre hallgatott. Nehéz ügy volt ez, mert tilos volt a raboknak újságot olvasni. Paul is csak csóválta a fejét.
Mégis, pár nappal később, mikor ott lófráltam a lagerplatzon, elsietett mellettem, és kis csomagot nyomott a kezembe. Hónom alá kaptam az adományt, és loholtam be vele a barakkunkba. Ott, az ágyamon ülve (alsó ágy volt), óvatosan kibontottam a csomagot. Jó nagy darab újságpapír volt, a közepén meglehetősen ráncos, piros almával. Nem tudom minek örültem jobban , az újságpapírnak vagy az almának.
Schwartz bácsi, apám öreg orosházi barátja, némán figyelte a fejleményeket.
– Mihez kezdesz az újságpapírral Miki? – kérdezte végül.
– Bebugyolálom vele a lábaimat – feleltem.
– Csak, mert gondoltam, ha megengednéd, elolvasnám előbb az újságot. Aztán segítenék neked megcsinálni a papírkapcákat.
Azonnal ráálltam az alkura.
Ezután Schwartz bácsi kényelmesen elhelyezkedett a barakk egyetlen székén, és a gyönge világítás mellett, agyonbütykölt pápaszemével az orrán, elkezdett olvasni. Én meg szagolgatni kezdtem az almát. Az ember nem esik csak úgy neki egy ilyen ritka csemegének azonnal. Ez a kis ráncos piros alma valóban fejedelmi volt. A lakoma után az ujjaimat gondosan leszopogattam.
Néhány öreg táborlakó megőrizte imakönyvét, sőt olyanok is voltak, akik a hajnali derengésben, a jéghideg barakkban, az imaszíjaikat is felcsavarták. A todtosok, úgy látszik, hagyták ezt, nyilvánvalóan ők is tudták már, hogy a németek elvesztették a háborút, és csak idő kérdése, mikor lesz vége az egésznek. Ezek a todtosok mentek volna már haza. Azért ordibáltak persze mindenfélét, de nem olyan meggyőzően, mint annak előtte. Meg aztán munkatábor volt a miénk, még ha kórház is, nem megsemmisítő tábor, amelyek létezéséről csak a háború után értesültünk, akkor sem hittük el egyből
Tény, hogy itt voltunk a Praterspitz-en és karácsony második napján reggel tízkor felbőgtek a szirénák, mint minden más napon. Én az elsők között érkeztem a bunkerbe, ügyesen átcsúszva a szögesdrótkerítés alatt, ahol valaki egy szemrevaló, de főleg igen praktikus lyukat szerkesztett pont erre a célra, így nem kellett körbeszaladni az egész tábort, hogy a pincébe jussak. Irina, egy ukrán kislány, akivel sokszor voltam együtt légiriadó alatt, tizenhárom-tizennégy éves lehetett, de lehet, hogy több, csak az éhezéstől látszott fiatalabbnak. Apró mellei már duzzadni kezdtek szürke, kopott blúza alatt, de ez engem akkor még egyáltalán nem érdekelt. Mindegy, azért jól belefészkeltem magam az ölébe, és hogy teljen az idő, hozzá fogtam tanítani a magyar számokra. Ment is, aránylag elég jól, szépen ismételgette utánam, hét, nyolc, kilenc… remek ukrán kiejtéssel.
A mi bunkerünk közvetlenül a tábor drótkerítése mellet helyezkedett el. Előtte, a másik oldalon, futballpálya nagyságú betonozott térség terült el, ami nem tudom, milyen célt szolgált. Ennek a másik végén állt a második óvóhely. Voltak, akik oda szaladtak, egyrészt megszokásból, másrészt így messzebb kerültek a lágertől, és ott szabadabban érezték magukat. A betonpályával párhuzamosan járdát építettek, azon túl futott az országút, és azon túl csenevész bokrok következtek. Innen viszont gyerekmagasságú kőlépcsők vezettek le a Dunához. A Duna szürkén, álmosan hullámzott, nyilván unta már a telet meg a háborút.
Szóval, mi Irinával és vagy harmincad magunkkal, a tábor kerítése melletti bunkerben lapultunk, és igyekeztünk, ahogy tudtuk, melegíteni egymást. Cudar hideg volt a nyirkos vasbetonfalak között. Egyetlen satnya villanykörte hunyorgott kétségbeesetten a plafonról.
Nem volt muszáj lemenni a bunkerba. Azazhogy muszáj volt, de a todtosok is szaladtak, és nem figyeltek oda, hogy ki ment le, ki nem. Így aztán akadt, aki nem ment le. Ezek alighanem nem hittek a bunker védelmi erejében. Azt tartották, hogy direkt találat esetén úgyis mindegy, hogy hol van az ember. Mások meg erőtlenek vagy közömbösek voltak, mindent a sorsra bíztak (mint szegény apám), s nem kívántak besegíteni. Az is igaz viszont, apa megígértette velem, hogy én minden riadónál lemegyek a bunkerbe, amit én már csak betyárbecsületből is betartottam.
Ezen a napon azonban, úgy látszik, senkinek sem volt igaza. Vagy mindenkinek. A bombák a közelünkben hullottak, a robbanások elkábították a hallásunkat, a betonpadló remegett alattunk, és a detonáció ereje a gyorsvonat sebességével vágtatott felénk. Egyszer csak, mintha minden hirtelen felgyorsulna, a detonáció előtti süvítés, a légnyomást már a számban éreztem, a fejem szaggatott, hogy aztán bekövetkezzék a mindent elsöprő dörrenés, a háború legfélelmetesebb zaja.
Aztán teljes csönd lett körülöttünk. A levegőbe dermedt porban csak betontörmelékeket és kiálló vasgerendákat láttam. És egy, a törmelékek alól kinyúló keze, meg egy ócska fekete cipőt. A kéz nem látszott igazinak. Szürke volt és poros, mint minden körülöttem. Egy hang sem hallatszott. Óvatosan megmozdultam. Irina feküdt rajtam mozdulatlanul. Megpróbáltam kibújni alóla, de minden irányban betonba ütköztem. Végül sikerült az oldalamra fordulni. Akkor vettem észre némi derengést. Egy helyen, elég messze tőlem, fény szivárgott be a romok között. Arra próbáltam kúszni, de csak nagyon lassan haladtam. Állandóan beleütköztem valamibe, össze is karcoltam magam. Akkor vettem észre, hogy még valami –valaki – mozog előttem. Nemsokára láttam is, hogy egy másik gyerek. Amikor közelebb kerültünk a fényhez, megismertem, Vera volt, Walleinstein Vera egy Orosházához közel eső faluból; nálam pár évvel idősebb lány. Ö már odaért a nyíláshoz és megpróbált kimászni, de a lyuk túl kicsi volt, félúton beszorult. Se ki, se be. Addigra én is odaértem. Minden erőmből, két kézzel kezdtem nyomni fölfelé. Vera nem szólt semmit, de végül kibukott a romok alól. Én kisebb voltam, sokkal könnyebben másztam, Aztán ott álltunk a romok között, dermedten, teljesen egyedül a szűrt téli napfényben, hunyorogva. Vera sírt. „Mindenki meghalt, mindenki meghalt” zokogott. Nekem is sírhatnékom volt, de visszatartottam, még nem fogtam fel igazából, mi is történt. Hunyorogva körülnéztem. Mondhatom, borzasztó látvány tárult a szemem elé. A tábor is találatot kapott, lángokban állt az egész.
A füstöt, a pernyét felénk fújta a szél, csípte a szemünket. Vera abbahagyta a sírást, már csak szipogott. Egy bombatölcsér pont a bunkerünk mellett volt, a bomba nyilvánvalóan jókora darabot feltépett a vasbeton alapzatból, és rádobta a bunker tetejére. A tető beszakadt, és maga alá temetett, mint később megtudtam, harminc embert. Vagyis csak mi ketten, Vera meg én maradtunk élve, és apróbb karcolásokon és az ijedelmen kívül, nem volt semmi bajunk. Ott álltunk vacogva, rongyainkban a jéghideg decemberi dermedt napfényben.
– Odanézz! – kiáltotta Vera.
Szörnyű képnek voltunk tanúi. Osztálytársam az orosházi zsidó elemiből, Szirt Bandi szaladt a betonpálya melletti járdán, és lángolt. Lángok csaptak elő a térdéből, a lábából. Bandi a másik bunkerben volt, onnan igyekezett felénk. Egy idősebb, kopasz ember, akit nem ismertem, talán olasz volt, szaladt utána egy valamikor rózsaszín paplannal a kezében. Végre utolérte Bandit rádobta a paplant, és ő is ráugrott. Mind a ketten a földre zuhantak. Úgy látszik a másik bunker is találatot kapott, tűz ütött ki, és Bandi ruhájába is belekaptak a lángok. Bandi később ugyanabba a kórházba került, mint én. Bőrén borzasztó égési sebek voltak, de lassan felépült és haza került, onnan pedig el, messzire. Azt hallottam, hogy mérnök lett, és Londonban él.
– Gyere – mondtam Verának, és rohanni kezdtem, át a járdán, át az országúton, be a jeges bokrok közé, le a hatalmas kőlépcsőkig. Akkor vettem csak észre, hogy Vera nem jött velem, ott maradt a bunker romjainál. A bombák még mindig hullottak, a srapnellek iszonyú vijjogással cikáztak a kőlépcsők fokai között. Én éppen lelapultam egy lépcső mögé, amikor éles fájdalmat éreztem az orromban. Odakaptam, a kezem csupa vér lett. A gellert kapott vasdarabok csak úgy röpködtek a levegőben. Letéptem a papírkapcámból egy darabot, azt szorítottam az orromra. Akkor vettem csak észre, hogy egy sovány osztrák, koszos micisapkával a fején, ugyanazon a lépcsőfokon lapult. Rám sem hederített. Tudtam, apám Florisdorf közelében dolgozott, ezért közelebb húzódtam a micisapkáshoz, és megrángattam a kabátujját.
– Florisdorf kaputt? – kérdeztem.
– Nein – válaszolta. Többet nem szólt.
Egy ideig még ott dekkoltunk a lépcsőn, de aztán lefújták a riadót, mi meg fölmerészkedtünk az országútra. Mit tehettem, lassan visszaballagtam a táborba, már amennyi megmaradt belőle. A todtosok próbálták eloltani a tüzeket a lángokban álló barakkokban, vajmi kevés eredménnyel. A mi barakkunk is szénné égett. A tábor közepén, meg a bejárat előtt az országúton, két mély bombatölcsért láthattunk, fel nem robbant bombákkal. A todtosok kis piros zászlócskákat tűztek ki a bombatölcsérek köré, sőt még táblákat is elhelyeztek felirattal, hogy „Verboten”. Ezt a szót nagyon ismertem már. Egyébként teljes volt a fejetlenség, még „Dörgemüse”-t sem kaptunk.
Estére aztán megjöttek a felnőttek a munkából. Kétségbeesésüket, ami a szemük elé tárult, nem lehet leírni. Mindenki a családját kereste, minden családból hiányzott valaki, egy gyerek, nagyapa, feleség…
Apámat csak később vettem észre. Amúgy sem volt kimondottan futkározó természet, de most szabályosan vágtatott a romok között.
– Miki! Miki! Miki! – kiáltozta.
Csak nézett rám csodálkozó szemekkel, nem tudta elhinni, hogy ott álltam előtte, papírkapcásan, vérző orral, de egyébként sértetlenül.
– Miki – mondta most már nekem. – Miki. Mikikém!
*
Most meg itt állt ez a kackiás mongol arcú katona a félrecsapott sapkájával a fején és furcsa fegyverével a vállán, és csak nevetett, nevetett feltartóztathatatlanul.
Aztán mindenki nevetett a Kinderspital pincéjében. Bennem is kezdett lassan derengeni, hogy innentől már egészen új élet kezdődik számomra, ami csak jó lehet. Iszonyúan jó. Persze, honnan tudhattam volna akkor még, hogy mi vár majd rám az elkövetkezendő húsz esztendőben.
A kacagás meg csak úgy hullámzott a pincében. Hiszen szabadok voltunk!