2009. 1. szám » Papp Richárd: Egy munkácsi zsidó életút

Papp Richárd: Egy munkácsi zsidó életút

Papp Richárd

Egy munkácsi zsidó életút

Mottó: „Én, amit hoztam Munkácsról, az nem más, mint, amivel szembe lehet állni a világgal. Ez pedig a szeretet.”

Hősömet több, mint tíz éve ismerem. Sanyi bácsi egyrészt azt a budapesti Bethlen téri zsinagógát is látogatja, amelyik közösségének tagja vagyok, és amely közösségről eddig több kulturális antropológiai tanulmányt és egy könyvet írtam. Sanyi bácsi a Bethlen téri kile megbecsült tagja. Halahikus tudása, önálló, sokszor kritikus véleménye a mai magyarországi zsidó életről, valamint ízes, kárpátaljai héber kiejtése szeretett színfoltja ennek a budapesti zsidó közösség életének. Ugyanakkor Sanyi bácsi mindig Munkácsról beszél, amikor az „igazi”, az „autentikus” jiddiskájt kerül szóba a Bethlen téren. A nyolcvanöt éves férfi szavainak, kora mellett a „munkácsi minta” is tekintélyt kölcsönöz, hiszen a munkácsi zsidó hagyomány olyan élettapasztalattal és tudással ruházza föl önmagában is Sanyi bácsit, ami a legtöbb budapesti zsidó életéből hiányzik.
Sanyi bácsi emellett gyakran jár Munkácson, minden nagy ünnepen és hétköznapokon is hazajár, hiszen háza is van még – ahogy ő még mindig nevezi – „otthon”. Az „otthon” hagyott friss élményeket és tapasztalatokat később megosztja a budapesti közösség tagjaival, akik aztán ezekből sokat és szívesen tanulnak. Magam is voltam Sanyi bácsinál vendégségben, ahol szeretettel teljes vendéglátásban volt részem. Az interjút Budapesten készítettem vele, de újra és újra visszaidézte munkácsi élményeimet: „láttad te is”, csatolt vissza közös munkácsi tartózkodásunkhoz. Úgy vélem, az a bizalom, ahogy megosztotta velem életének emlékeit, annak is szól, hogy voltam nála, és „testközelből” láthattam is életútjának szeretett környezetét.
Maga az interjú is inkább baráti beszélgetésnek minősíthető. Az interjúkészítés módszerét leginkább „abszolút strukturálatlan” interjúkészítésnek nevezném, hiszen hagytam, hogy Sanyi bácsi kötetlenül, a neki tetsző szerkezetben beszélje el életének állomásait, legfeljebb, ha úgy érezte, hogy elkalandozott a történet „tárgyától”, akkor „segítettem” neki az elbeszélés elhagyott fonalát megtalálni.
Ebből a szempontból is fontos, hogy milyen életszakaszokra osztotta fel életét, és azokat milyen módon kapcsolta össze közössége, valamint a történelmi-szociológiai kontextusok eseményeivel, változásaival, illetve hogyan értékelte mindezek egymásba kapcsolódását, hogyan minősítette élete, közössége sorsát, sorsfordulóit. Ennek fényében azt is láthatjuk majd az interjú olvasása során, hogy az életútban felidézett eseményeket, adatokat nem „objektív” történelmi pontosságuk teszi jelentőssé, forrásértékűvé, hanem az az átélt tapasztalat, a megélt történelmi sors, amely által nem csupán szemlélhetjük, hanem át is érezhetjük és ezáltal mélyebben meg is érthetjük a 20. és a 21. század eleji kelet-közép-európai zsidó sors jelentéstartalmait ezek üzeneteivel, tanulságaival együtt. Sanyi bácsi élete a zsidó Munkács különböző élethelyzeteit, színtereit is bemutatja nekünk.
Személy és közösség, az egyéni és a kollektív zsidó sors egymásra hatásának drámáját szemlélhetjük ebben az interjúban is, miközben megismerkedünk olyan páratlan etnográfiai részletekkel is, mint például a Latorca folyó mint közös „mikve” használata vagy a sábeszi randevúk eseményei. Az interjú szövege ezért önmagában is nagy etnográfiai értékkel bír.

A család és a gyermekévek – az „aranykor”

„1923-ban születtem. Apám szüleit nem ismertem, korán haltak meg. Édesanyám anyja munkácsi volt, nagyapám Lengyelországból származott, és a ’19-es háborúban, mikor bejöttek a kommunisták Munkácsra, és még nem is tudott jól magyarul. Úgy hívták: Piroska. Kérdezték nagyapámat, hogy hol van »piroska«, mert kellett mindenkinek olyan kokárdát viselni, olyan piros, piroska kokárdát. »Hol van piroska? Miért nincs a piroska itt?« – kérdezték. Azt nem értette, és mondta: »A Piroska otthon van.« »Na ha otthon van, akkor gyere!« – és bevitték a városházára. Szegény öreg ezt mindig elmesélte, bevitték a városházára, és jól elverték őtet. Ebben az időben nehéz volt. A nagyszüleim nekem már öregek voltak, mert akkor az 50- 60 évesek már nagyon öregnek számítottak.
Lengyelországból akkor még nyugodtan át lehetett jönni. Sok hószed is jött akkor. Az én nagyapám nem volt hószed, nem volt olyan nagyon vallásos. Vallásos volt, de nem járt strájmliban, sábeszra persze, volt fekete kalapja, hiszen tartotta, ahogy kell a sábeszt, de nem volt hószed. Aki nem volt olyan vallásos, az is úgy csinálta, hogy a másik ne tudja; mondjuk, rá fog gyújtani, akkor elmentek akár egy kilométert is, hogy ne lássák. Vagy például ha kártyáztak, bementek a vágóhídhoz, amitől nem messze laktunkt.
A nagyszüleim csináltak egy kis zöldséges boltot, almát árultak. Aztán amikor a nagyapám nyugdíjas lett, akkor mi már egy utcában laktunk az összes unokatestvéremmel; együtt az egész nagy család.
Ha kijöttünk az utcából, levettük a sapkát, mert az utcát akkor úgy hívták, hogy Zsidó utca, a cseheknél Juda Halévi utca. Most meg Wallenberg utca. A Zsidó utcában több templom is állt.
A szüleim. Anyám nagyon vallásos volt, parókában járt. Apám pedig mészáros volt, kóser mészáros. Az akkor úgy volt, ha betréflizett egy-két marha a héten, akkor már nem volt pénze az embernek. Akkor amúgy se volt sok pénze az embernek, mindenki szegény volt. Én gyerekként láttam apám egész munkáját. Nem ő vágta az állatokat, hanem ő az üzletben volt. Megvette az élő marhát, jött akkor 3-4 sakter, mert nem úgy volt, mint manapság itten [Magyarországon], hogy van egy sakter, aki mindent csinál. Nálunk az egyik vágta, a másik megnézte, hogy megvágta-e rendesen az ereket, a harmadik pedig megnézte a gyomrát, hogy nincs-e odanőve a gyomor a hasfalhoz, és az tényleg kóser volt, mert egy metsző nem tud mindenre figyelni. És ha meg tréfli lett, akkor el kellett adni a nem zsidó henteseknek.
A kóser mészárosokat csak »mészárosnak« hívták, a tréfli, tehát a nem zsidó árusokat meg »hentes és mészárosnak«. A kóser mészáros csak marhahúst vágott, de ha a marha is hibás volt, azaz nem volt kóser, akkor át kellett vinni, el kellett adni a nem zsidó hentesnek. Az átvette, de az kevesebb pénzt hozott, mert a tréflit úgyis odaadták a hentesnek, még a kóser húsból is a combokat, amit amúgy se lehet megenni. A combok, mondjuk, jobb pénzt hoztak, mert több rajtuk a hús, de ha az eleje betréflizett, akkor apámnak (de nem csak neki, hanem minden mészárosnak, nem is volt gazdag mészáros) egy-kettőt kivéve, de azok is csak azért, mert az egyiknek például a bátyja Amerikából állandóan küldte a dollárt, az egy csőd volt.
Nagyon szép gyerekkorom volt, de lingárok voltunk. Második gyereknek születtem. Heten voltunk összesen. Már csak ketten maradtunk. Van Amerikában, egy húgom és itt én. Mi elég jól éltünk, mert volt egy kis gazdaságunk, nem voltunk gazdagok, de jól éltünk. De voltak nagyon szegény emberek is.
Gyerekszemmel a zsidó Munkács nagyon szép volt. Főleg péntek este, szombaton meg vasárnap, mert vasárnap se dolgoztunk. A sábesz volt a legszebb, az egész család ott volt, nem emlékszem, hogy bárki kimaradott volna egy péntek esti vacsoráról, vagy pénteken ne mentünk volna templomba. Pénteken az úgy volt nálunk, Munkácson. Ott volt nálunk a mikve, abból jött ki a pára, és akkor elkezdtek szirénázni, hogy csukják be az üzleteket, mert a cseheknél ez meg volt engedve, hogy fél órával a szombat bejövetele előtt mindenkinek legyen jelezve, hogy zárjátok be az üzleteket. És akkor mindenki hazaszaladt, és felvett egy tiszta ruhát, zakót, inget, és mindenki ment a templomba. A hószedok a mikvébe is mentek. A mikve is tele volt péntek reggeltől estig, olyan volt a mikve, hogy a végén egy jó ujjnyi zsír volt.
Tus is volt benne, de hát nyáron ez se segített sokat, tudod, az izzadság. A mikvébe tisztán szabad csak menni, de reggel négyre már mentek, és este hatig vagy hétig azért be tudott piszkolódni. Ez azért főleg télen volt, mert azért nyáron az volt, hogy inkább mentek a Latorcába.
A Latorcába lehetett menni a mikve helyett, mentek is, közel volt. Még jobb is volt, mert a mikvébe is latorcai víznek kellett lennie, mert háromnegyed része természetes víznek kell lennie a mikvében, ezért is volt olyan közel a mikve a Latorcához. Gyerekek is, felnőttek is mentek a Latorcba. Ugyanúgy, mint a mikvében, be kellett menni, és háromszor megmerítkezni, és utána lehetett úszni. A zsidó gyerekeknek jó volt ez, de azért a zsidó gyerekeknek más is volt, mert jött a húsvét és húsvéttól svüeszig, pünkösdig, az ’49 nap, nem lehetett fürödni a Latorcán, ha meleg volt is. Egyedül csak sábesz előtt lehetett fürödni.
Akkor jött még a három hét és kilenc nap a tisa bóv előtt, ott megint nem lehetett nekünk fürödni. Hát ha mentünk fürödni, akkor mentünk egy kilométert hátul, és elbújtunk, és úgy fürödtünk.
Az én családom is járt fürödni a Latorcába, télen meg a mikvébe. Voltak körös-körül kabinok is a mikvében, kádakkal, mert akkor nem volt mindenkinek fürdőszobája, mint ma, és akkor mentünk oda minden pénteken, és vettünk jegyet, és bementünk az egyik ilyen külön kabinba, és bement a család, a három fiú meg az apa, két kád volt benne, és akkor megfürödtünk. Jártunk minden péntek este, csak nem a közösbe, hanem ilyen saját kabinba. Délután mindig vettük a törölközőket, és mentünk.
A hószedek nagyon tartották a vallást. A hószedek legtöbben úgy jöttek faluból Munkácsra, hogy tanultak a jesívában, a munkácsi rabbinál, volt neki legalább 80–100 bóherja. Akkor aztán volt egy jobb módú ember, és volt egy lány, akkor tetszett neki az egyik fiú, és azt megkapta, összeadták a lányt meg a fiút, és vett neki egy strájmlit, meg bekecset, és akkor már hószed lett. De lehet, hogy lingárabb volt, mint én, de már hószed lett. Strájmli volt elég, mert jöttünk szombaton, hát tudod, hogy ott volt a nagy templom, és ott a belzi templom. Amikor ott kijöttünk, fekete volt a városháza mellett, ahogy majdnem egyszerre jöttek ki szombaton a templomokból, tele volt a strájmlikkal az egész város, az egész Munkács. Inkább szegények voltak, mert nagyon kevés volt köztük a jómódú, de strájmlija mindenkinek volt.
A hószedek így álltak fel. Spira volt a legfőbb rabbi, aztán jött a belzi, meg még egy rabbi. Spira különbözött mindenkitől. Ha kapott egy gazdag embertől pénzt, odaadta a konyhásoknak, az asszonyoknak, hogy legyen mit ennie a hószedoknak. A Spira rabbi igazi szent volt, mindenki szentnek tisztelte, hószedok, a többi zsidók, még a keresztények is. Mentek hozzá, hogy gyógyítson, meg segítsen. Ha egy keresztény meg egy zsidó összeveszett, akkor is a rabbihoz mentek, nem a bíróságra.
A nem hószedek tősgyökeres munkácsiak voltak, de ők is megtartották a szombatot és a húsvétot. A szegény már kezdte szerdán a kalácsot sütni, a gazdagok vették a péknél, de mindenki készült a sábeszra.
Vacsora után zmireszoltunk mi is, pláne télen. Hosszú volt a nap, négykor hazajöttek már, az öregek is, összejöttek, politizáltak. Volt, aki visszavárta a magyarokat. Az én apám visszavárta őket, de nem mindenki, volt, aki a csehekhez ragaszkodott, meg volt, aki inkább a kommunistákat pártolta. Jó nagy viták voltak. Leültek a templomban, hosszú napkor vagy újévkor is, és akkor is erről beszéltek. Utána már, mikor kezdett Hitler feljönni, egy rádiót hallgattunk, főleg Angliát magyarul. Volt nekünk egy nagybácsink, aki nagy kommunista volt. Ha valamit a Szovjetunió ellen mondtak, kiabálni kezdett: »Ez hazudik, ez nem igaz!«
Szombaton délután ment az egész család felköszönteni a nagyapát, mindenkinek kellett menni, ha felnőtt volt is, huszonöt éves volt is. Tisztelnünk kellett az idősebbet, nem úgy, mint ma. Olyan sem volt Munkácson, hogy válás. Én emlékszem, amikor elment egy zsidó lány egy keresztény fiúhoz, akkor ott süvét ültek. Nem volt sok ilyen, egyet véletlenül láttam. Azt mondták, a gyerek, meghalt. Ezért kellett süvét ülni, habár szerették, kész, mintha nem volna.
Én is jártam hájderba. Hájder nélkül nem volt zsidó gyerek. Ott rabbik tanítottak. Kemények voltak, nem úgy, mint ma. Mi meg, mint a gyerekek, rosszak voltunk. De reggel négykor már keltettek, hogy kell menni imádkozásra. A rabbi meg onnan nem engedett el hamarább, mint fél nyolc, negyed nyolc. Akkor hazaszaladtunk reggelizni. Egy szerencsém volt, hogy a kert végén csak át kellett ugranom a kerítésen, és ott volt már az iskola. És az iskolában, ha az osztálykönyvet hátulról kezdték olvasni, akkor amíg hozzám ért a sor, addig a verset vagy mást megtanultam, de ha elölről kezdték, akkor bajban voltam. És akkor kaptam a vonalzóval.
A keresztény gyerekekkel barátkoztunk, nem volt nálunk különbség zsidó meg keresztény közt. A rabbi beengedte a keresztény gyerekeket, csak venni kellett nekik kapedlit a hájderban, vagy nyáron a hájder udvarában, mert akkor ott tanultunk kint. Bejöttek, és leültek, a mai napig is az én cimboráim, aki még él, még ma is mondják: »Sanyi, még mindig tudom a Majde Ánit.«