2009. 3. szám » Schnapp Lea: Leltár a tavaszi télben

Schnapp Lea: Leltár a tavaszi télben

Schnapp Lea

Leltár a tavaszi télben

Hálátlan dolog az időjárásról értekezni, mert mire soraim a kedves olvasóhoz kerülnek, talán már el is felejtik ezt a csodálatos novembervégi tavaszt. Tudom, hogy a Kineret „szomjas”, tudom, hogy eső kellene, mégis élvezem a napsugaras telet. Bízom a jó Istenben. A nagy ünnepeken is esőért imádkoztunk, miért ne esne hát az eső?!
Ha majd jönnek a sötét fellegek és az esők – néha csak szemerkélve, máskor mintha dézsából öntenék –, akkor is tudnunk kell, hogy nem lesz többé vízözön.
Tulajdonképpen a hit és a remény tölti meg értelemmel az egész életünket. Lehet, hogy egy esős januári napon elfeledjük ezt a napsütéses novembert. Az emlékek száguldását követve évtizedeket ugrunk át – feledve napokat, éveket, ám egy-egy emlékkocka megállásra kényszerít. Toll alá tolakszik. Talán nem tudja, hogy nem lehet minden májusról, illetve novemberről megemlékezni…

* * *

1950 novemberének a végén is ilyen tavaszias napok voltak – az volt az első télvárásom Izraelben. A magammal hozott kék kartonruha feszült rajtam. Érdekes módon pontosan emlékszem a könnyű ruhára. Vajon miért nem viseltem a késő őszi időszakban meleg ruhát? Talán nem volt más ruhám, amit akkor viselhettem volna?
Ötvenkilenc éve, egy ugyancsak napfényes, de már decemberi napon született második kisfiam, Jicchak, a haifai Rámbám kórházban. Édes-keserű emlékek. Talán ez volt a jó Teremtő próbatétele, mert útlevelünk, amellyel az Országba érkeztünk, Amerikába is érvényes lett volna.
Sáár-há-Alijja-i meg az atliti olétáborok nagy próbatételei voltak az akkor érkező zsidóknak.

* * *

Azóta évtizedek múltak el. Jicchaknak nemsokára születésnapja van.
– Isten éltessen, drága gyermekem! – Most egy furcsa kérdést szegezek neki:
– Jicchak, szereted a paradicsomot?
Nem lepődik meg a kérdésen. Sejti, hogy valami emlék jutott az eszembe.
– Te tudod a legjobban, mit szeret a fiad – mondja.
Igen, 59 évvel ezelőtt, Jicchakkal a szívem alatt az atliti olétáborban könnyezve meséltem a munkából hazatérő férjemnek, hogy láttam egy asszonyt paradicsomot enni.
– Miért nem vettél magadnak? – kérdezte ő meggondolatlanul. Erre elsírtam magam:
– Hol árulnak paradicsomot? És miből venném meg?
Miért is kell nekem arra az egykor megkívánt és akkoriban elérhetetlen paradicsomra gondolni? Talán azért, mert ebbe az egy paradicsomba próbáltam belesűríteni az akkori élet keserves nélkülözéseit. Amikor majdnem semmi sem volt. Csupán hazaszeretet. Ha nem volt munka, nem ettünk, ha volt, minden fontból vittük a pénzt az Adóhivatalba, a Bituách Leumiba. Az 50 évi munkából 50 évig fizettük az adót, és erre mindmáig büszke vagyok! Pedig… nem is voltam Hisztadrut-tag, csak becsületes adófizető. Ötven évig!

* * *

Hogy minden rendben volna ebben az országban? Hazudnék. A létező bajokat nem tudom orvosolni, így és itt kell boldognak lennem, mert ez az én országom!
Újabb emlékek jönnek. Férjemnek segítettem a kis üzemben. Verejtékes munkanapok, évek vannak mögöttünk. A munkások érdekei mindig fontosak voltak számunkra.
Úgy tűnik, ezen a szép téli, de tavaszias napon én is leltározok a lelkemben, az emlékezetemben, ahogyan az üzletekben készítik a leltárt, a polgári esztendő végén. Persze, az ember önzésre hajlamos, és én is úgy kezdeném a leltárt, hogy mit adtam én az Országnak. Ez így nem lenne szép. Inkább azzal kezdem, hogy mit kaptam, mert ebben benne van minden.

* * *

Az évek folyamán kibővült barátaim és ismerőseim köre, Istennek hála, már itt Jeruzsálemben is. Az idő megteszi a magáét. Megedződünk, olyannyira, hogy egy-két nem éppen jóindulatú megjegyzést is válasz nélkül tudunk már hagyni.
Egy kedves ismerősöm nyugdíjasként jött az Országba. Hogy is mondta nekem?
– Maga bebeszéli magának, hogy így jó, és így szereti, ahogyan van!

* * *

Vegyes érzelmekkel olvasom és hallgatom a régi magyarországi érában eltöltött évekről szóló elbeszéléseket, mert ha nem is mindenki, de sokan jöhettek volna. Egyeseknek azonban fontosabb volt karriert csinálni a pártban, s ez elfeledtette velük zsidóságukat. Amint csalódtak a pártban és a rendszerben – hazatértek. Báruch hábá…
Az én leltáramból kihúzom a csalódás okozta károkat, hiszen jöhetnek pártok, politikusok, új eszmék. Istennek hála, erős gyökereket eresztettem ebben a földben, amely számomra is a Teremtő ajándéka. Elfogadtam ezt a nagy ajándékot és erre tanítottam gyermekeimet, erre tanítják ők is gyermekeiket. Bármilyen szelek fújnak, bánthatnak – ez az én zsidó országom. Ha meglopják, megszentségtelenítik – fáj. Ám mindig van remény: majd menet közben, talán egyszer, mindannyian összefogunk. Így ígérte a Teremtő. A világ négy sarkából összegyűjt bennünket és mindannyian barátok leszünk.
Gondolatban tovább leltározok. Nincs vagyonom. Autóm sincs. A lakásom számomra mindig új. Ha virág kell, elég egy szál rózsa. Unokáimat nem számlálom – szeretem őket. Barátaim őszinteségét már kipróbáltam. Olvasóim hűségesek – de vannak, akik átlapoznak. A jó Isten igazságos, senkinek sem ad mindent, de mindenkinek ad valamit.
Érik a gyümölcs. Minden új olénak jut paradicsom. Legyen eső és legyen munka, és akarjanak dolgozni. Ez már a közös leltár.
Az én saját leltáromba végezetül beírhatom, hogy hány könyvem van a polcon. Köszönöm a Teremtőnek. Köszönöm az Olvasónak. Köszönöm azoknak, akik segítettek.

* * *

Újra és újra rájövök, hogy csak az érdemeket érdemes keresni… Az egész nép leltárához nem merek hozzányúlni… Csak egyetlen tétel érdekelne: a jerida, amelyet sajnos mind a bal-, mind a jobboldal gyakorol.
Mindent összegezve: az élet szép, nem kell mesélnem. Nemsokára bezárul a polgári év, ám a régi sláger szavai még mindig aktuálisak: „minden december új májust ígér.” Érjük meg egészségben, békében. Addig pedig élvezzük a telet, minden szeszélyével együtt!
Leltáromból sok minden kimaradt. Talán majd jövőre, isten segítségével. Előtte azonban hadd említsem meg a hanukiát, amelyet már elővettem. Sok évtizede szolgál minket. Budapestről hoztuk, elrejtve szerény poggyászunkban, mert az akkori világban még ez sem volt megengedett.
És… a tárgyak mesélnek. Csodákból éltünk és élünk, mindig a békét remélve. Hanuka száméách!
———–
2009. november-december fordulóján