Magén István
Él hagadol
Lépést kellett tartani az összevisszaságban. Lazán és sokatmondóan andalogni, szinte bóbiskolva, esetleg vánszorogva. Már régen elfelejtett járni. Úgy alakult az elmúlt hónapokban, hogy szárnycsapásokká változtak a lépései, illetve kattogássá, illetve a bakancsa, mint a ló patája, csattogott a kövezeten. És amikor megkapaszkodott és meg-megállt, hogy ökölbe szorítsa az arcvonásait, a hegyről lezúdult a néma tömeg, a kiaszott, sápadt arcúak és a reszketeg nyakúak, és a megértésért könyörgő tekintetűek… Szóval, amikor megálltak, és a szobor zord teste föléjük hajolt, és a csontos kőarcok mind rájuk vetették megvető tekintetüket, a gyíkként suhanó árnyékok között, valahol, a szemek sarkában felrepült egy zászló, egy rongy, egy undorító jellel megbélyegzett szövődmény, és ott hátul, a tér sarkában, ahonnan a villamosok jönnek, ahol békés kattogás veri fel a fagyalbokrok csendjét, ahol középkori utcácskák imbolyognak, felreppent. Amikor odanéztek, már magasan verdesett a szárnyaival, és rájuk vetette büdös, gennyes tekintetét.
Sajnos – gondolta, mert ő mindig szomorú volt és megbocsátó, mintha azt mondta volna, hogy a krematóriumoknak is működniük kell, máskülönben az ő istenük, nem a miénk, gondolta, az övéké, a pogány isten, a bálvány, az agyagdarab, a kő, amit a verebek lepöttyintenek, nem alkotta volna meg őket.
De ő, fejébe húzta a kalapját, begombolkozott, befelé fordította a tekintetét, mintha az egész világ ott bent élne a fejében, a fülében a szemében, az egész virtuális világ, az egész letagadható, megmásítható túlélhető világ. Él hagadol, hagibor, vöhanorá – mormolta, mert tudta, hogy az ő istene, az övé, az ő fejében él tovább, az agysejtek megfejthetetlen számmisztikájában, a lélegzet minden számkivetettnek oxigént adó kopoltyújában.
A tér megtelt, a lépcső is, a fordulók is, a teraszok is, a fenti utcák is, melyek úgy ölelték ennek az országnak a tereit, mint egy kitárt karú édesanya. A fenti utcácskák tizenöt, húsz méter magasból leskelődtek, és elbújtak a nyárfák lombkoronái mögé.
Tízen, tizenöten felálltak egy kőre. Egymáshoz tapadtak háttal, hassal, széllel, foggal. Vastag karjuk a magasba lendült, egymásba kapaszkodtak, mint a gyökér. Ezek ők, gondolta, írástudatlan pogány testvéreink, gondolta. Ránk ugyan nem hasonlítanak, de szeretjük hiánytalan térbeliségüket és szenvedélyességüket. Szeretjük lobogó hajukat és éneküket, gondolta.
A mi hangunk olyan, mint a búvópatak hangja. Féltjük önmagunkat és egymást. A mi reménységünk a futás, gondolta. De ők maradnak káromkodva.
– Hogy merészeltél ide jönni – kérdezte András, a professzor, az az András, akit
csecsemőkorában kidobtak a vonatból, melynek kerekei egy lengyel kisváros nevét kattogták, mely később a genocídium szinonimája lett. Az az ív, mely a vagon szögesdrótokkal lezárt ablakától a sínek mellett álló paraszt karjaiig ívelt, az volt a szövetség jele.
A gázkamrákban a szövetség újra köttetett.
Andris, ez a gőgicsélő csöppség, árkon-bokron keresztül, de megmenekült. Emberré lett, az élet szabálytalan szörcsögése, böfögése, pöfögése sem gátolta abban, hogy aztán majd, az élete során újra és újra elinduljon egy új, virtuális Auschwitz felé.
Az ártatlan jelből, mely egyébként az életet jelképezte, a halál jelét fabrikálták. A párocska, mely az önkívület szétmaszatolt proporcióiban gyömöszöli egymást, mely különféle élvezetek formájában adagolja a szaporodás kötelességét, e türelmes és szemérmes jel elrablása folytán undorral megpecsételődött. És a jel felkerült a zászlóra, és csatakos, alantas kloaká-eszméket hirdetett. És az élet fennmaradásáért küzdő párocska elvetélt, elfonnyadt a reménytelen, gyermektelen szerelemben.
Rátartiakként léteztek és rendíthetetlenekként. Ugyanakkor ez a dolog, ez az összeesküvést, egyénieskedést, számonkérést mímelő dolog, mely mint a finom hó hullott, és makulátlan fehérségével belepte őket, és melytől térdre borultak, és láthatatlan istenükhöz imádkoztak… ugyanakkor…
Azt a teret a magyar történelem egyik nagy alakjáról nevezték el. Szittya volt, hódító, nemes és fékezhetetlen. Ők ezt adták nekünk, gondolta, miközben Andrást figyelte, ahogyan a nagy térség kietlen holdján feltárulkozik az örökkévalóságnak. Mi nem fogadtuk el az ajándékot, gondolta. Egy pillanatra a torkát elszorította a sírás, amikor az efrátai Dávid magányosságára gondolt. András is olyan volt, mint ama Dávid, csak már öreg volt, ráncos arcú, igaz szálfaegyenes, rövid kabátja elfedte keskeny vállát.
Akadtak akik a sereg végére sodródtak, mint amikor a folyó kigörgeti a hordalékát, meg akik le-lemaradoztak, vagy esetleg túlsiettek, vagy már-már átszakították a tábort körülvevő rendőrkordont.
Az volt az első benyomása, hogy ezen a téren senkinek nincs semmilyen benyomása. Vannak, gondolta, akiknek még az érzékei sem működnek. Elhomályosultak, és csak a hetedik szól, az a misztikus érzék, a kiismerhetetlen. Ha volt is valami ellenérzés, valami ráolvasás, az csak úgy volt, mellékesen, és persze a tömeggel kapcsolatban… A tér olyan volt, mint máskor, az emberek üldögéltek a padokon, vagy csendesen, töprengve beszélgettek. Abban a beszögellésben, amely az emelvénytől mintegy ötven méterre volt, ahová már nem értek fel a gesztenyefák ágai, és a Budai Vár tornyának elnyúlt árnyékai rávetültek az ott lakók házainak falára, a redőnyökre, az ablakokra, és az összetorlódott árnyékok és fények egymáshoz értek, mint valami gondosan felépített kompozíció, ott…
Mozgolódás támadt a bőrfejűek soraiban. Röhögés. András vékony, szakadozott teste valóban nevetséges hatást keltett. Káromkodtak. Ócsárolták Andrást, aki a magyar történelmet jobban ismerte, mint ők, az Árpád-házi királyok – mint tanárnak – jó ismerősei voltak, a hercegek is, a trónkövetelők is, törvényeik, bulláik a fejében sorakoztak. Aki mindenkinél pontosabban tudta, mi helyes és mi nem. Mozgás látszott, felhullámosodott, kisimult, elnémuló és felhangosodó mozgás.
Álltak egymáshoz gyömöszölve. Elől kucsmások, süvegesek, komorak, tányérsapkások, csákósok, mindenféle tollazattal, bajusszal meg szőrökkel. Kékvérűek voltak, büszkék és ingerlékenyek. Most már, ha szabad ilyet mondani, tudta, mit kellett volna tenni akkor. Csak azt nem tudta, mit is kell tenni most. Ez a mostani béke félbe szakította azokat a hiányos állapotokat. Ez sem volt meglepő. A fejek egy irányba fordultak, mintha hallgatódznának. Mintha azt várnák, hogy lekaszabolják őket.
Arra lett figyelmes, hogy valaki úgy tesz, mintha nem venné észre. Érdekes, gondolta, ezek között az emberek között az a megismerés jele, ha nem veszik észre. Őneki is így kellett tennie. Azok közül, akikkel összetalálkozott, és akik elmentek egymás mellett, és akik üveges tekintettel néztek egymás szemébe, voltak vakok, süketek, kártyások, lóversenyesek, spekulánsok, maffiózók és filantrópok, akiknek megpillantásakor valamilyen parttalan émelygés, illumináltság, migrén vett erőt rajta. Mindenkit ismert, és mindegyikükkel volt valami ügye, dolga, szava, félbeszakított beszélgetése, fogadott, vagy visszautasított köszönése. Az a valaki, aki ebben a pillanatban nem vette észre, másokat sem vett észre, és ezért őt sem vette észre senki. Nem az volt a baj, hogy keresztülnézett rajta, hanem az, hogy ő is keresztülnézett másokon. Így van rendjén azért, gondolta, mert szerette őket. Illetve nem is szerette, csak féltette. Azok, akiket még náluk is jobban féltett, már rég leúsztak az áramlattal, a hömpölygő, tavaszi növényekkel, a halakkal, a jégtáblákkal, a faágakkal, melyek ilyentájt belehullnak a folyóba. Halottfehér arccal nyújtogatják halottfehér ujjaikat. A nehezebbek, a testesebbek, a fajsúlyosabbak, akik normális körülmények között telehorkolják a hálószobát, a kórtermet, a börtöncellát, a barakkot már rég elmerültek az örvényekben.
Miben különbözik ez a mai éjszaka a többi éjszakától? Ez a mai éjszaka sokban különbözik azoktól a rituálisan megrendezett éjszakáktól, azoktól a puritánul berendezett lakomáktól, azoktól az édesbús fogadkozásoktól, melyeknek tarka rendjébe dicshimnuszok, könyörgések, fohászok, mesék, indulók, elbeszélések illeszkednek, és amely tengereken, sivatagokon át feltartóztathatatlanul halad, és melynek eredményessége megmutatkozik a történelemben a Szináj hegyi kinyilatkoztatástól egészen Majdanekig és Buchenwaldig, és Bergen-Belsenig.
A professzor megállt, magára öltötte a tefilinjét, meg az imakendőjét, a fejét is beborította vele, és feltette az ezüstszálakkal átszőtt kapelijét… A zsebéből elővett egy apró kis imakönyvet, és hajlongva imádkozni kezdett.
A bőrfejűk megmozdultak. Lehet, hogy meg sem mozdultak, de még a lélegzetvételük is félelmet keltett a professzorban. Elhatározta, hogy nem reagál semmire, nem kérdez, nem felel, nem dühöng és nem káromkodik, még ha megütik sem, még ha telezsúfolják idegen anyaggal, tetvekkel, bolhákkal, rúgásokkal, még akkor sem. A szüleire gondolt, meg a nagyszüleire, meg a dédszüleire, meg az ük szüleire, meg az ük-ük szüleire, akik mind végig mentek ezen az úton, ugyanitt, vagy máshol, ugyanígy, vagy másként, régen, vagy a közelmúltban, fáradtan, ügyetlenül, elcsigázva és botladozva, rettegve, vagy félelmet nem ismerve, bízva, vagy megcsalatva, jóságosan, vagy elkeseredve, bölcsen, vagy tudatlanul, de hittel Őbenne, aki kiválasztotta őket, aki megszentelte őket parancsaival és törvényeivel, aki kísérte és kíséri őket a száműzetésbe, a menekülésbe, a rettegésbe, mindenhová és mindörökké.