Corelli Gréta
Titkos lányok voltunk
Félálmomban a magasban utazó tisztások egyikén ültem. Hajnalodott az akkor ismert világban, az ébredés előtti agyi állapot érzékenységében lebegtem. A reggel az ajtó előtt ácsorgott tényszerűen, ám még hárítható és halogatható távolságban.
Hanna anyjának hangját is hallottam valahonnan a kamaszkor és a női élet gyenge kis mezsgyéjéről, ahogy a színházi ruháinkat vasalja, gőzöli, közben azt a szót énekelgeti melegen, melegebben és forróbban mint a régi vasaló, szótagolja is, szolmizálja is, hogy dó és si, si és zsi, zsi és dó, a vassal zsizsegteti a felbuggyanó vastag kanavász hangját, majd csak úgy tudatja a gőzön át, ti vagytok négyen, egyedül az osztályban a titkos zsidó lányok, a sütésre, vasalásra szoruló fekete, vörös hajatokkal, a csigásan, hurkos vad női növényzettel a fejetektől a derekatokig, mézes szagotokkal, zöldes cirmos írisz mozaikkal a szemetekben.
Si- és dó, zsi- és dó! Majdnem zsi-dó, de inkább idoll vagy simogató, dörzsölő szidol, si és dó. A konyhai gáz lángon fölött izzítja is már a hajidomító szerszámát, majd a rádió újság szélén barnuló sávon próbálgatja, hogy éget-e már. Elkap, a székre nyom, és azt mondja nehéz estének nézel elébe, és erős kezével tincset választ a berberi zuhatagból, majd fehér fejbőrömig felhúzza, szorosra tekeri, csavarja, oldalra simítja, majd loknivá forrasztja.
Ábrahám, Szász, Gárdos, Dávid ! A titkos Á. Sz. Gá. Dá. sohasem visel melltartót – jelenti ki öt órakor Lenke, és ezen a súlyos célzáson összekapnak Eszterrel, aki harcosan bevágja a kamra ajtót maga után, és odabenn hosszas matatásba kezd.
Az ablak üvegén pára csurog, kint már sötét a Valéria tér.
– Tojáslikőrt iszik magában a kis bestia, jaj, jaj, de nem kóser – göcög Hanna anyja, pirospozsgás Rózsika, és picit megpörköli a fülem hegyét. – Hiába, hiába egy ilyen fej, egy óra. Ki lehet bírni, csak ne essen újra valami az égből, mert akkor nézhetitek magatokat, esőre visszagöndörödik azonnal, s nem lesz, aki ezt még egyszer formába rángassa. Ez nem is dauer, ez maga a fajtátok! Hát fiam…!
Új izzítás a kékes láng fölött, és megint érzem a hajam szagát a konyha párájában. A délben sült barhesz égett mákszemei vegyülnek lányos illatunkba.
Odabenn pici üvegtornyocskákból régi konyakot iszunk, fekete vállú kombinéban koccintunk, mert három egész felvonást kell majd kibírni a Lear királlyal, és mi négyen titkos lányok vasalt hajunk illatával betöltjük majd az első emeleti oldal páholyt, sőt az egész emeletet, ahogy más időben mások, ott fenn a női karzatot, ám csitt; Hanna fémcsavarókkal a feje búbján a zongorához ül, de nem játszik, az ellenőrzőjét halássza elő a fedél alól, mert kettő van neki (egy hivatalos, egy illegális, külön a szülőknek, főképpen a minden galádság fölött szemet hunyó Rózsikának) és még egy dobozban amerikai szemhéjtust és műpilla arzenált villant.
– Sasson. Sassont akarok vagy Gatsbyt. Még nem tudom – közli a tükörrel –, de mindenképpen levágatom érettségi után.
Aztán Lenke őrködik az ajtóban, hosszú cigarettára gyújt fontoskodva, int, most lehet csinálni. Eszter harisnyában az ebédlőasztalra mászik, majd még feljebb egy hokedlin, szájában az apjától lopott szerszámmal reszketve felegyenesedik odafenn. Pontosan a gyöngyös csillár alatt áll. Tizenöt éves. Rosszul tanul, de ösztönösen tudja a fizikai szabályokat, dacára, hogy félévkor minden természettudományos tárgyból bukott szegény. Feje szinte elvész a Monarchia kristályainak zuhatagában, karjai szorgalmasan dolgoznak a poros káprázatban, ügyesen vágja át a kis ezüst drótokat, fürtöket.
Négy egyforma nyakláncot fejt le nekünk, csiszolt üveggyöngyöket szüretel, egész sorokat csen és emel ki onnan, majd a kiszabadított részeket túlméretezett kosaras melltartójába dugja fiúsan pici melleihez, ám sietnie kell, szeméből lassacskán megered a könny, túl nagy a csillogás odafenn.
– Ez a mi hozományunk, senki sem mondhatja nekünk, hogy nem a miénk, csajok, csak semmi izgalom – suttogja, majd leereszkedik a hokedliről, végül eléri az asztal szintjét, onnan könnyedén leugrik, és mi körbefogjuk, mint egy éhes női falka.
Add! Add ide, nekem add – tépjük a fürtös kincset, és fülbe, hajba, nyakba tesszük viháncolva. Enyém a leghosszabb inda, kétszer körbe éri a nyakam, az izzó közeléből való, kicsit langyos még.
Eszter kormos arcán tüntető mosoly, diadal. Aztán mintha lőnének ránk, összerándulunk. Odafentről sűrű koppanásokban, apró csiszolt kövek záporoznak alá megállíthatatlan ütemekben. Négyen bámulunk felfelé, a gyöngyök. mint jégeső darabkái hullanak ránk. Eszter, Hanna, Lenke és én felocsúdunk, s ijedten fürgén kapkodjuk őket a veres mintás szőnyegről, ahogy a gyilkosok mossák a vért, ahogy a tettesek tüntetik a nyomokat .
– Valami megint megbomlott odafenn – állapítja meg a küszöbön Rózsika. Sóhajt. Kicsit leizzadt a rakott női szoknyák, a hólok és a túlburjánzott loknik vasalásában.
– Majd ki kell hívni a Kolhbergert, negyvenhatban is ő reperálta… Úgy látszik, rosszul bírja már a nagy jövés-menést. A fentiek állandóan járkálnak, bútorokat cserélnek, olyan modern vacakokat, mozog az egész mennyezet, meg nem is mai gyerek szegény, látott egy-két dolgot! Mer’ ami itt volt, akkoriban!… Meg hát csak ez maradt – morogja, és vállfáival átkopog a szobán. Magas sarkú papucsa porrá zúz egy-két diverzáns kristály gömböcskét.
Mindnyájan bólintunk. Lefelé nézek. Hanna szemhéja fölött is sunyin lapul a tussal rajzolt vonal. Kicsit elmázolódott.
– A csehszlovák filmeken festik így magukat – köhögi el magát Eszter.
– Meg az a Liz Taylor – teszi hozzá gonoszul Lenke
– Valami megbomlott odafenn. Ismétlem én is.
Félálom.