2009. 3. szám » Hrotkó Larissa: Hűség a hagyományhoz

Hrotkó Larissa: Hűség a hagyományhoz

Hrotkó Larissa

Hűség a hagyományhoz
Immánuel gondolatai az idők múlásáról

A posztumusz emlékkönyv

1947-ben jelent meg Löw Immánuel emlékkönyve1, amikor a nagy rabbi már nem volt közöttünk. A kötet előkészítése még 1944-ben, Löw 90. születésnapjára kezdődött, ám akkor ebből csak 150 oldal készülhetett el, ezután a munkát a nácik betiltották. A deportálási vagonból megmenekült rabbi július 19-én halt meg a zsidó szükségkórházban. Benoschofszky Imre és Scheiber Sándor búcsúztatták el.
A posztumusz emlékkönyv több olyan szerző írását tartalmazza, akik a könyv megjelenését már nem élhették meg. Ezek közé elsősorban Löw Immánuelt sorolhatjuk. A deportálásból nem jött vissza Bakonyi József, „A héber hangtan befolyása a jiddis nyelvre” című értékezés szerzője és Vidor Pál, a budai Újlaki zsinagóga fiatal rabbija, filozófus és a zsidó cserkész mozgalom egyik vezetője. Neológ rabbiként és tudósként egyaránt Löw Immánuel a zsidóság európai kulturális integrációjának ügyét képviselte. Olyan integrációra törekedett, amelynél a zsidó társadalom megőrzi vallási értékeit és autonómiáját, de semmiképp sem zárkózik el a környező világ kultúrája elől. Ez elsősorban az európai nyelvekre és irodalomra vonatkozott. Vallási tanulmányait Löw Berlinben a Hochschule für die Wissenschaften des Judentums (A zsidó vallástudományok Főiskoláján) végezte el, de párhuzamosan elvégezte a lipcsei egyetemet is. Német nyelven írt néprajzi-kultúraantropológiai írásai bizonyítják, hogy a zsidó kultúra egyrészt képes integrálni és integrálódni, másrészt Európa, illetve világ kultúrájának szerves, elválaszthatatlan része. Ezt Löw Immánuel saját elképesztően nagy tudásának példájával is bemutatta, amikor egy-egy téma kifejtésénél hol az evangéliumok irodalmához, hol az arab legenda, illetve költészet világához fordult, a bőséges talmudi hivatkozásokról nem is szólva.

„Ha’iddaná” – a pároldalas irodalmi kincs

A tudományos körök mindig is nagy érdeklődéssel fordultak az egyetemes kultúra nagy magyarországi zsidó művelőjéhez és humanistához. Ennek köszönhetően 1975-ben jelent meg Georg Olms – kiadónál „Studien zur jüdischen Folklore” (A zsidó néprajzi tanulmányok) című könyv, amelynek egyik részletét mutatjuk be a mai olvasónak. Egyrészt azért, mert talán nincs tisztában azzal, milyen értékeket képviselt egy neológ rabbi, másrészt, mert Löw Immánuel munkásságáról még nem sokat hallott.
Az említett folklorisztikus gyűjteményében Löw Immánuel olyan nagy neveket közvetített a nem zsidó tudományos világ felé, mint Maharam ben Baruchét (ismertebb néven rottenburgi rabbi Meir), vagy Maharilt – a mainzi rabbit, azaz Mózes ben Jakob Halevi Molint (meghalt Wormsban 1427-ben). Ugyancsak fontosnak vélte bemutatni a nem zsidóknak is REMA-t (lengyelesen REMO-t, Löw ugyanis a lengyel névváltozatot használta írásában). REMA – vagyis rabbi Mózes Isszerlesz – HaMappáh a Sulhán Áruch híres kommentárjának szerzője, aki döntően hozzájárult ahhoz, hogy a Sulhán Áruch a zsidóság valláserkölcsi szabályzatává váljon. Luria Askenázit (LA-t), az új kabbala megalkotóját Löw ugyancsak szívesen idézte, de természetesen nem hiányzott a névsorból se Maimuni, se Rasi neve. Rabbi Hirsch Perez Chajes a magyarországi zsidók számára talán kevésbé ismert. Löw legkedvesebb barátjának nevezte Chajest, és a halálát a „Könnyek” című néprajzi-költészeti dolgozatban siratta meg.
Löw kultúrantropológiai művei között található a „Ha’iddaná” című jeles dolgozat, amely a hagyomány megőrzésének mai napig is égetően aktuális kérdését veti fel, noha látszólag csupán egyetlen ritka szó származását, használatát és a talmudi, illetve reszponzumi irodalomban való előfordulását tárgyalja. Ha’iddana, amely szinonimája a héber achsáv (most, jelenleg) szónak, formailag tipikusan misnai arámi kifejezés: a szó elején álló –hé mutató névmásként, a szó végén látható -alef pedig névelőként szolgál.
„Ha’iddana” első oldalán olvashatjuk a következő bevezető mondatot: „A mindenkori nemzedék miatti lamentálás sohasem hiányzott az erkölcsi prédikációkból.” Ezt a nagyon is elfogadható, ám egy rabbitól mégis szokatlan kijelentést a szerző egy sor tanulságos példával illusztrálta.

A nemzedékek romlása

Maharam ben Baruch, például, így panaszkodott: „Mily sok a tudatlan!” A „tudatlan” ebben az esetben „am haarec” – egy kifejezés, amelyet Maharam Semot 5, 5-ből kölcsönzött. A nemzedékek, Maharam szerint, elkorcsosodnak: miközben régen több ezer tóratudós volt, ma ez a szám igen csak megfogyatkozott.
De hát már Maimuni is panaszkodott a nehéz időkre, amelyekben az egyesek értelmetlen csevegéssel töltik az időt, mások a nem zsidók közé keveredtek, kenyerüket eszik és már csak a zsidó nevükben különbőznek meg tőlük!
Kollégáinak összes panaszát rabbi Izrael Bruna (aki a 15. századi Brünnben élt) mintegy összefoglalta abban a megállapításban, hogy a nemzedékek már nem kóserek! Mantuai Dávid léha, romlott nemzedéknek nevezte kortársait. A jámbor zsidóságáról elhíresült középkori Frankfurtban hangzott el Josif Omez váratlan kiáltása, mely szerint ott „sokan ivászattal szennyezik be szájukat.”
Szinte minden egyes nemzedék elégedetlen volt és hangsúlyozta a következő generáció hanyatlását. A korábbi generáció öregjei mindig jobban értettek a Tórához, többet tudtak a kortársi nemzedéknél. Ám minden generációban voltak olyan tudósok, akik mégis vállalkoztak a vallási kérdések eldöntésére, sőt a korábbi tilalmak átértelmezésére. Ezek közé tartozott Rasi, az askenáz világ vitathatatlan autoritása. És éppen Rasi – noha ő is tisztában volt kortársainak hanyatló tudásával – nem sietett az új nemzedékek elítélésével. Szerinte csak a kor bírája ítélkezhet igazságosan saját korának nemzedéke felett (vö. Dvarim 17, 9).

A gáoni időkről

Már a gáoni időkben a tudósok megállapították, hogy a Talmud elvi betartása ellenére a szokások és a nézetek változását teljes mértékben nem lehetett kizárni. Érdekesnek tűnik ilyen szempontból a Morgengabe (nászajándék) szokásának példája. Natronaj (Beráhja ben Nátronaj, más néven Benedictus Punctator, a 12-13. században Franciaországban élt tudós és meseíró) ezt írta: „A hímnemű utódok számára a nászajándék céljára elkülönített örökségi rész manapság már nem használatos, mert annak meghatározása hiányos tapasztalat miatt bizonytalan.” Sőt már a 9. században sem voltak biztosak a nászajándék nagyságrendjének megállapításában (Matitja – 9. század, Pumbadita). „Morgengabe” magyarországi alkalmazását ezek a viták nem befolyásolták. A 19. századi házassági szerződésekben találkozhatunk „Morgengabe” részletes tárgyalásával, amiről már írtam „Rozi férjhez megy” című rövid esszémben (Remény, 2008/2. 17-19). Az askenáz világ talán azért is ragaszkodott ehhez a szokáshoz, mert Németországban és Ausztriában a nászajándék elterjedt volt a nem zsidók körében is.
„Temetéskor ma már nem alkalmazunk surát, sem birkát harehabá-t” – hangoztatta Paltoj gáon. Ám „Eskol-nál” (egy ismert amoránál, vagyis a Gemára egyik szerzőjénél) éppen az ellenkezőjét olvassuk: manapság szoktunk surát állni. Visszatért volna a szokás? Előfordulhat ez is, de sokkal inkább elképzelhető, hogy az általánosnak gondolt szabály lassan helyi méretekre szorult vissza.
Ugyancsak a gáoni időben kezdődött az omer-napok arám nyelvű felsorolása. Ezt Szá’adja gáon említi meg Sziddur Szá’adjában. Később Haj gáon arra panaszkodott, hogy az omer-napokat csak a rabbinikus rendelet miatt számolják.
A bencsolásban már nemcsak a tudósok, de a tanulatlanak is részt vesznek – lamentált „Hacofe me erec hagár” – vagyis Magyarországon keletkezett gyűjtemény.
Haj gáon tovább ment a változások észlelésében: szerinte az új időkben minden megváltozott, és már a démonok sem régiek. Viselkedésük finomabb lett, sőt számuk is megfogyatkozott. Azt azonban nem lehetett megállapítani, hogy az utolsó nagy gáon örvendezett, vagy inkább kesergett a démonok emancipációja miatt!
Újnak, de legalábbis szokatlan jelenségnek írják le a gáoni korszakban keletkezett szukkoti körmenetet. „Ma’aszé ha-geonim” című gyűjtemény kijelenti, hogy a rituális tisztáság, illetve tisztátlanság kérdése mára ugyancsak elavult. Rabija ezt azzal magyarázza, hogy „a tisztátlan országokban a rituális tisztáság nincs többé”.
A gáonok rájöttek, hogyan kezelhetjük a vallási szabályok tudatlanságból történő megszegését. Sarrira azt tanácsolta, hogy a bölcsek nézzék ezt el, és ne szóljanak a tudatlanokra. Mert jobb, ha a tudatlanságból cselekszenek tévesen, mintsem szándékosan ellenkezzenek.

A rabbinikus korszak változásai

„Manapság – írta rabbi Áser – a szemlélő rojtokat eltávolítják az elhunytak ruhájáról”. Ugyanaz a szerző: „Manapság a szemlélő rojtokat csak a parancsolat teljesítése miatt hordjuk, miközben korábban a cicit a ruházathoz tartozott.” Persze, hogy ez tényleg így lett volna, R. Áser sem tudta bizonyítani, de lamentálása okot adott arra, hogy ezt gondoljuk. Narbonnai rabbi Ábrahám ben Icchák (1110-1179) azt fájlalta, hogy Ismáel bálványimádó lett. Korábban esetleg nem volt az?
1300 körül élt rabbi Nathan ben Jehuda az Áv 9-i gyász megtartásáról beszélt, de közben egy érdekes megjegyzést ejtett, amelyre fel kellett figyelnem: „Manapság, amikor mindenki egyedül imádkozik…” Vajon mit jelentett ez a megjegyzés? Össze sem jöttek az imára (talán az üldözés idején), vagy az imádkozás a korábbi szokáshoz képest individualizálódott volna?
Ha a pészách erev sábátra esik, a Magen abot (Mógén Óvausz) kezdetű imát manapság már nem ismétlik – ezt olvassuk ki egy rabbinikus korszakbeli írásos feljegyzésből. Ugyanis eredetileg ezt az imát a démonok elleni védelemre vezették be azok számára, akik későn érkeztek a zsinagógába. A pészách estje viszont amúgy is egy teljes védelmet nyújt. (Már arról nem is szólva, hogy a démonok még a gáoni időkben megszelídültek!)
Megváltoztak az imádkozással szembeni követelmények is. Hol van már a régi áhítat, amely a legfőbb feltétele volt az imának! Ha valaki kellő áhítat nélkül mondott el egy-egy helyet, Maimuni rendelete értelmében ismételnie kellett az imát. Manapság már nem ragaszkodnak az ismétléshez, mert attól tartanak, hogy ismétléskor sem lesz meg kellő áhítat! Sőt az áhítat hiánya szinte általánossá vált. Megjegyzem, hogy a neológia fejlett kántorművészete nyilván éppen az áhítat keltését segítette elő, hogy az ima ne váljon formálissá.
Az eredetileg csak önkéntes esti ima lassan kötelezővé vált. A megváltozott körülmények – többek között az egyéni sátrak felállításának nehézsége – megkövetelik, hogy szukkotkor a zsinagóga, vagy a tanház közelében állítsanak fel egy közös sátrat.

A zsidó nők előkelősége

Az idők során a zsidóknak sok mindenről le kellett mondani, ami korábban általános szokás volt. Például a jeruzsálemi zarándokútról. Hiányzik a szemlélő rojt kék fonala és a meggyanúsított feleség vízpróbája. Az utóbbit, persze, nem mindenki, talán csak a Babiloni Talmud Szóta traktatusa és még egy-két különösen haragos férj hiányolja. De hiányzik a Targum (a szentírási fordítás) felolvasása is, ami valamikor ugyancsak kötelező volt. Ez a szertartás is azt a célt szolgálta, hogy a közösségi imádkozás ne legyen formális, hogy mindenki értse, miről szól a heti tórai szakasz.

Időközben új szokások is keletkeztek. Például, hogy a gyerekeket túl korán kezdik tanítani, és ezért testileg nem olyan erősek, mint régen. Azok a tanárok, akiknek nincs más kenyérkereseti lehetőségük, manapság fizetést kaphatnak a tanításért! A gyapjúból készült fonalat szemlélő rojtként a lenből való szövetre kötjük – kifogásolta narbonnai Ábrahám ben Icchák (megh. 1179. körül).
„Ha’iddana” külön fejezete – még ha csak futólag is – megemlíti a nők közösségen belüli helyzetének változását. A Metz-i rabbi Eliezer mesélte, hogy a férfiak már eltűrik, ha a nők szombaton ékszert viselnek. Korábban ez nem volt megengedett, méghozzá attól való félelemben, hogy a nők az ékszert esetleg leveszik, és kezükben tartják, megszegve ezáltal a tárgyak elmozdítására vonatkozó szombati tilalmat.
Széder esti különleges, feltámaszkodós ülést illetően Mordehaj ben Hillel azt tanította, hogy a közösség minden hölgytagja köztiszteletben álló személynek számít, vagyis a nők is ülhetnek az asztalnál feltámaszkodva.
Úgy látszik, hogy Maharill idején egyes hölgyek eltakarták arcukat a férfiak illetlen pillantásaitól. Korunk hölgyei óriási bizalmat tanúsítanak férfi kortársainkkal szemben, és nem fosztják meg őket a női arcok látványától. Bizton reméljük, hogy ez a bizalom nem teljesen alaptalan.

A remény

A régi szokásoktól és nézetektől való feltűnő eltéréseket a tudósok azzal magyarázták, hogy maga a természet is változott az idők folyamán. De a tapasztalat is kényszerített arra, hogy némely szokást feladjunk. Így a járványok idején manapság már nem böjtölnek úgy, mint régen. Hajim Szófer budapesti halachista aláhúzta ennek fontosságát. A gyásszal kapcsolatos szertartásokat is enyhítik a járványok idején.
Némely régi szabály azért merült feledésbe, mert az emberek már nem félnek a varázslattól. Ugyanakkor vannak olyan szokások, amelyek arra utalnak, hogy manapság is tartanak a rontástól. Így, például, az esküvő hét napja alatt tilos táncolni a mennyasszonnyal még akkor is, ha csupán a mennyasszony kezében tartott zsebkendőt érinti meg az ember. Csak a mennyasszony előtt, nem pedig vele szoktunk táncolni.
Új szokás az is, hogy a gyerekek nem kaphatják meg az élő rokonok nevét.

***

Valóban vigasztalatlan volna a helyzet a hagyomány és az emberek közötti kapcsolatok terén? Úgy tűnik, hogy Löw Immánuel nem ezzel a gondolattal írta meg az itt bemutatott rövid dolgozatát. Legalábbis ez következtethetjük az írás elején található sorokból, amelyekben bevallja, hogy csak azt akarta megmutatni, hogyan fogadja, illetve elfogadja a mindenkori nemzedék a hagyomány aktualizálását.

1 Semitic studies in memory of Immanuel Löw – Keleti dolgozatok Löw Immánuel emlékére. Budapest 1947