2009. 3. szám » Bozzai Judit: „Benjámin” nagykorúvá válik

Bozzai Judit: „Benjámin” nagykorúvá válik

Bozzai Judit

„Benjámin” nagykorúvá válik

Egy óvónő vallomása

A nagy lelkesedésem, és rácsodálkozásom után elgondolkodtam…
Mit is keresek én itt? Hogy jövök én ahhoz…?
Aztán egyetlen magyarázat lett, ami mellettem szólt. Van mit mondanom. Hiszen a gyerekek, gyerekeink, a jövő nemzedéke, REMÉNYségünk. Kizárólagosan.
Hitünk abban, hogy ők folytatják, ápolják, tovább viszik azt, amit mi is szeretnénk, legalább is törekszünk rá.
Az idén, liturgia szakon végezve, szakdolgozatomat neveléstörténetből írtam. Zsidó neveléstörténetből. Zsidó óvodában dolgozó, zsidó óvónőként azt gondoltam: – Csak stílusosan! Hiszen ez az én „asztalom”, ez érdekel, közel áll hozzám, mint ahogy a gyerekek szeretete is.
A zsidó kisgyerek olyan, mint a keresztény, a japán, a muszlim, vagy bármelyik. Ugyanúgy érez, szeret, sír, vagy nevet. Ugyanúgy nyitott a jóra, vágyik a szépre. Legfontosabb tevékenysége a játék, melyben valósággá válik mindaz, amit megtapasztal. Rajtunk, felnőtteken múlik, hogy mit. Felelősségünk óriási, hiszen a gyerek másol. Utánoz. Jót, és rosszat egyaránt. Az óvoda egy olyan hely, ahol a pedagógusok vigyáznak, féltik, gondozzák a rájuk bízott gyerekeket, ahol a kicsik okosodnak, verseket mondanak, játszva számolnak, énekelnek, megtanulnak viselkedni. Az óvónő hatással van a gyerekekre. Személyes példával modellt nyújt. A szokások elsajátítására mintát ad.
Tekintettel arra, hogy én, mint a holokauszt utáni nemzedék tagja kimaradtam az otthoni hagyományos zsidó neveltetésből, a Benjámin Óvoda „megszületésekor” sok kolléganőmmel, számos szülővel, és a gyerekekkel, egyszerre kezdtük tanulni a zsidó vallás szokásait és jellemző tanításait. A fentiekre tekintettel, sok szempontból előnyös helyzetben voltam a választott témám kidolgozásánál, hiszen egyszerre tudtam általam már ismert elméleti, és gyakorlati szempontokat figyelembe venni.
„Engem ne emeljen a magasba senki, ha nem tud addig tartani, amíg megnövök. Guggoljon ide mellém, ha nem csak hallani, de érteni is akar, hogy közel legyen a szívdobbanásunk!” (Birtalan Ferenc)
Az 1992-ben „megszületett” a Ben Jehuda óvoda, sokak régi vágyára, és örömére. Viharos kezdés után lassan kirajzolódott, hogy mit is akarunk, milyen célok motiválnak bennünket. Kevés volt a gyerek, a mi vallási ismereteink is hiányosak voltak, de a lelkesedésünk, útkeresésünk annál nagyobb, így tudtuk, hogy jó helyen vagyunk.
A magyarországi óvodai nevelési program volt az alap, és ebbe építettük be a mi saját programunkat úgy, hogy együtt tanultuk, éltük meg zsidó ünnepeinket, hagyományainkat. Rácsodálkozásunk hasonló volt a gyerekekéhez. Eleinte izraeli segítséget is kaptunk, ami nagyban befolyásolt, hogy amit mondunk, teszünk ennek érdekében, az hiteles legyen. 1996-ban a Budapesti Zsidó Hitközség óvodája lettünk „Benjámin” névvel, melyben Schweitzer József nyugalmazott országos főrabbi volt a névadónk. Később ugyanezen a területen felépült egy új, modern, a mai elvárásoknak megfelelő épület, ahol mindennek van helye, és a gyerekek méltó környezetben tölthetik a nap nagy részét.

Mi vagyunk a bátor Makkabeusok

Tizenhét évesek vagyunk, az eddig tanultak alapján szinte felnőttek. Persze ez nem azt jelenti, hogy hátradőlve azt gondoljuk: már mindent tudunk. Folyamatosan képezzük magunkat, melynek része, hogy hárman óvónők végzős hallgatói voltunk az ORZSE liturgia szakának. Törekszünk arra, hogy minél több gyerek és szülő természetes igényévé váljon, hogy visszamenjen a gyökereihez, hogy egyértelmű legyen identitása.
Mivel az óvodás korú gyermek elsődleges tevékenysége a játék, az ünnepek tartalmát, szimbólumait, jelképeit a játékosság segítségével csempésszük bele az életükbe. Mindent eljátszunk, elénekelünk, lerajzolunk.
Óvodánk nyitott, hogy helyet adjon más vallású gyermekek számára is. Valahol természetes, hogy egy zsidó szülő zsidó környezetben szeretné látni, tudni gyermekét, de azok, akik szeretett vendégként vannak jelen, azok is tudják: a zsidó vallási nevelés elvei, módszerei és gyakorlata mindenki számára kötelező.
A gyerekek agya, mint valami óriási „szivacs”, állandóan és mindig nyitott. A mi felelősségünk nagy, hiszen nem mindegy, hogy mit mondunk, mit tanítunk, miként viselkedünk. Az a minta. A gyerek másol. Elsősorban a szülőtől, de nem keveset tőlünk.
Kóser „háztartást” vezetünk, mely a reggelit, az ebédet és az uzsonnát tartalmazza. Az ünnepeinkre a gyerekekkel együtt sütünk, méghozzá finom süteményeket, Hanukkakor fánkot olajban, emlékezve az olajcsodára, Purimkor hámántáskát, Pészachra maceszt. Széder estét rendezünk, melyen a szülők is részt vesznek, megbeszélve, hogy mi kerül a széder tálra, és miért. Étkezés után bencsolunk.

A „jiddische máme”, mint a zsidó óvónő archetípusa

Nekünk, zsidó óvónőknek itt, a Benjámin óvodában, a családi környezetből jól ismert jiddische máme szerepét kell betöltenünk, közösségben, szervezett keretek között. Ennek az eszménynek a megvalósítása érdekében minden óvódásunk számára zsidó pótmamának kell lennünk az év minden napján. Különösen fontos szempont ez azért, mert nagyon sok gyerek otthon alig, vagy egyáltalán nem részesül a zsidó vallás alapjainak megismerésében, hiszen a holokauszt után a legtöbb családból hiányzik az a nemzedék, amely átadhatta volna ezeket az ismereteket. Még inkább hangsúlyos ez azokban a családokban, melyek bevallottan nem zsidó környezetből hozzák hozzánk gyermekeiket. Mindezekre a szempontokra figyelve próbáljuk átadni a hagyomány legjellemzőbb tanításait. Sokszor gyermeki őszinteséggel, és szókimondással találkozhatunk a hétköznapokban, amelyre most néhány példát említenék:
Ebédre az egyik kislánynak zúzapörköltet főztek, mert cukorbeteg, így ő időnként mást kapott, mint a többi gyerek.
Gondoltam, ez jó alkalom arra, hogy megkérdezzem tőlük, mi is az a zúza, hiszen minden lehetőséget meg kell ragadni, mikor olyan dolog merül fel, ami nincs minden nap.
A gyerekek néztek is rám nagy, kerek szemekkel, amikor Sárika, aki minden péntek délutánját az édesapjával a zsinagógában tölti, feltette a kezét, szinte majd leesett a székről, hogy mondhassa…
– Zúza az, amit a felnőttek feltesznek az ajtóra, és mindig meg kell puszilni, ha bemegyünk rajta.
Nem ő esett le a székről…
Csendes-pihenő
Marci, aki nagycsoportos, felébred, körülnéz, keres. Ülök az íróasztal mögött, óvodai naplót írok.
Rám néz, és suttogva mondja:
– Judit, odamehetek hozzád?
– Persze, gyere csak!
Odajön, befészkeli magát az ölembe, átöleli a nyakamat.
– Mondhatok valamit?
– Mondhatsz, hallgatlak.
– Képzeld, zsidó vagyok.
– Komolyan?
– Ez komoly, mert Anya mondta.
– Ha Anya mondta, akkor úgy is van.
Erős késztetést éreztem, hogy megöleljem.
Megöleltem…

Liturgia ovis módra

Mindannyiunk számára egyértelmű, hogy zsidóságunk a Szombatban1 teljesedik ki. Ezért hétről hétre nagy hangsúlyt fektetünk arra, hogy ez méltó módon legyen megünnepelve, és ez által a kicsik igényévé váljon.
A Benjámin óvoda új épületében természetesen külön szobát alakítottunk ki erre a célra, és adományból pár odavaló bútort is elhelyeztünk. Péntekenként a szombat köszöntésére készülünk.
Együtt tartjuk meg a sábeszt, a többi csoporttal közösen. Gyertyát gyújtunk, áldást mondunk a Szombatra, a borra, a kenyérre. Utána kicsit beszélgetünk, majd hagyományos szombati dalokat énekelünk. Aztán körjátékozunk. És persze, jó szombatot kívánunk egymásnak. Több izraeli kisgyerek is jár hozzánk, és mikor héberül énekelünk, felcsillan a szemük, és ha addig visszafogottak voltak, ekkor boldogan kapcsolódnak be.
Napjainkban gyakran tapasztalható olyan személyes vallomás, ami felnőtt szájából hangzik el a szombat megtartásának vágyára.2

Jövőkép

A fejlődés megállíthatatlan. A múlt, és a jelen azt igazolja, hogy érdemes folytatni azt az utat, amit elődeink elkezdtek, törekedni arra, hogy gyermekeinket játékos formában, de tudatosan beavathassuk a több ezer éves zsidó vallási hagyományba, hogy természetessé váljon számukra az ünnepek megtartása, és a hétköznapokban is zsidók maradjanak.3

Lábjegyzetek

1 „Szeretném, ha mindenki érezné, hogy kóser ételt enni nem felesleges kényelmetlenség, és rengeteg tilalom árán betartható nehézség, hanem olyan örömforrás, amely emeli az ünnep fényét, és összeköti az embereket.” Fűszeres Eszter: Fűszer és lélek, zsidó konyha itt és most. Blackprint, 2008. 11 p.
2 „Aztán egyszer tartottunk egy igazi szombatot, és rájöttünk, hogy ez hiányzott az életünkből. Az az egy nap nyugalom, amikor nincsenek hírek, nem dolgozunk, csak egyszerűen együtt vagyunk, és pihenünk. Vendégül látjuk a barátainkat, vagy mi megyünk hozzájuk ebédre, közben nagyokat olvasunk, délután szunyókálunk egyet. Eleinte inkább a tiltásokról szólt ez a nap, nem szabad bekapcsolni a tévét, nem szabad telefonálni, nem érkeznek meg az e-mailek (jaj, mi fog történni a világgal 24 óra alatt?). Aztán egyre jobb lett. Már szerdától kezdve vártuk a szombatot…” Fűszeres Eszter: Fűszer és lélek, zsidó konyha itt és most. Blackprint, 2008. 9 p.
3 „Nagyszerű, hogy elmúlt az az idő, amikor az intézmények, így az óvodák sem helyezik egységes ideológiai alapokra a nevelést. Jó, hogy végre az óvodák fenntartója sem pusztán az állam, hanem szövetkezhetnek szülők, működtethet intézményt az egyház. Bármiféle elképzelésnek, helyi programnak van létjogosultsága, ha az tényleges igényt elégít ki, és ha az szinkrónban van az Óvodai nevelés országos alapprogramjának szellemiségével, gyerekképével, és óvodaképével.” Bakonyi Anna: Gyerekek, óvók, szülők helyzete Magyarországon a XXI. Század küszöbén. ( In: Új Pedagógiai Szemle 1998 március, 17-20. p.)